Csoda dolgok egy kicsiny faluból

Rovatunkban most az ungvári járási Botfalvát, s az ottani „csoda dolgok” egy részét mutatjuk be, amelyek kapcsán mindenképp kiemelendő: nem őrzik hét lakat alatt.
Csoda dolgok
– Nem tudom, mikor kezdtem el kézimunkákkal foglalkozni – mesélte Varga Judit. – Nálunk mindig is jelen volt az ilyesmi. Nem kellett különösebben tanulnunk semmit, mert mindenki meg tudta csinálni azt, amit látott, megfigyelt. Már kisgyerekként is ránk bíztak egy-egy apróbb munkát, aztán, ahogy nőttünk, egyre bonyolultabbakat is. Számunkra ez természetes volt. Fantasztikus, hogy miket tudtak csinálni régen az emberek. Van itthon olyan munka, amin három nemzedék dolgozott: nagymamám szőtte, édesanyám hímezte, mi pedig a testvéreimmel göböztük, rojtot készítettünk rá. Később megtudtam, hogy ezt makramézásnak nevezik. Édesanyám sok régi munkáját igyekeztem megmenteni. Nem érdekelt, ha más azt mondta, már ki kell dobni. Számomra csodás dolgok a kézimunkák. Szerelmes voltam a hímzésekbe. Ahová csak lehetett, kézimunkákat tettem itthon. Ha nincs valami kézimunka a falon, akkor nekem a szoba rumlisnak tűnik. A lányom és az unokám is gyönyörűen kézimunkázik. Eltettem a régi lenvászon zsákokat is. Amikor a gyerekeim kicsik voltak, a zsákot belemártottam ecetes vízbe, beletekertem őket a zsákba, és fél óra múlva eltűnt a lázuk. Ez is egy csoda dolog. Sok munkámat elajándékoztam. Egész másképp viszonyultak hozzám utána azok, akiknek adtam valamit. A kedvességet, figyelmességet nem lehet pénzért megvenni. Megrendelésre is dolgoztam, dolgoztunk régen. A közös munkákat aztán eladtuk, így a mindennapi kenyérre megvolt a pénzünk. Meggazdagodni nem lehet a kézimunkákból, de ki tudja húzni az embert a sárból, mert sosem fog teljesen kimenni a divatból.

A munka elszállt
Judit édesanyja, a 91 éves Varga Erzsébet, aki Botfalva legidősebb lakosa, elmesélte, hogy valójában nagyon is kellett ilyesmivel foglalkozniuk a lányoknak, hiszen asztalterítőt, szalvétát, komódterítőt, vőfélykendőt, szakácskötőt is kellett készíteniük, mire eljött esküvőjük napja. Persze, a vásznat előbb meg kellett szőni, hogy legyen is mit kidíszíteni. Sőt, mivel autóból még nem sok akadt a környéken, más falvakba szekérrel ment a násznép, és ahogyan ma az autókat, úgy az akkori lovaskocsikat is fel kellett díszíteni valahogy. Így a nagy napon még a lószerszám fejrészébe is kendőt fűztek.
Erzsike néni elmesélte azt is, hogy ilyenkor, ősszel, illetve télen a tengerihántás és a tollfosztó voltak a legnagyobb, közösségben folyó munkák. Tengerihántáskor a talált, fiatal tengericsöveket megfőzték, s azzal, továbbá szőlővel kínálták a munkásokat. Később egyszerű kalácsot is sütöttek. Tollfosztó előtt 1-2 napig is áztatták a tengerit, amit főve, cukorral megszórva, fahéjjal ízesítve kínáltak. Egy-egy fosztóban akár 30 személy is összegyűlt. A beszélgetéssel, dalolással telt munkát a fiúk tréfái szakították félbe, akik verebeket, galambokat fogdostak össze, majd engedtek szabadon a helyiségben, hogy szárnycsapásaik hatására elszálljon a drága munka.

Ami nincs a „nagykönyvben”
Baja, Kalocsa, Budapest, Ungvár – csak néhány azon helyek közül, ahol a botfalvai Tóth Róbert festményei egy-egy kiállítás keretében megtekinthetőek voltak.
