Akik messze földön híresek

A járásközponttól, Beregszásztól alig több mint 10 kilométerre, a Tisza partján fekszik az írásos forrásokban először 1226-ban említett Badaló, ahol sok-sok kreativitással és több évtizednyi szakmai tapasztalattal rendelkező ügyes kezű és mesterember is bőven akad.

Melyik volt előbb?

Öngyilkos(jelölt), boszorkánnyal küzdő hős ifjú, háztűznézőben járó kérő szerepében egyaránt ismerős lehet a színházkedvelők számára Ferenci Attila neve. A világot jelentő deszkákon kívül azonban a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház színművésze gyakran bemutatkozik másfajta színpadon is.

– Egy unokatestvérem kért fel először vőfélynek, úgy 15-16 évvel ezelőtt. Néhány évvel előtte pedig kisvőfélyként voltam a nővérem esküvőjén. Régen nem egy, hanem két vőfély bonyolította le a lagzit: egy a menyasszony, és egy a vőlegény oldaláról. A kisvőfély kihozta és elbúcsúztatta a menyasszonyt, aztán átvette őt a vőlegény pártfogója, a nagyvőfély. Az első nagyvőfélyes lagzi utáni évben már más is hívott. Kezdetben még 15 verssel végig lehetett csinálni egy lagzit, és a vőfély még nem töltött be olyan központi szerepet, mint most. De mára elég népszerűvé vált ez a szakma, és szükséges is, hogy legyen valaki, aki összefogja a lagzit, összehangolja a szakácsok, zenészek munkáját, meg minden egyebet. Sokszor egészítem ki a verseket a saját gondolataimmal. És írtam is már párat, ha a szükség úgy hozta. Amikor például először voltam az Arany Páva étteremben vőfélyként, a húsleves és a pörkölt után jött az Arany Páva-tál… Azon többféle hús volt, a közepén pedig egy kis tűzijáték. Gyorsan írtam hozzá egy verset, amit végül a főpincérrel mondattam el, amiért azt mondták a lagzi előtt, hogy csak hagyományos ételek lesznek. Tulajdonképpen a vőfélykedés hamarabb volt nálam, mint a színészkedés, de a kettő szerintem nem áll olyan távol egymástól. Mindkettőben emberekkel kell dolgozni. Összeegyeztetni pedig úgy tudom a kettőt, hogy a felkéréseknél elmondom, a színház miatt nem 100%-ig biztos, hogy végül ott tudok lenni. De a fél világot felhívom, ha így alakul, hogy legyen vőfélyük. Tavaly például Homoki Bálint (nagymuzsalyi vőfély, egyik áprilisi lapszámunkban olvashattak is róla – a szerk.) ment el helyettem egy lagziba, aki már korábban felkeresett, hogy nem tudnék-e segíteni neki elindulni a vőfélyszakmában. Akkor elvittem magammal pár lagziba, és ami érdekelte, azt elmagyaráztam. Azóta már volt jó néhány lagzin ő is. Sőt, olyan pár is keresett már meg engem, akiknek Bálint ajánlott engem, s kifejezetten jólesett, hogy sikerült neki is elindulnia.

A következő verset Attila Pécsen írta egy vegyes hústál kíséretéhez: „Hej, ha ez az éjszaka három hétig mindig tartana!/Sok megfáradt vendég pártját, vaj’h, ki fogná,/gyomrunkat étellel ugyan ki táplálná?!//Az éhhalál miatt nekünk nem kell ám aggódni,/mert az étel az asztalra most fog felkerülni!/Mi lészen a tálcán, erről kéne szólni!//Drága jó vendégek! Én az éjjel bizony nagy rútságot tettem!/A holdnak fénye alatt a szomszédba átmentem,/s mit mozogni láttam, mindent összeszedtem:/disznót, borjút, libát, kecskét, ökröt, kacsát,/tyúkot, macskát, kutyát, egeret, tücsköt, bogárt./S a Jóisten tudja csak, hogy még mi a csodát!/Egy nagy üstbe mindezt összefőztem egybe,/nehogy panasz legyen máma az ételre./Így került e sok hús, vendégim, e tálra,/egyétek szaporán, hogy ne menjen kárba!”

Hajlik a donga

Komáromi József a műanyag hordók térhódítása miatt egy sajnos egyre inkább háttérbe szoruló mesterséggel, hordók készítésével és javításával foglalkozik.

– Még gyerekkoromban tanultam meg ezt a szakmát. Nagybátyámtól került hozzám. Tizenkét éves voltam akkor. Előbb csak néztem, ahogy dolgozik, aztán rámragadt. Később magam is megpróbáltam. Az első hordóm persze még nem volt tökéletes, de azért jó volt. Az anyagot összehasogatni nehéz munka. A legbabrásabb az, amikor a dongát csináljuk, faragjuk és hajlítjuk, hogy mindenhol passzoljanak egymáshoz, és sehol ne folyjon a hordó. Akkor még minden tiszta kézi erővel működött. Több mint 15 évet dolgoztam a nagybátyám mellett. Addig magam nem is vállaltam munkát. Közösben dolgoztunk. Azóta is foglalkozom még hordókkal. Készítettem újat is, de javításra is hoztak, hoznak hozzám. Most is van már kettő. A legnagyobb hordó, amit készítettem, 500 literes volt, a legkisebb pedig 20-30.

