Zakeus vasárnapja

Lk. 19, 1–10

Ezen a vasárnapon Zakeusról, a vámosról emlékezik meg szertartási rendünk. Szent Lukács evangéliumának ezzel a szakaszával megkezdődnek azok a nevesített vasárnapok, amelyek a nagyböjti időszakra készítenek elő bennünket.

Nagyböjtünk negyven napja alatt lelkünk megerősítésével, tréningezésével foglalkozunk a böjtölés és imádkozás segítségével. Mindazok számára, akik már gyakorolják a böjti lelki felkészülést, jelzés ez az evangélium, hogy ideje készülődni. Azok számára pedig, akik még távol vannak, meghívás ez a történet, mert mindaz, aki hallja, megérti, hogy Jézus számára senki sem túl bűnös, számára nincsen elveszett lélek, akinek már mindegy. Több alkalommal látjuk, hogy Jézus kiemel embereket a magány vagy épp a bűn mélységéből. Látjuk a bűnös asszonynál, látjuk Szent Máté apostol életében vagy éppen a szamariai asszonynál. Ennek a fölemelésnek az egyik legszebb példáját látjuk Zakeusnak, a vámosnak a megtérésénél. Zakeus, bár van pénze, talán hatalma is, mégsem boldog, mert vámos mivolta miatt mindenki megveti. Mégis ott motoszkál benne a kíváncsiság Jézus iránt. Vajon mit adhat annak a sok embernek, hogy követik őt? Vajon lehet-e neki is boldogsága ezen a világon? Vajon talál-e választ, ha meglátja Őt? Fel is mászik a vadfügefára, hogy legalább lássa Őt. Itt látjuk meg az isteni nagylelkűséget. Jézus észreveszi őt, meglátja őt, de még ezen is túlmegy: még bűnös mivoltában barátjának ismeri el őt az egész zsidóság előtt azzal, hogy hozzá megy ebédelni. Fel is háborodnak, akik ezt látják, mert a jó nem való a bűnösök közé. De Jézus számára más a fontossági sorrend, mint a körülállóknak. Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. És bizony látjuk a gyógyulást. A pénzéhes vámos vagyona felét a szegényeknek adja, akit megkárosított, azt kárpótolja. Jézus által üdvösség köszönt a házra, a vámos újra Ábrahám fia.

Nagyböjtre készülve minket is valami hasonlóra hív az evangélium. Mindnyájunkban benne van a vágy, hogy találkozzunk Jézussal. De sokszor bűneink, korábbi életünk gonosz tettei azt kiáltják fülünkbe: „Nem vagy rá méltó, mit is adhatnál az Isten Fiának?” Jézusnak viszont valahogyan mégis jók vagyunk. Ha legalább arra megérik bennünk a vágy, hogy magunk is felmásszunk a fügefára, hogy legalább lássuk Jézust, ott már valami elkezdődött. Engedjük hát, hogy a Mester átmenet közben minket is észrevegyen, és lelkünk házában velünk ebédeljen!

Iván Gábor
görögkatolikus áldozópap

Forrás: karpataljalap.net