Vasárnapi üzenet: „Szeressétek… ellenségeiteket!…” (Lk 6,35-36)

„Szeressétek… ellenségeiteket! Tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok… Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas.” (Lk 6,35-36)

A modern ember számára furcsának hangzik Jézus beszéde, amelyben felszólító módban, árnyalások nélkül szól az emberekhez. Akkor értjük meg, ha ismerjük Krisztus tanítói küldetésének a hátterét és felfedezzük a keresztény elkötelezettség igazi feltételeit.

Isten és választott népe között az egyiptomi kivonulás alkalmával egy életre szóló kapcsolat alakult ki, egy függő viszony jött létre. A nép Isten szabad döntése által választott néppé lett, amely ha hű a szövetséghez, akkor élete Isten ajándékaival teljes, boldog és szeretetteljes. Ez a viszony pedig tovább vezethető az Isten és a megváltásban választott nép (Egyház), s még személyesebb valóságként az Isten és az egyes ember kapcsolatára. A keresztény egyházak hite szerint a Szentháromság második személye megtestesül, és Jézus Krisztus személyében az emberek között élt. Jézus Krisztus „igaz Isten az igaz Istentől” (Nicea-konstantinápolyi hitvallás). Mindez azért fontos számunkra, mert a Szentírásban Krisztus isteni tudattal és Isten törvényalkotó erejével beszélt az erkölcsi törvényekről.

Isten a szövetségét feltételekhez, parancsokhoz köti, s ezeket nem ajánlásként, hanem felszólításként (imperatívusokként), utasításként (parancsok, törvények) fogalmazza meg. Az Ábrahámnak, Mózesnek elhangzó parancsok is ebben a hangnemben történnek: „Menj arra a földre!…”, „Tedd ezt!…” Krisztus pedig folytatja Isten magatartását az Újszövetség törvényeinek a megfogalmazásában: „Szeressétek ellenségiteket!”, „Legyetek irgalmasok!” A döntés értelmében való cselekvés boldogságot, megnyugvást és fejlődést (Ígéret Földje, egyiptomi kivonulás, nagy néppé válás, boldogság, nyugalom…) von maga után. A kijelölt útiránytól való eltérés pedig az emberi tragédiákat (nyomorúság, szolgaság).

Jézus törvényalkotásának, az erkölcsi kérdések és a keresztény magatartás megfogalmazásának a természete a tettre késztetés és a kizárólagosság. „Nincs más út, csak az Isten útja, bármit hoz reánk!” (István, a király).

Isten és az ember viszonya nem vizsgálható, s nem is érthető meg a modernkori demokrácia fogalmaival, aminek a lényege a többség véleményének a követése minden értékítélettől függetlenül. Valószínűleg ezért is furcsa és nehezen követhető a modern kor embere számára a keresztény tanítás, mert a Krisztus-követés egyik legfontosabb feltétele fogalmazódik meg, a kizárólagosság, nem pedig a kompromisszumok (kiskapuk) keresése. A keresztény magatartás lényege nem törvények elemzésében, hanem a megtartásában kell, hogy kibontakozzon.