Meglátni, és…

Szabó Gizella néni már egész fiatalon elkezdett kézimunkákkal foglalkozni. Mivel akkoriban még maguk készítették az asszonyok, lányok otthonra a terítőket, függönyöket, ruhaneműket, egyebeket, volt is kitől megfigyelniük, mit és hogyan kell. Ha pedig az ember jól figyel, már tanítani sem kell.

– Kilencéves voltam, amikor kétnapos vakációt kaptunk az iskolában. Régen az asszonyok még szőttek, fontak. Én meg akkor felültem az ágyra, találtam két megmaradt gombolyag fonalat, és kötöttem belőle magamnak egy mellényt. Valahogy magamtól tanultam meg ezeket a dolgokat. Sokan tanultak kézimunkázni könyvből, de én azt úgy nem értettem meg. Inkább kértem egy darab csipkét, ha azzal akartam kezdeni valamit, és próbálgattam. De amit én kigondoltam, azt mindig meg is csináltam. Egyszer például a temetőben láttam, hogy egy fiatalasszony nagyon szép, kötött virágot vitt egy sírra. Megnéztem, mondtam magamban, hogy én is csinálok, és meg is kötöttem. Szabadidőmben ezzel foglalkoztam. Kilenc évig Baktán dolgoztam, és ott , míg az asszonyok aludtak a déli órákban, addig én horgoltam. Kötöttem székre kis takarót, sapkát, kis terítőre tyúkot, aminek a hátán egy kiscsirke volt, mellette pedig hat. Kötöttem körül üveget, de készítettem fejpántot is, és ezeket kivittem a piacra Beregszászba. Szoktam még most is kijárni a munkáimmal. Megrendelésre is dolgoztam. Az unokámnak nem volt hajlama erre, de a dédunokáimat próbálom megtanítani rá. Nemrég Beregszászba a múzeumba vittem ablakra való firhangot. Mondtam a vezetőnek, hogy nagyon öreg vagyok már, és nem szeretném, ha ezek majd a kukába kerülnének.

„Megkomolyodott” vőfély

Botos István „komolytalanul” kezdett neki egy szép hivatásnak.

– „Komolytalanul” már 17 évesen is vőfélykedtem, vagyis először családtagoknak, szomszédoknak, rokonoknak az esküvőjére mentem el. Komolyabban pedig 20 évesen, 8 évvel ezelőtt kezdtem neki. Nagyapám is vőfély volt, és bár ő már nem él, nagymamám megőrizte a verseket, s azokat használtam fel. Tóth Győző barátom (róla rovatunk egyik előző, Haláborról szóló cikkében olvashattak – a szerk.) segített nekem elindulni ezen a pályán, aki akkor már ismert vőfély volt. Ő adott át nekem néhány lagzit, ha hívták, de nem ért rá. Az első lagzin az én dolgom volt a kikérés, a menyasszony búcsúztatása, a vacsora, a különböző ételek felköszöntése. Most már nagyobbak az igények. Különböző játékokkal, történetekkel, büntetőfeladatokkal, versekkel igyekszem szórakoztatni a vendégeket. Ma már ez kell. No, de minden lagzi más, mert másak az emberek és ezáltal a társaság is. És persze sok minden múlik azon is, hogy az ifjú pár mit szeretne. Valaki azt kéri, hogy sok játék legyen, más meg azt, hogy inkább ne legyen egy sem. Nagyon sok helyen megfordultam már. A környéken nincs is olyan falu és étterem, amelyben ne lettem volna vőfélyként. Sokan kerestek már fel Magyarországról is. Érdekes szokásokkal is gyakran találkozom. Gáton például nincs menyasszonytánc, ott tálazás van, vagyis a vacsora alatt viszik körbe a keresztszülők a tálat, és abba teszik bele a vendégek a pénzt. Fornoson és Dercenben pedig két helyen megy a lagzi a vacsora végéig. Ahány ház, annyi szokás.

Mire eljön az este, addigra az ifjú pár már a jegyzőnél és az oltár előtt is tett esküt. A Botos István vezette lagzin viszont az újdonsült férjre még egy eskü vár: a papucseskü. Ez két kérdéssel kezdődik, amire hallható szóval kell válaszolni: „Szabad akaratodból tépted-e le csipkés bugyogóját, hogy aztán térdepelve elhervaszd szűzies virágát? Egész évi keresetedet odaadod-e neki, hogy kedvére vásárolhasson?” S az eskü: „Én, …, esküszöm a papucsra, hogy nem iszom, nem nőzöm. Mindennap én főzöm. A gyermekeket pelenkázom, soha vissza nem pofázom. Ha az esküt be nem tartom, anyósom vágjon szájon.”

A megkomolyodott vőfély szeptemberben „kipróbálja” a vőlegény szerepét is (ezúton is kívánunk neki sok boldogságot), s azon az esküvőn Ferenci Attila lesz majd a pártfogója.

