Ahol Petőfi is megfordult
Nem sok kárpátaljai község dicsekedhet azzal, hogy nemzetünk két jelentős költője is hosszabb-rövidebb ideig a területén tartózkodott. Ezen kisszámú települések közé tartozik a Beregszásztól 12 kilométerre eső, 1769 lakost számláló Tisza-menti Badaló, ahol mind Petőfi Sándorral, mind Gvadányi Józseffel találkozhattak a jelenlegi lakók elődei.
Az első nyolcszáz év
Az Árpád-kori falu nevével – Bodolou formában – egy 1226-ban kelt okiratban találkozhatunk, amikor a helység még az 1241-1242-es tatárjárásig létező Borsova vármegyéhez tartozott. Első tulajdonosa a Hontpázmány nemzetségből származó Hunt fia Gergely volt, aki a birtokot a Balog-Semjén nemzetséghez tartozó Ubul fia Egyednek adta cserébe annak másutt elterülő földjeiért. A XIV. században Badaló már jelentős településnek számított, mely önálló plébániával rendelkezett, az 1700-as évek derekától pedig lakói egy bő évszázadig szépen profitáltak a tiszai kereskedelemből. A Máramarosból elinduló ruszin tutajosok, akik sót, illetve fából faragott szerszámnyeleket szállítottak az Alföldre (s az úszóalkalmatosságaik anyagául szolgáló szálfákon is ott adtak túl), rövid pihenőt tartottak Badaló alatt, a falubeliek pedig élelmiszereket adtak el a messzi földre induló hegylakóknak. A XIX. század utolsó harmadában azonban felépült a szőkének mondott nagy folyó mentén húzódó vasútvonal, ezt követően már vonatokkal szállították Magyarország belsejébe a sót és a fát, s lezárult a tiszai tutajozás időszaka.
1763-ban – egységével együtt – hosszú hónapokat töltött Badalóban a költőként is ismertté vált Gvadányi József lovassági tábornok, a magyar felvilágosodás és a nemzeti nemesi ellenállás jelentős képviselője, aki itteni élményeit dolgozta fel Badalói Quartélyozás című kicsiny verseskötetében. Az 1847 nyarán vidékünket felkereső Petőfi Sándor pedig július 17-én, Beregszászt elhagyva, Badalót is útba ejtve indult el a Szatmár vármegyei Erdőd felé, hogy találkozzon ott lakó menyasszonyával, Szendrey Júliával. A helybeli református templom falán márványtábla hirdeti, hogy itt járt klasszikus költőnk, mely emlékjelet a Kárpátaljai Magyar Faluszövetség állította 1938. augusztus 14-én.
1944 őszén a szovjet megszállók több mint 200 magyar férfit hurcoltak el a Gulag kényszermunkatáboraiba, akik közül 89-en odahaltak. Az 1998-as, valamint a 2001-es tiszai árvíz idején pedig vészterhes napokat élt át a község, mivel az ár néhány helyen már a folyó menti töltésen is átcsapott, s csak a gátat homokzsákokkal megerősítő helybeliek hősies védekezésének köszönhető, hogy nem sodorta el a víz a falut.
Emlékpark, ünnepi rendezvények, író-olvasó találkozók
– Már 1989 tavaszán megalapítottuk a KMKSZ-alapszervezetet, mely jelenleg 300 főből áll – tájékoztat Balog Zoltán alapszervezeti elnök. – Az 1990-es évek elején a temetőben kopjafát emeltünk a szovjet kényszermunkatáborokban elpusztult falubelijeink tiszteletére, majd lakossági összefogással feltöltöttünk egy, a faluközpontban található, mocsaras területet, ahová fákat ültettünk, virágágyásokat alakítottunk ki benne, s létrehoztuk a Mártírok parkját, ahol is 1996-ban felállítottuk a lágerekben elhunyt badalói magyar férfiak, a náci koncentrációs táborokban életüket vesztett helybeli zsidók, valamint a második világháború harcterein elesett helyi lakosok közös emlékművét. S ugyanitt avattuk fel 1997-ben – egy kifaragott kőtömbön elhelyezve – a honfoglalás ezredik évfordulójáról megemlékező márványtáblánkat.
Igyekszünk olyan rendezvényeket szervezni, melyekkel erősíthetjük a lakosság magyarságtudatát. Január 1-jén a református templom falán elhelyezett Petőfi-emléktáblánál méltatjuk a költő születésnapját, ugyanitt bonyolítjuk le a március 15-i ünnepségünket, november 18-20. között, a református egyházközséggel együtt, megemlékezünk a Gulagon elhunyt mártírjainkról. 10-12 éve szinte minden esztendőben író-olvasó találkozókat tartunk, melyeken kárpátaljai magyar költőkkel találkozhatnak a helybeliek, s honismereti kirándulásokat is szerveztünk a KMKSZ-tagok számára.
