A fesztiválok faluja

Az évszakhoz képest igencsak hideg eső vigasztalan monotóniában veri a Nagybaktáról Megőgecsének tartó, irtózatosan rossz minőségű, gidres-gödrös útvonal aszfaltját, míg gépjárművünk lassan begördül az utóbb említett, 1050 lelket számláló községbe, melyet – reggel 5 óra 30 perc és este fél hat között – két autóbusz-, illetve öt iránytaxijárat érint, így tömegközlekedési eszközökkel is elég könnyen megközelíthető ez a Beregszásztól tíz kilométerre eső, 95 százalékban magyarlakta település.

Alagút a borsovai földvárhoz?

Az Árpád-kori falu nevével elsőként egy 1232-es keltezésű okiratban találkozhatunk, a község a Gecsey család ősi fészke volt, s a krónikák már a XIV. században népes és virágzó településként tesznek róla említést. Miután a Gecseyek fiágon kihaltak, különböző nemesi famíliák osztoztak meg az itteni földeken, az 1700-as évek során pedig mind több birtokrész került a Kajdy család kezébe, s mint Lehoczky Tivadar helytörténész, vidékünk múltjának neves kutatója írja, a XIX. század elején Kajdy Lajos és felesége, Ludányi Bay Terézia – az 1500-as években megalakult protestáns gyülekezet patrónusaiként – az addigi fatemplom helyén kőből épült szentegyházat, mellette pedig paplakot emeltek a református egyházközség számára. Emellett a templomhoz hasonlóan klasszicista stílusjegyeket mutató kúriát is építettek a faluban, mely a mai napig is áll, s homlokzatán kivehető a hajdani nemesi família sólymot és szarvast ábrázoló címere.

Az úri laktól nem messze találjuk a helybeliek által „kriptának” nevezett, omladozó építményt, ahonnan a monda szerint alagút vezetett a Mezővári mellett álló egykori borsovai földvárhoz, ám még senki sem vizsgálta meg, van-e alapja a legendának.

A XX. század történelmi viharai persze a csendesen ballagó Tiszától mindössze néhány kilométerre eső falut sem kerülték el. Az első világégés idején 66 helybeli lakost soroztak be katonának, akik közül heten adták életüket a hazáért, míg a II. világháborúban három életet követelt a keleti front. Jóval nagyobb csapást jelentett viszont a kárpátaljai magyarság gerincét megroppantani akaró 1944-es szovjet terrorakció, melynek során Mezőgecséből 64 férfit hurcoltak el a Gulag hideg poklába, akik közül 24 mártír csontjai jeltelen tömegsírokban porladtak el.

Aki megjárta a Donbászt

A község legidősebb lakosa, a 82 éves Bodnár Miklós gyermekfejjel, illetve serdülőként élte meg az 1938-tól az 1940-es évek végéig tartó viharos időszakot.

– Kilencéves kisfiú voltam, amikor 1938-ban bevonultak a magyar csapatok, s a szüleimmel, valamint a falu aprajával-nagyjával együtt én is kimentem eléjük a falu végére, hogy üdvözöljük őket. Ám az örömünket beárnyékolta egy tragédia. A csehek ugyanis korábban határvédelmi betonerődöt építettek a református temető sarkában, az ott szolgáló katonák pedig belekötöttek egy mindenki által szeretett, rendes, 21 éves helybeli fiatalemberbe, követelve, hogy adja át nekik a kerékpárját, s mivel ő tiltakozott az eljárás ellen, magukkal hurcolták a sírkertbe. Épp a tehenünket legeltettem az árokparton a temető közelében, amikor láttam, hogy a fegyveresek betuszkolták áldozatukat a ravatalozóba, majd hallottam egy dörrenést. Odalopakodtam a kis építményhez, s a nyitott ajtón át láttam, hogy a fiatalember ott fekszik véresen a ravatalozón, a csehek meg a bajonettjeikkel szurkálják, hogy kiderítsék, él-e még. Élt is, meg-megrándult a szúrásoktól, de hagyták elvérezni. A gazemberek rajta töltötték ki a kivonulás miatt érzett dühüket. Nagyon megviselt a látvány. A magyarok aztán felrobbantották a betonerődöt, de az alapok maradványai még most is kiemelkednek a földből, jelezve, hol állt az építmény.

