A holokausztra emlékezünk

Január 27-ét, az auschwitzi haláltábor 1945-ös felszabadításának napját 2005. november 1-jén nyilvánította Holokauszt Emléknappá az ENSZ Közgyűlése.

Az egyhangúlag elfogadott határozat hangsúlyozza „az emlékezés és a tanítás kötelességét”, hogy a jövő nemzedékei megismerjék a hatmillió, túlnyomórészt zsidó áldozatot követelő náci tömeggyilkosságok történetét.

A náci Németországnak a zsidóság megsemmisítésére irányuló programja az akkori zsidó népesség számát mintegy harmadára csökkentette. Hitler 1941 őszén határozta el a „végső megoldást”, azaz az európai zsidóság teljes kiirtását. A holokausztnak (görög eredetű szó, jelentése „tűzben elégő áldozat”) mintegy kétszázezer, a nácik által szintén alacsonyabb rendűnek nyilvánított cigány, valamint homoszexuális, testi és szellemi fogyatékos ember is áldozatul esett.

Az Oswiecim (német nevén Auschwitz) melletti „halálgyárat” Lengyelország lerohanása után, 1940-ben állította fel az SS-parancsnokság. A tábor bejárata felett tábla azt hirdette, hogy „A munka szabaddá tesz” (Arbeit macht frei). A kezdetben munkatáborként is működő auschwitzi tábort a tömeges megsemmisítés céljára alakították ki: a törzstáborban és a hozzá tartozó, 1942-ben kiépült Birkenauban, valamint Majdanekben építették fel az első gázkamrákat.

Az első áldozatokat 1941 szeptemberében gázosították el ciángázzal (cyklon-B), míg az iparszerű népirtás 1943 márciusában kezdődött meg, amikor üzembe helyezték a négy krematóriumot. Az auschwitzi német adminisztráció fennmaradt iratai és újabb kutatások szerint a táborkomplexumba hurcoltak – nem a megöltek – száma összesen 1 041 000 volt, közülük Lengyelországból 300 ezer, Görögországból 55 ezer, Németországból 69 ezer, Hollandiából 60 ezer, Franciaországból 69 ezer, Szlovákiából 27 ezer, Belgiumból 25 ezer, Magyarországról 436 ezer embert deportáltak ide.

A tömeges népirtás programszerű megkezdése után Auschwitz az európai zsidóság megsemmisítésének központjává vált. Az akkortól érkező tömegekben a rabok már nem kaptak számot sem, 70-75 százalékukra az azonnali halál várt, ez az oka annak, hogy az adatok becsültek és eltérőek. Az auschwitzi múzeum 1,1 millióra teszi az Auschwitzba irányított európai zsidók számát, de akár 1,5 millióan is lehettek, s többségük elpusztult. Az emberek tervszerű megsemmisítése csak 1944 késő őszén ért véget. Amikor 1945 elején a szovjet csapatok elérték a tábort, alig több mint hétezer foglyot, többségében végsőkig legyengült nőket és gyerekeket találtak ott.

A cigány holokausztra augusztus 2-án emlékezünk: 1944. augusztus 3-ra virradóra a nácik néhány óra alatt legyilkolták az auschwitzi haláltábor utolsó háromezer cigány foglyát. A magyarországi holokauszt emléknap április 16., 1944-ben ezen a napon kezdődött el a zsidók gettókba zsúfolása. Budapesten 2004 óta működik a Holokauszt Emlékközpont, amelynek udvarán, az épületet körülölelő 8 méter magas fal belső oldalán állítottak emléket a magyarországi áldozatoknak, itt állították fel 2007-ben az Elveszett Közösségek Tornyát is. Ezen az üvegtornyon 1441 település neve olvasható, azoké a helységeké, ahol az 1944-ben hatósági erőszakkal véghezvitt deportálások miatt ma nincs zsidó közösség. A központ állandó kiállítása a magyar zsidók és a romák szenvedéseit, üldöztetését és legyilkolását eleveníti fel.