Részt veszünk a választásokon, melyeken általában jó eredményeket érünk el, s bár a tavalyi helyhatósági választásokon – az ismert okok miatt – gyengébben szerepeltünk, 12 KMKSZ-tagot juttattunk be a 16 főt számláló községi tanácsi képviselőtestületbe, s polgármesterré sikerült választatnunk Szalai Imrét, a KMKSZ-alapszervezet gazdasági alelnökét.
Öt éve megnyitottuk a teleházat, mely a tanácsháza egyik helyiségében működik, a polgármesteri hivatallal együtt megpróbálunk testvértelepülési kapcsolatokat létrehozni a közeli magyarországi községekkel, Szatmárcsekével, illetve Tarpával, az idén februárban pedig pályázatot nyújtottunk be az új, kétnyelvű, címeres falunévtábla felállítására.
Egy nagy múltú egyházközség
– Gyülekezetünk a Beregi Református Egyházmegye egyik legrégibb hitközsége, mely az írásos források szerint 1550-ben alakult meg – tudjuk meg Sápi Zsolt badalói református lelkésztől. – Középkori eredetű templomunk az 1300-as években épült, gótikus stílusban, ám a XVIII. század végén már szűknek bizonyult a gyülekezet számára, ezért 1799-ben kibővítették és átépítették. Tornyában két harang hívogatja istentiszteletre a híveket, a régebbit 1772-ben, az újabbat 1934-ben öntötték, öreg, nyolcregiszteres orgonánkat pedig 1864-ben építették, de még ma is működik.
1100 lélek alkotja a gyülekezetet, ám sajnos, az utóbbi öt évben fogyatkozásnak indultunk. Évente átlag 25 temetésre és csak 9-10 keresztelőre kerül sor, miközben az esküvők száma is csökken, 2006-ban még 17, tavaly viszont csak hét pár fogadott egymásnak örök hűséget. A református, illetve a római katolikus egyház 2011-et a család évének nyilvánította, s az igehirdetésekben én is kiemelten foglalkozom a család fontosságának a bemutatásával, nyáron pedig két kirándulást szeretnénk szervezni a gyülekezetünkhöz tartozó házaspárok és gyermekeik számára.
1991-ben visszakaptuk a régi parókiánkat, azóta is ott folyik a hitoktatás (jelenleg 141 gyermekkel foglalkozik az egyetlen vallástanárunk), s ugyancsak ott tartjuk meg a bibliaórákat, valamint az ifjúsági foglalkozásokat. Az egyházi rendezvényeknek otthont adó helyiségek mellett nem maradt hely a paplak számára, ezért a gyülekezet még 1991-ben felépítette a kimondottan lelkészlakásnak szánt új parókiát, melynek falán 2011. március 15-én márványtáblát avattunk fel Petőfi Sándor emlékére.
Emellett, természetesen, a rászorulók segélyezéséről sem feledkezünk meg, karácsonykor élelmiszereket és tisztálkodóeszközöket tartalmazó szeretetcsomagokat ajándékozunk a legszegényebbeknek, 2011. január 17-én pedig a presbitériumon belül létrehoztuk a diakóniai bizottságot a rossz anyagi helyzetben lévő hívek támogatására, a beteg, illetve az idős gyülekezeti tagok meglátogatására. Nemrég gyűjtést is szerveztünk egy szegény család megsegítésére, melynek eredményeként fedezni tudtuk az egyik beteg családtag műtéti költségeit.
Orvosi rendelő – kevés felszereléssel, tömérdek papírmunkával
– 2000 augusztusában községünkben nyitották meg a Beregszászi járás első családorvosi rendelőjét – emlékezik vissza dr. Jakab Lajos családorvos, a KMKSZ-alapszervezet politikai alelnöke. – Addig csak felcserközpont működött a faluban, melynek öreg épületét azóta elbontották, a rendelőt pedig a régi tanácsháza emeleti részében alakították ki. 2006-ban bevezették a gázt, nincs viszont vezetékes vízellátásunk, a vizet az egyik szomszédos porta kútjáról hordjuk át a rendelőbe. A felszereltségünk? Korábban a saját pénzemen vásároltam egy vércukorszintmérőt, az utóbbi három évben viszont kisebb mértékben javult az eszközellátásunk, kaptunk egy EKG-gépet, egy digitális gyermekmérleget, valamint egy szolgálati személygépkocsit. Számítógéppel azonban nem rendelkezünk, jelenleg az oltóanyagokkal való ellátásunk is akadozik, és sajnos, nagyon sok adminisztrációs munkával kell foglalkoznom, ami elveszi a munkaidőm 50 százalékát. Fogorvosunk nincs, a legközelebbi fogászati rendelő Mezőváriban, illetve Macsolán található.
Pozitív fejlemény viszont, hogy a múlt évben az önkormányzat támogatásával felújítottuk a rendelőt, míg a Kárpátaljai Református Egyházkerület diakóniai osztálya – ugyancsak a tavaly – bútorokat ajándékozott az intézménynek.