– Már gyerekkoromban is szerettem festeni. De tanulás nélkül ez nem megy. Nem számít, van-e róla papírja az embernek, tanulni mindig kell, sőt, egyre többet. Viszont attól, hogy valakinek diplomája van valamiről, még nem jelenti azt, hogy ő jó szakember. Folyamatosan bizonyítania kell az embernek, a kiállításokon, a saját korszakain keresztül is. Ez egy hosszú folyamat, amelyet egész életében folytat az ember. Kezdődik azzal, hogy fiatalként képeslapokat, könyveket nézeget valaki, és azokat átrajzolja, átfesti. Nálam ezt követően következett Bakonyi Zoli bácsi, akihez Ungvárra, a pionírpalotába jártunk foglalkozásokra, heti két alkalommal. 2003 óta tagja vagyok a Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának. A témák terén a természet vonz inkább, mint a portréfestés. Sok mű születik meg egy-egy alkotótáborban. De ezek többnyire plein-air művek (természetben, szabadban készült – a szerk.), amelyeken aztán még dolgozunk a műteremben is. Ilyen alkotótáborok alkalmával 10 napon keresztül mást szinte nem is csinál az ember, csak fest. Vasakarat kell a festéshez annak, aki komolyan szeretne foglalkozni vele. Azután jön a tanulás. Mindegy, hogy hol, hogyan, kivel, mivel. Most különböző képzőművészeti egyetemeken lehet tanulni, míg régen mester volt és tanítvány. Érdekes módon, néha sokkal többet ad az, ha valakivel festesz, mint ha elvégeznél képzőművészetin egy évet. Az, hogy hol, hogyan, miképpen megy a festés, mindenkinél más. Mindenki másként áll hozzá, és mindenkinél úgy van jól. Nincs megírva a „nagykönyvben”, hogy pontosan hogyan kell végigmenni ezen az úton, hogyan dolgozza ki az ember a munkát. Részemről, előbb a fejemben születik meg valami, amit aztán vászonra vetek. Szoktam ugyan vázlatot készíteni, de a természetben való festésnél nincs idő vázolni.
Több lábon állni
Néhány éve kezdtem csak el gazdálkodni – mesélte Veres Szilárd. – Korábban én is a határra jártam, ahogy sokan mások is Kárpátalján. Aztán, amikor ez lassacskán megszűnt, a mezőgazdaságban láttuk a kiutat. Egy magyarországi ismerősöm foglalkozott ilyesmivel, és nekem is megtetszett. Egy barátommal közösen vágtunk neki 3,5 hektár földdel. Kukoricát vetettünk legelőször, aztán egy almáskertet is telepítettünk. Most nagyjából 12 hektár földterületen gazdálkodunk. A fő profilunk a kukorica, a burgonya és az alma. Majdnem a teljes technika is megvan hozzá. Kukoricavető gépünk ugyan nincs, mert ekkora területért nem érdemes vásárolni, de a többi dolog, permetezőgép, eke, burgonyavetőgép stb., lassan már megvan. Minden éven igyekszünk megvásárolni valamit. Felvásárlóknak szoktuk eladni, ami megterem. Ők házhoz jönnek, ami jó, mert így nem kell semmit a piacra hurcolnunk. Így egyben elviszik az egészet, vagy egy-egy nagyobb részt. Az árak nagyjából egységesek Ukrajnában. Esetleg 10-20 kopijka a különbség. Sok pihenőt – több hetet – nem enged meg a munkánk. Tavasszal és ősszel van nagyüzem, de nyáron és télen is van azért munka. Igyekszünk bővíteni is a gazdaságot, és mindig bérbe venni még egy kis darab földet. Újfajta kultúra termesztését nem tervezzük, inkább bővítjük azt, ami van. Szerintem az a lényege ennek a munkának, hogy minél több lábon álljon az ember. Ha valaki csak búzával foglalkozik például, de nem jó a búzatermés, az veszteséget szenved. Minél többféle dolgot kell termeszteni, hogy az egyik fedje a másikat, ha valami esetleg nem jönne be.

Falu egy darab papírért
Bilcsik Róbert festéssel, tanítással és numizmatikával (pénzzel és pénztörténettel) is foglalkozik.
– A festéshez az alapokat már gyerekkoromban megkaptam Bakonyi Zoltán foglalkozásain. Akkoriban inkább a grafika vonzott, a festés nehezebben ment, többet kellett volna gyakorolnom. De meg akartam tanulni, ezért később felvételiztem a képzőművészeti szakiskolába Ungvárra. Ott szobrászattal is foglalkoztunk. Az agyaggal való munka mindig is tetszett. Különböző dolgokat kellett leutánoznunk tanulásként, gyakorlásként. Kitettek valamit elénk, elmagyarázták, hogyan tudjuk átvinni agyagba az arc formáját, az orrot, szemet, szájat. Michelangelo Dávid című szobrának ezen részei külön meg voltak formázva, s ezeket másoltuk szobrászat órán. Ez is jó gyakorlás. Vannak olyan festők, akik úgy tanulnak meg festeni, hogy más festők képeit másolják. A szakiskola befejezését követően művészeti vezető voltam egy központban, amelyik az ungvári szakiskolákat fogta össze. Ha meg kellett csinálni egy felírást, vagy festeni kellett valamit, hozzám jöttek tanácsért, vagy én végeztem el az adott munkát. Húsz éve, 1994 óta dolgozom a Sislóci Középiskolában rajztanárként. Műszaki rajz és művészettörténet órákat is tartok. Szabadidőmben most is rajzolgatok, festegetek. A vakkerettől a vászonig mindent én csinálok meg, sokszor a famunkát, a kereteket is. Ungváron, a vár alatti magyar könyvtárban már kiállításom is volt. De gyakran megkérnek az iskolában is, ha ellenőrzés, nyílt óra jön, hogy állítsam ki a munkáimat. Mostanság inkább grafikai dolgokkal foglalkozom, főleg papírkivágással. Egyszerű papírból vágok ki különböző formákat, alakokat, ami aztán rákerül egy más színű alapra, s ez adja meg a hátteret. Érdekelnek a képillúziók is. Megfestettem egy olyan képet például, amelyiken egy fa levelei egy madarat alkotnak. Nyáron a botfalvai temetőben felújították a keresztet, és Jézust teljes egészében én festettem át. Adtam is el már a képeimből, de nem sokat. Amit megfestek, az annyira hozzám nő, hogy hiányozna, ha nem lenne már az enyém.