1943-ban aztán én is levente lettem, de még fiatal voltam, nem adtak igazi puskát a kezembe, csak fapuskával gyakorlatoztunk. Egy év múlva azonban véget ért a magyar világ, bevonultak a szovjet csapatok, s a „felszabadítók” a mai Magyarország területéről egy jókora tehéncsordát tereltek át a Mezőgecse melletti uradalmi istállóba (az elvtársak értettek a rabláshoz), de mindössze két katonát rendeltek ki a gondozásukra. Egy reggel azután egy, a házunkba behatoló szovjet katona a géppisztolyával bökdösve ébresztett fel, majd két másik fiúval együtt betuszkolt az istállóba, hogy foglalkozzunk a jószággal. Otthon is alig maradt ennivalónk, az oroszok meg pláne nem adtak enni, étlen-szomjan, négy éven keresztül rabszolgákként dolgoztattak minket. 1948-ban pedig engem is elvittek a Donbászra, a Sztálinszkaja megyében található Orlovba, s az ottani bányában kellett fejtenem a szenet. Hallottam, hogy itt is, ott is sújtólégrobbanások történtek, de hál’ Istennek a mi tárnánkban nem volt baleset. A magyar fiúkon kívül – még a háború végén – baranyai sváb lányokat is hurcoltak a bányavidékre a szovjetek, nekik is szenet kellett fejteniük, s az oroszok nagyon brutálisan bántak velük, rajtuk töltötték ki a németek iránt érzett minden dühüket. Ötszázan érkeztek, de 1949-re már csak 25-en maradtak, a többieket elpusztította a testi-lelki szenvedés. Én meg még ugyanabban az esztendőben harmadmagammal megszöktem, gyalog hazajöttem, s a portánkon kialakított rejtekhelyen bujkáltam, miközben a milícia többször is kiszállt a telkünkre, s újra és újra feltúrták a portánkat, hogy elkapjanak. Tizenkét hónapig rejtőzködtem, de egy idő múltán már nem bírtam tovább az állandó idegfeszültséget, feladtam magam, s mint szökevényt egyévi börtönre ítéltek, amit le is ültem egy Zsitomir megyei fegyházban.

Szabadulásom után előbb az 1948-ban létrehozott helybeli kolhozban dolgoztam (melynek földjeit 1961-ben hozzácsapták a nagybaktai székhelyű Kárpátaljai Állami Mezőgazdasági Kísérleti Állomáshoz), később pedig egy beregszászi bodnárműhelyben vállaltam munkát, de kevés fizetést kaptam, így végül az építőiparban kötöttem ki, s 35 évi munka után kőművesként mentem nyugdíjba…

„Hétközben nappalra szinte kiürül a falu”