A legtöbb páciensünk szív- és érrendszeri megbetegedésekkel keres fel bennünket, sok helybeli lakosnak magas a vérnyomása, s míg 2000-ben 20 cukorbetegünk volt, addig jelenleg már 49 főt tesz ki a diabéteszesek száma. Nem jellemző viszont a tbc, s szerencsére a rák sem gyakori, jelenleg 18 daganatos beteget tartunk nyilván. Gondot okoz azonban hogy sokan – főleg a romák – nagyon elhanyagolják a betegségüket, és későn fordulnak hozzánk, amikor már nehezebb őket kikezelni. Itt jegyezném meg, hogy jelentős cigány kisebbséggel rendelkezünk, s míg 2002-ben 420-an voltak, addig ma már 523-an vannak, az 1-18 éves gyermekek között pedig – a 223 magyar mellett – jelenleg 200 főt tesz ki a romák lélekszáma.
Csökkenő gazdálkodási kedv
– A falu földjeit korábban teljes egészében a nagybaktai központú Kárpátaljai Állami Mezőgazdasági Kísérleti Állomás művelte meg, ám az 1990-es években jelentős földterületeket adtak át a községi tanácsnak, mely maximum kéthektáros parcellákat adott bérbe a helybeli gazdáknak, ám mivel sokan nem rendelkeznek erőgépekkel, a megművelési költségek pedig nagyon magasak, így sokan visszaadták a földterületeket a tanácsnak, s azok most parlagon hevernek – tájékoztat Balog Zoltán. – Régen jellemző volt a községre a szarvasmarha-tenyésztés, 10-12 éve még 300 darabot számlált a községi csorda, ma már csak 150-et. Többen hízókat nevelnek eladásra, ám az alacsony felvásárlási árak miatt jelenleg nem térülnek meg a költségeik. Néhányan krumplit és zöldségféléket is visznek a piacra, viszont csak 2-3 család foglalkozik fóliaházi zöldségtermesztéssel, primőrök (paradicsom és uborka) értékesítésével.
Mintegy száz helybeli férfi vállal munkát a magyarországi építkezéseken, s még mindig többen dolgoznak kőművesként a határ túloldalán, mint belföldön, Ungváron, illetve Kijevben. Úgy ötven helybeli lakos helyezkedett el a járási központ könnyűipari üzemeiben, illetve a Bereg Kábel vállalatnál, s kb. ugyanennyien dolgoznak állami alkalmazottakként, míg húszan–harmincan a Badalóból Mezőgecsébe áttelepült Knobloch György magánvállalkozó helybeli kenyérgyárában vállalnak munkát. A roma kisebbség néhány tagja pedig Kijev környékén keresi meg a kenyerét, ők esőcsatornákat készítenek és adnak el a helybelieknek.
Tivadarból Badalóba
Végezetül pedig ismerkedjünk meg a falu legidősebb lakosával, a szeptember 13-án a 99. életévét betöltő Illés Ilonával.
– 1912-ben születtem a ma is Magyarországhoz tartozó Tivadarban, ahol édesapám a földje megművelésén kívül kőművesként is dolgozott – meséli az idős asszony. – Az 1930-as évek elején azután megismerkedtem a leendő férjemmel, a gazdálkodás mellett egy kis élelmiszerbolttal rendelkező badalói Illés Bélával, aki az akkor még Badaló és Tarpa között működő határátkelőhelyen keresztül járt át hozzám udvarolni, s 1932-ben össze is házasodtunk. 1944-ben azonban a szovjetek elvitték az uramat a lágerbe, ahonnan már soha többé nem térhetett haza, a határt pedig lezárták, s én itt maradtam egyedül a két kislányunkkal. Egy ideig még vezettem a boltunkat, befogtam a tehenünket a szekérbe, úgy mentem be Beregszászba áruért. Az államosításkor azonban elvették az üzletet, a kolhozosítás során pedig a földünket, s kénytelen voltam belépni a kollektív gazdaságba, hogy felnevelhessem a gyermekeimet. 1961-ig dolgoztam ott, akkor azonban baleset ért az egyik dohányszárító pajtában, így már nem bírtam munkába állni a kolhoz helyén megalakult állami gazdaságban, s attól fogva Lenke lányom meg a vejem tartott el. A nyugdíjkorhatár elérése után pedig – azzal az indoklással, hogy nem dolgoztam a szovhozban – hosszú ideig nem kaptam nyugdíjat, a kolhozban ledolgozott éveimet sem számították be, s a lányom csak 1990-ben tudta nagy nehezen kijárni, hogy mégiscsak megkapjam a járandóságomat. Kilencvenéves koromig még dolgozgattam a ház körül, gyomlálgattam a kertben, de már nagyon gyenge vagyok, semmit sem bírok csinálni. Hiába, elteltek az évek…
Lajos Mihály