A festés mellett különböző pénzeket is gyűjtök. A szovjet idők talán minden évéből vannak kopekeim. Ezeket így szokás gyűjteni. Vannak jubileumok tiszteletére kibocsátott érméim is. Tulajdonképpen Afrikától Európa minden országáig vannak pénzeim. De ezzel csak amatőr szinten foglalkozom. Számomra nem is az érmék kora a fontos. Sokkal inkább az érdekességekre vagyok kíváncsi. Van krajcárom, ezüst koronám, afrikai kobóm, kanadai dollárom, svájci frankom. Számomra érdekes az, hogy más országokban ezekkel a pénzekkel az emberek mindennap találkoztak, találkoznak. Ezért utána is szoktam nézni a pénzeknek, és restaurálom is őket. A legrégibb darab talán egy 1898-as papírpénz, egy ropogós 1 rubeles, a legérdekesebb pedig a cári 500 rubeles. Azt mondják, azért egy falut lehetett venni régen. A fiam fogja majd folytatni ezt, hiszen már ő is gyűjtöget.
A tanult mester ritka volt
Miksó János, a helyi református imaház gondnoka fiatalkora mindennapjairól, ezzel együtt a hajdani munkáról, mesterekről mesélt.
– A front (a II. világháború – a szerk.) leöltöztette az embereket. Aztán ’49 őszén bejött a kolhoz. Az alatt az öt év alatt a nép egy kicsit megpelyhesedett, aztán megint leöltöztették, elvették mindenét. Így volt ez minden faluban. Tizenhét évesen én már a nyakamba vettem a kongót, és kint voltam a jószággal. A mai 17 éves kölykök meg nem csinálnak semmit. A kolhozban dolgoztam húsz éven keresztül. Pásztorkodtam, de dolgoztam a mezei brigádban is. Telente a kolhozirodát fűtöttem, tavasszal és nyáron mentem szalmát, szénát rakni, vetni. Többféle jószágot, disznót, bárányt, lovat, borjút neveltek, krumplit, tengerit, búzát, árpát, répát termesztettek a kolhozban. Volt asztalos-, kerékgyártó- és kovácsműhely is. A kerékgyártó műhelyben hárman dolgoztak, ők készítették el a fatengelyű szekerek kerekeit, küllőit. Bírfás szekerek is készültek. A kovácsok patkoltak, szekereket vasaltak be. Az asztalosműhelyben öt ember dolgozott. Ők végezték a gátermunkát, a fafeldolgozást is. De akkoriban még ritkaság volt a tanult mesterember. Nem tanították a fiatalokat a műhelyekben. Oda úgy ment el valaki dolgozni, hogy még fiatalemberként vagy megtanulta a mesterséget az apjától, vagy ellopta valakitől. A legtöbb embernek a faluban a kolhoz adott munkát. Aztán elkezdett a nép kifelé vándorolni. Már a hatvanas években is sokan költöztek fel Ungvárra.
Egy időben tiltották a vallást. De mi azért megtartottuk az egyházi ünnepeinket. Aki nagyon kommunista szellemű volt, az ünnepnapokon is dolgozott. A gyerekeknek meg kötelező volt az iskola. A tanító járkált a faluban, nehogy elmenjenek a templomba. Volt olyan bíró nálunk, aki csak akkor adott ki valamilyen papírt az embernek, ha levette a keresztet a házáról. Még a haranglábat is kivitette a faluból.
Apáról fiúra, anyáról lányára sok-sok mesterség, értékes tudás szállt, száll ma is, csak egészen más formában, tartalommal. A régi, nehéz idők, amelyekről oly sokat hallhatunk az idősebbektől, elmúltak. Hogy a mai jobb vagy rosszabb-e, mindenki másként látja. Az viszont egészen biztos, hogy számos kézzelfogható értéket, megannyi tudást rejtenek a padlások vagy épp a nagymamák, nagypapák emlékei. Ne akkor vegyük észre ezeket, amikor már késő!
Akinek van kiegészítenivalója Botfalva múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta