Vasárnapi üzenet

„Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” Mt. 5, 13–16

Jézus itt elsősorban a tanítványaihoz szól. Ebben a szituációban (Hegyi beszéd) valószínűleg ők álltak a legközelebb hozzá, ők vették körül, aztán a nép. A mondanivaló is úgy hangzik, mint egy feladat: feladatot az kap, aki már munkába állt, és várja, mit kell majd neki tenni. Jézus elmondja, kik vagyunk (mi/tanítványai): a föld sója, a világ világossága. De azt is elmondja, mivé lehetünk, ha nem vele/benne vagyunk (ízetlen só).

A ragyogás és a fény szinte bántja az ember szemét, főleg, ha sötét veszi körül. Minket a világ vesz körül, mert Jézus nem azért jött, hogy kiragadjon belőle, hanem azért, hogy őt ismerve a világban tegyünk róla bizonyságot, ízesítsük a környezetünket, világítsunk az örök világosság igéjével. Elvileg ebben a sötét világban ragyogni kellene. Hányszor vagyunk fakók, hányszor érezzük, hogy kihűlt bennünk a fény, nem tudunk világítani, fényleni, hogy az emberek elámuljanak minket látva, dicsőítsék a mi Atyánkat? Hányszor az ellenkezőjét tapasztaljuk ennek az Igének? Mi magunk is sötétek vagyunk a sötétségben, elszívja/fakítja fényünket a Sötét.

A jócselekedet itt nem a régi törvénycselekvést jelenti, hanem azt az életet, melyet Krisztussal/ban élünk, aki betöltötte a törvényt. Nem kell önmagunkat igazzá tenni Isten előtt, hanem szabadok vagyunk jót tenni, Isten szerint jól élni, jót cselekedni. Azért, hogy a keresztyén élet kívánatos, látványos (ragyogó) legyen, amire felfigyelnek, és ezt mondják: „Én is szeretnék így élni, szeretném elhagyni a sötétséget.” Élj úgy, hogy kérdezzenek – ez a bizonyságtétel lényege. S ha kérdeznek, akkor már beszéddel, élettel fel lehet mutatni azt az Istent, aki dicséretre méltó – a mi mennyei Atyánkat.

Sipos József
református lelkipásztor
Tiszaújlak-Tiszakeresztúr