1944 a vészkorszak utolsó fejezete, egyben Magyarország nemzeti tragédiája. Hatvanöt évvel ezelőtt, 1944 elején még úgy tűnhetett, hogy az ország, és vele a megközelítőleg nyolcszázezres zsidó közösség az elszenvedett súlyos veszteségek ellenére viszonylagos épségben vészelheti át a háborút. 1944. március 19-én azonban a német hadsereg megszállta Magyarországot, hogy az ingadozó szövetséges további háborús szerepvállalását biztosítsa. Horthy Miklós kormányzó az események hatására jóváhagyta az új, nácibarát, antiszemita kabinet kinevezését. Hetek alatt meghozták a zsidókérdéssel kapcsolatos alapvető döntéseket. Más európai országokban hónapokra, évekre volt szükség ahhoz, hogy megszülessenek a zsidók sárga csillaggal való megjelölését, összeírásukat, mozgásuk korlátozását, vagyonuk elkobzását célzó, valamint tömörítésük és deportálásuk menetrendjét meghatározó rendeletek.

A magyarországi holokauszt egyedisége elsősorban annak időzítésében és intenzitásában rejlik. A zsidóság tömeges megsemmisítésére, amelyet a magyar kormányzat el tudott hárítani a német győzelmek tetőpontján, a Harmadik Birodalom totális vereségének árnyékában került sor. Ekkorra már valamennyi németekkel szövetséges államban leállították a maradék zsidóság elleni akciókat. A történelemben példátlan sebességű volt a tömeggyilkosság lebonyolítása is.

Április közepén elkezdték a zsidók elkülönítését gyűjtőtáborokban és gettókban, újabb egy hónap elteltével (május 15.) pedig megkezdődött a tömeges deportálás. Mindössze nyolc hét leforgása alatt mintegy 450 zer embert hurcoltak el, a munkaszolgálatot teljesítő férfiak kivételével a teljes vidéki zsidóságot. Auschwitz-Birkenau megsemmisítő táborában az érkezők 60-80%-át, zömmel öregeket, nőket és gyermekeket néhány órán belül gázkamrákban ölték meg, a többieket rabszolgamunkára vitték. Mindössze 15 ezer „szerencsés” került az ausztriai Strasshofba, majd onnan munkatáborokba.

A deportálásokban a német nyomás és felügyelet ellenére nem a megszálló erőknek, hanem az ország nagyrészt helyén maradt államapparátusának jutott dicstelen főszerep. A kollaboráns belügyminisztérium kevesek aktív közreműködésére, sokak közönyére és haszonelvűségére támaszkodva hajtotta végre a „világrekordot”. Július 6-án Horthy Miklós kormányzó, feladva addigi passzív álláspontját, leállíttatta a deportálásokat. Döntésében a hadi események, diplomáciai tiltakozások, a nyugat ellenlépéseitől, személyes felelősségre vonástól való félelme mellett szerepet játszott hazai hívei és az egyházak nyomása is. Augusztusban egy személyéhez lojális katonatiszt, Lakatos Géza vezetése alatt új kormányt nevezett ki, amely megkímélte a megmaradt zsidók életét, gazdasági kisemmizésük azonban tovább folyt.

A kormányzó sikertelen kiugrási kísérlete nyomán, október 15-16-án Szálasi Ferenc nyilaskeresztesei kezébe került a hatalom. A nyilas kormány létrehozta a 20. századi Európa utolsó gettóját a fővárosban. A semleges országok diplomáciai képviseletei által védett házakból ún. nemzetközi gettó is létesült. További tízezrek pusztultak el a halálmenetek során és a nyilas fegyveres csoportok öldöklései következtében, de a teljes zsidó közösség elpusztítására szőtt tervek végül nem valósultak meg. 1944 őszén a nyilasok az uralmuk alatt lévő területekről, elsősorban az Észak-Dunántúlról néhány ezer cigány származású polgárt is deportáltak.

A magyar zsidók 30-40%-a túlélte a katasztrófát, de az ország, különösen a vidék Magyarországa demográfiai, társadalmi és szellemi értelemben egyaránt jóvátehetetlen veszteséget szenvedett.