– Bár a kísérleti állomás – 60-70 hektár híján – már átadta a községi tanácsnak a mezőgecsei földeket, a lakóterülettel együtt így is csak ötszáz hektárral rendelkezünk, ezért mindössze ötvenáras parcellákat tudtunk szétosztai a lakosok között, s csak nagyon kevesen élnek meg a mezőgazdaságból – tájékoztat Mester András polgármester. – Csupán 6-8 család rendelkezik traktorral, s egyetlen kéthektáros farmergazdaság működik a község területén, melynek tulajdonosa eddig elsősorban fóliaházi zöldségtermesztésből tartotta fenn magát és családját, 3-4 éve viszont mind a két hektárját alma-, cseresznye-, szilva-, sárga- és őszibarackfa-csemetékkel ültette tele, s most fognak termőre fordulni a gyümölcsfák. A férfiak túlnyomó többsége mesteremberként keresi meg a kenyerét, korábban sok asztalos dolgozott a faluban, újabban viszont mint kőművesek, ácsok, hegesztők, illetve szobafestők helyezkednek el a belföldi építkezéseken, zömmel Beregszászban, illetve a járás területén, de akadnak, akik Ungvár környékén vállalnak munkát. Néhány brigád Kijevbe, Moszkvába, illetve Szentpétervárra utazott szerencsét próbálni, ám sajnos, olyan munkaadókat „fogtak ki”, akik nem fizették meg rendesen a munkájukat, így reményeikben csalódva hazajöttek. A nők jórészt a Bereg-Kábel Kft.-nél, a Beregszászi Rádiógyár Rt.-nél, valamint a járási központ könnyűipari üzemeiben keresik meg a kenyerüket, így hétközben nappalra szinte kiürül a falu. Éjjelenként pedig – hogy nyugodtabb szívvel aludjanak a lakók – a három éve megszervezett polgárőrség tagjai járőröznek a község területén, erősítve a közrendet.

Régen szinte minden helybeli lakos nevelt szilvafákat a kertjében, ám tíz éve csökkenni kezdett a szilvatermesztési kedv, s egyre kevesebben főztek lekvárt. Ám hogy megőrizzük ezt a hagyományt, 2006 óta minden évben megrendezzük a szilvalekvárfőző fesztivált, melyre immár egész Kárpátaljáról, Ukrajna belsejéből, Magyarországról (a közeli Szabolcs-Szatmár-Bereg megyén kívül Miskolcról, illetve Budapestről), sőt a távoli Szentpétervárról és Moszkvából is érkeznek vendégek, akik nagy számban vásárolnak frissen főzött, finom lekvárt. A lakosok számára nem jelentéktelen bevételi forrást jelentő rendezvénynek köszönhetően pedig öt éve folyamatosan nő a szilvatermesztési kedv, mivel a gazdák látják, hogy érdemes foglalkozni a szilvával. Az idén januárban ugyancsak ötödik alkalommal bonyolítottuk le a KMKSZ megyei szervezete által is támogatott nemzetközi böllérversenyt, melyre Kárpátalján kívül az anyaországból, a Vajdaságból és Ukrajna belsejéből is érkeznek csapatok. A helybeli KMKSZ-alapszervezettel, valamint a Mezőgecsei Hagyományőrzők és Falufejlesztők Egyesületével együtt pedig tavaly és tavalyelőtt is megrendeztük a nemzetközi hagyományőrző- és motorostalálkozót, hogy ezáltal is felpezsdítsük a falu életét. S e fesztiválokon is nagy sikerrel lépnek fel a helyi művelődési ház magas színvonalú előadásokat bemutató műkedvelő csoportjai.

– A református gyülekezet a XIX. század elejéig Macsola leányegyháza volt, ám 1814 óta önálló anyaegyházként működik – pillant vissza a múltba Dávid Árpád református lelkipásztor. – A régi paplakunkat 1991-ben visszakaptuk, ám addigra olyannyira leromlott az állaga, hogy le kellett bontani, majd a gyülekezet adományaiból, a hívek közmunkájával még ugyanabban az évben tető alá került a gyülekezeti termet is magába foglaló új parókia, s hitoktatónk, Nagy Krisztina itt vezeti le az iskoláskorú gyermekek vallástanóráit, valamint a vasárnapi iskola foglalkozásait, míg az óvodásokat a gyermekintézményben vezeti be a hit világába. Tóth Evelin ifjúsági vezetővel együtt ugyancsak ő bonyolítja le az Örömhír klub foglalkozásait, melyen a reformátusok mellett görög katolikus gyermekek is részt vesznek.

