Vasárnapi üzenet

„Nemde tízen tisztultak meg? A többi kilenc hol van?” (Lukács 17, 17)

Az ember közösségi lény, és életének fontosabb pillanatait más emberek társaságában igyekszik megélni. Amikor valamilyen nagy ünnepség van az életünkben, meghívunk barátokat, rokonokat, ismerősöket, hogy megosszuk örömünket velük. Mikor pedig valamilyen problémánk adódik, olyankor – jobb esetben – a barátok és a rokonság támogatásában bízhatunk, hogy könnyebben hordozzuk az esetlegesen hirtelen ránk került keresztet. A társadalomtól való elszigeteltség komoly büntetés az embernek. Egy bizonyos csoporthoz való tartozás erőt és biztonságot ad.

Jézus Krisztus is bennünket közös imádságra hív és biztat, amikor azt mondja: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” Ugyanerről a közösségi kapcsolatról beszél, amikor arra tanít, hogy Istenünkhöz „Mi Atyánk”-ként forduljunk. A pünkösd utáni 29. vasárnapi evangéliumi szakaszban (Lukács 17, 12–19) az Isten fia ugyanezt a vágyát fejezi ki, amikor azt kérdezi: „…a többi kilenc hol van?” Ezekben a szavakban nemcsak az emberi hálátlanságnak az érzése nyilvánul meg, hanem az Isten vágya is jelen van, amelyben bennünket, embereket egy csoportban lát, amely csoport nemcsak a bajban, de a hálaadásban is képes a Teremtő felé fordulni.

Az embernek szüksége van – még akkor is, ha ezt magának nem meri bevallani, vagy kategorikusan eldobja magától – az Istennel való kapcsolatra, és ezt legjobban a közösségben tudja megélni. Elsősorban az egyházban, ahol megérezheti az ember, hogy nincs egyedül a problémáival. Ahol az ember közös úton haladhat a közös cél felé. Ennek a lehetőségét mulasztjuk el, amikor feleslegesnek tartjuk az egyházi közösségek létezését. Hasonló közösségnek kell lennie a családnak is, ahol megtanulhatja az ember azt, hogy hogyan lehet a társadalom szerves részévé válni.

Talán elvárjuk az Istentől a segítséget az élet különböző helyzeteiben, amelyek aktuális kihívásokat állítanak elénk, de vajon én őszintén teszek-e valamit, hogy az Istennek lehetősége legyen beleavatkozni az életembe, mert az Isten szeretetének egyik legnagyobb megnyilvánulása a szabad akarat tiszteletében rejtőzik. Amikor én nem adok helyet az Istennek az életemben, Ő erőszakkal nem fog betörni.

Kótonovics István
görögkatolikus áldozópap

Forrás: karpataljalap.net