Vasárnapi üzenet

„Neked, ó király, látomásod volt: egy nagy szobrot láttál. A szobor hatalmas és roppant fényes volt. Előtted állt, és rettenetes volt ránézni is. Ennek a szobornak a feje színaranyból volt, a melle és a karjai ezüstből, a hasa és az oldala rézből, a lábszárai vasból, lábai pedig részint vasból, részint cserépből voltak. Miközben nézted, egy kő zuhant le anélkül, hogy valaki hozzányúlt volna, ledöntötte a szobrot vas- és cseréplábairól, és darabokra zúzta az egészet. Összezúzódott a vas, a cserép, a réz, az ezüst és az arany, és olyan lett az egész, mint nyári szérűn a polyva, amelyet elvisz a szél, és nyomát sem lehet találni. A kő pedig, amely ledöntötte a szobrot, nagy heggyé lett, és elfoglalta az egész földet.”(Dán 2,31–35)

A látomás egy hatalmas szoborról szól, melyet Istenként lehetett imádni. A különböző anyagok különböző dolgokat szimbolizálnak: az arany a dicsőség; az ezüst a világi és kulturális gazdagság; a bronz a munka; a vas a harc kiábrázolása; az agyag a földi és testi dolgok kiábrázolója. Az ember Istenhez való közelségét is szimbolizálhatják ezek az anyagok: akik közel vannak az Istenhez, azok a menny dicsőségét ábrázolják ki, mint az arany; akik távolabb vannak, azoknak kulturális és gazdasági értékük még lehet (jó emberek); a még távolabbiak, mechanikus munkavégzést; az Istentől távoli ember pedig haragvó és tele van elégedetlenség miatti feszült indulattal; s az Istentől legtávolabbi rész az, amely teljesen a földi és anyagi dolgok által van megkötve, csak az ösztönök és indulatok uralkodnak benne. Ezek az anyagok egy rendszeren, egy szobron belül vannak. Egy emberen, társadalmon, országon stb. belül nyilvánulhatnak meg ezek a fázisok. A megszentelődés fordított sorrendje mutatkozik itt meg. Ezért ördögi, mert az ember Istentől való folyamatos eltávolodását mutatja: Istennel van kapcsolatban, s a Menny békés örömét éli át; majd a földi gazdagság és karrier felé fordul; aztán beletemetkezik a világ forgatagába; később ellenségeket szerez és kibírhatatlan lesz, sokakkal összevész és mindig elégedetlen; végül az ösztönök és a testi indulatok veszik át az uralmat.

Az Istentől való elfordulásnak a vége: az összetöretés. Amiért nincs is kit okolni. Hisz emberi kéz érintése nélkül jött egy meg nem határozott helyről egy kis kő, nekiütődött a nagy szobornak, mely porrá törött. A kis kő pedig hatalmas heggyé nőtt. Az Istentől eltávozott ember azt tapasztalja meg, hogy folyamatos romlás van körülötte. De a szobor helyett az Isten akarata lesz naggyá. Mint ahogy a kis kő is hatalmas heggyé nőtt. Isten akarata valakinek ítélet, valakinek közeledés az Éghez. A kő az Istentől való elfordulást jelentő szobor számára ítélet volt, de Istenhez is közelebb kerültek azok, akik hajlandóak megmászni a hegyet. Lehet tanulni és okulni az Isten tetteiből, és van, akit a szenvedés visz közelebb az Istenhez. Megválaszthatjuk, hogy mi az Isten akarata számunkra.

Aki a megszentelődés ellenkezőjét járja be, azt az Isten ledönti. Főleg, ha nem az Isten képét, hanem a maga dicsőségét ábrázolja ki. Aki az Isten képét ábrázolja ki, az folyamatosan a dicsőség felé halad. Ebbe a dicsőségbe vágyakozzunk.

Radvánszky Ferenc
református lelkész, Mezőkaszony, Bótrágy