Eredeti „hamisítvány”

Keresztény József a 10. osztály elvégzését követően szobafestőnek tanult ki, majd sokáig gépkocsivezetőként dolgozott. A színekhez, színkeveréshez jól értett, rajzolni is jól tudott, és szeretett volna is festéssel foglalkozni, de ideje sokáig nem engedte. Egy komoly műtét után viszont 4 hónapos betegszabadságra kényszerült, s így lett ideje kipróbálnia magát egy másfajta festészetben is. Betegszabadsága alatt tájképeket kezdett festeni, pontosabban reprodukciókat, tehát, ahogyan ő fogalmazott, „hamisította” a képeket. Korábban már vásárolt tubusos festékeket, készített állványt, alapozott le vásznat, így volt mivel dolgoznia. Ihletet, vagy inkább ötletet nevesebb festők műveit bemutató albumokból merített, így születtek meg az általa festett tájképek, csendéletek. Viszont nem csupán vászonra, hanem tányérokra, cserepekre, korsóra is nagyon sokat festett. Ehhez jórészt az Ország-Világ című folyóiratból merített ötleteket, mintákat, de saját maga is talált ki, kombinált össze néhányat. Sokszor a gyárilag mintás tányért dobta fel saját ötletei alapján, felhasználva természetesen az edény meglévő mintázatát.

Több kilométer kerítés

– Már 20 éve foglalkozom kőfaragással. Egy kollégától tanultam meg – mesélte Barta István. – Együtt dolgoztunk, megtetszett nekem ez a mesterség, megtanultam tőle, és azóta is folytatom, állandóan vannak megrendeléseim. Badalón kívül is sok helyen dolgoztam már, többek között Ungváron, Munkácson, Kijevben is. A munka legnehezebb része a kő előkészítése, amikor a köveket szét kell hasgatni, kikockázni. A rakás már nem annyira nehéz, viszont babrás, mert úgy kell rakni a köveket, hogy minden tekintetben jól nézzenek ki egymás mellett. Sokat kell méregetni, a vízmértéknek pedig szinte állandóan az ember kezében kell lennie. Tisztán kézi erővel dolgozom, egy kisebb és egy nagyobb kalapáccsal, vésővel és a nagy hasgatóbunkóval. Egyedül szoktam dolgozni, mert ez nehéz munka, és mások annyira nem kapaszkodnak utána. Leggyakrabban kerítéseket kell kikövezni, de méretre a legnagyobb munkám egy kőfal volt, ami 150 méter hosszú és 4 méter magas volt. De ha a kerítések hosszát, amit eddig raktam, összeszámolnám, az több kilométer lenne.

És végül…

Cikkünk zárásaként akár ötletként a vasárnapi ebédhez íme két Badalóban gyűjtött recept. Adatközlő: Balogh Irén.

Badalói krémes: Tészta: 15 dkg cukrot kikavarunk 10 dkg vajjal, majd hozzáadunk 2 dl tejben felfuttatott szalakálét, s ezt összegyúrjuk 60 dkg liszttel (a tésztát általában egy éjszakát állni hagyják sütés előtt). A tésztát aztán 6 egyenlő részre elosztjuk, kinyújtjuk, s a lapokat megsütjük. Krém: 2-3 l tejet, 35 dkg cukrot, 4 tojássárgáját, 4-5 kanál lisztet kikavarunk, péppé főzünk. A 4 tojás fehérjét pici cukorral kemény habbá verjük, majd az elkészült péphez adjuk. Beleteszünk még 1-2 csomag vaníliát, majd az elkészült krémmel megtöltjük a lapokat. A megjelölt mennyiségű alapanyagokat felhasználva két adag badalói krémest készítünk, vagyis két 3-3 lapból állót. Miután elkészült, porcukorral megszórjuk.

Túrós rakott tészta: Sok tojással meggyúrjuk a tésztát, majd elnyújtjuk. Nagyobb kockákat vágunk belőle, olyanokat, hogy azok majd a sütőedény alját, oldalát is betakarják, s maradjon belőlük szabadon annyi, amivel majd leboríthatjuk a tepsiben lévő tésztát. A többit kockákra vágjuk, s mindezt sós, lobogó vízben megfőzzük. Az edényt zsírral kikenjük, s beletesszük a tésztát. A tésztára egy sor cukorral, tojással kikavart túró kerül (bőségesen), aztán egy sor tészta, ismét túró, tészta, és így tovább. Az utolsó sor túróra ráhajtjuk a kint hagyott tésztát, tetejét zsírral megkenjük és megsütjük. Miután megsült, megszórjuk porcukorral, s felszeletelve tálaljuk.

A bemutatott mesterségeket űző badalóiak tehát Kárpátalja-szerte ismertek, sok helyen hallhatunk munkáikról. Nem árt tehát közelebbről is megismerni őket, hiszen ahogy a közmondás is tartja: „A jó mesterembernek egész világ a hazája.”

Akinek van kiegészítenivalója Badaló múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.