Kis település – kicsiny egyházközségek

A gyülekezet jelenleg 396 felnőtt, illetve 53 gyermekkorú tagot számlál, s több éve egálban van a keresztelések és az esküvők száma. A diakóniai munka keretében pedig bibliaórákat tartunk azon idős hívek számára, akik már nem bírnak eljönni a templomba, hogy részt vegyenek az istentiszteleteken, a presbiterekkel együtt családlátogatásokat tartunk, hogy jobban megismerkedjünk az egyháztagok életével, problémáikkal, míg évente egyszer kihelyezzük a perselyeket az egyházkerület Életmentő Alapja számára, hogy az így összegyűlt pénzeszközökkel támogathassuk a valóban nagyon súlyos betegségekben szenvedő hittestvéreink gyógykezelését. Emellett, természetesen, részt veszünk az egyházkerület által szervezett többi jótékonysági akcióban is, karácsonykor pedig élelmiszercsomagokat osztunk szét a szegény sorsú hívek között.

– Jelenleg mintegy 300 fő alkotja a görög katolikus egyházközséget, mely a legutóbbi időkig Tiszacsoma fíliája volt, s csak három éve vált önállóvá – mutatja be egyházközségét Lődár Jenő görög katolikus parochus. – Korábban – értelemszerűen – paplakunk sem volt, a mostani parókia is közösségi házként épült fel, még 2006-ban, hogy legyen hol levezetni a hittanórákat, s csak 2008-ban vált papi lakássá. Az iskolások vallástanóráit most az egyik helyiségünkben tartom meg, de alig férünk el a szobában (az óvodásokkal a feleségem, Andrea ismerteti meg hitünk alapjait a gyermekintézmény erre kijelölt helyiségében), így most azt tervezzük, hogy kitoldjuk az épületet egy gyülekezeti teremmel, hogy megfelelő körülmények között bonyolíthassam le a hittanfoglalkozásokat.

Az utóbbi tíz évben évente 5-6 újszülöttet hajtanak keresztvíz alá, s ugyanennyi egyháztagot kísérünk ki a temetőbe, ám csak 2-3 esküvőre kerül sor. Akadnak fiatalok, akik összeiratkozás nélkül élnek együtt, de azért a gyermeküket ők is megkereszteltetik, s nagyon sok vegyes házasság köttetik, alig van olyan család, ahol mindkét fél ugyanahhoz a felekezethez tartozna. Templomunk az 1940-es években épült, s szeptember 8-án minden esztendőben búcsút tartunk Szűz Mária tiszteletére, melyeken általában kétszáz hívő vesz részt, akik a közelebbi-távolabbi falvakból sereglenek egybe. Legutóbb 2007-ben újítottuk fel a szentegyházunkat, a testi-lelki építkezés mellett pedig –természetesen – a jótékonysági pénzgyűjtésekről sem feledkezünk meg.

KMKSZ-élet

– A KMKSZ Mezőgecsei Alapszervezete 1992-ben alakult meg – magyarázza Popovics Katalin, az alapszervezet elnöke. – Jelenleg 178 tagot számlálunk, de háromhavonta veszünk fel új tagokat, s a fiatalok körében is kezd népszerűvé válni a Szövetség. Az 1990-es évek elején a református temetőben emlékművet állítottunk a sztálinizmus áldozatainak a tiszteletére, megemlékezünk március 15-ről, illetve – november 18. körül – a szovjet terror mártírjairól, s öt éve rendszeresen részt veszünk a művelődési ház által lebonyolított gyermeknapi rendezvényen és az anyák napi ünnepségen is. A helyhatósági választásokon korábban jó eredményeket értünk el, 2006-ban mind a járási, mind a megyei listán a „KMKSZ”–UMP szerezte meg a legtöbb szavazatot, ám a múlt évi helyhatósági választásokon sok magyar választópolgár szavazatát megvásárolták az ukrán pártok, ezért kevesebben voksoltak a szövetség képviselőjelöltjeire, ugyanakkor sikerült újraválasztatnunk polgármesterjelöltünket, a települést immár ötödik éve vezető Mester Andrást, s ugyancsak tavaly nyílt meg a teleházunk, mely a községi könyvtárban kapott helyet.

Lajos Mihály

Kárpátalja