Egy kicsiny falu a hajdani ugocsai kisnemesi vidéken

A történelmi Magyarország legkisebb vármegyéjében, Ugocsában (melynek északi része ma a Nagyszőlősi járáshoz tartozik, míg déli egyharmadát Románia „örökölte meg” a trianoni szerződés nyomán) a középkorban több településen is túlsúlyba került a kisnemesi elem, ahol a kisbirtokos, „hétszilvafás”, de szabadságukra büszke „nobilisek” mellett csak kisszámú jobbágyréteg alakult ki. Inkább zsellérek szolgáltak a gazdaságokban, ahol – bizony – a tulajdonosok többsége is megfogta a munka nehezebbik végét. Az egykori kisnemesi falvak közé tartozik a Tisza bal partján, Nagyszőlőstől 22 kilométerrel délre fekvő, mindössze 750 lakossal rendelkező Tivadarfalva is, mely mostanára teljesen egybeépült a szomszédos Tiszapéterfalvával.

Ahol a ruszin hullám sem hagyott maga mögött nyomokat

A községet minden bizonnyal a XIII. század második felében élt nemesről, az Árpád-kori okmányokban Tywodorként emlegetett Tivadar földesúrról nevezték el. Az 1500-as évekig két aprócska helység, Csatóháza és Andrásfalva létezett a település mellett, ám ezek valószínűleg a tatárdúlások miatt elnéptelenedtek, nevük már csak a dűlőnevekben él tovább, s földjeik kismértékben bővítették a még így is kicsinek számító tivadarfalvai határt. A következő évszázadban jelentős számú ruszin zsellér telepedett meg a faluban, ám a kisnemesi réteg anyagi, szellemi és számbeli túlsúlya folytán a betelepülők lassan elmagyarosodtak.

Tivadarfalva már a középkorban saját templommal rendelkezett, mely a hitújítás korában református szentegyházzá vált, s bár az 1700-as években tűz pusztította el, az épület helyén még ugyanabban az évszázadban tető alá került a helység ma is álló, kazettás famennyezettel és rokokó díszítésű karzattal ékes, barokk temploma. 1944-ben a sztálinisták 70 férfit deportáltak a Gulagra, akik közül 22-en odahaltak. A szovjet korszakban a helységet közigazgatásilag összevonták Tiszapéterfalvával, megszüntették a település óvodáját, valamint az elemi iskolát, ezért a tivadarfalvai nebulók ma 1. osztálytól a Tiszapéterfalvai Kölcsey Ferenc Középiskolába járnak. A helyi KMKSZ-tagok pedig – a tiszabökényiekhez hasonlóan – a tiszapéterfalvai KMKSZ-alapszervezethez tartoznak, s a Szovjetunió kényszermunkatáboraiban elhunyt helybeli lakosok névsorát tartalmazó márványtábla is a Tiszapéterfalva és Tivadarfalva határán álló, a két község mártírjai előtt tisztelgő 1944-es emlékművön kapott helyet. Ugyanakkor a Tiszapéterfalvai Református Líceum Tivadarfalva területén működik.

„A végzősök 80 százaléka felsőoktatási intézményekben tanul tovább”

– Már 1994-ben meg szerettük volna vásárolni az akkor még létező Határőr Kolhoz használaton kívül álló gyárépületét, hogy egyházi líceummá alakítsuk át azt, ám a gazdaság vezetői félmillió USA-dollárt kértek érte, amit természetesen képtelenek voltunk kifizetni. A következő év első felében viszont már ők kerestek meg minket, 30 ezer dollárra szállítva le a vételárat, holland barátaink pedig rövidesen összegyűjtötték a szükséges összeget, így 1995. szeptember 1-jén megnyithattuk a tanintézményt – emlékezik vissza a kezdetekre Seres János tivadarfalvai lelkész, a Máramaros-ugocsai Református Egyházkerület esperese. – Azóta 14 végzős osztályt bocsátottunk ki, akik a tudományos ismeretek elsajátítása mellett Isten-, nemzet-, testvér- és természetszeretetet is tanulnak e falak között.

– A volt gyárépületet főleg holland támogatásból, illetve a helybeli református gyülekezet segítségével újítottuk fel, s alakítottuk át líceummá, ahol jelenleg 97 diákkal foglalkozik az oktatási intézmény 18 tanára – veszi át a szót Brik Irma iskolaigazgató. – Korábban a tanintézetben, valamint a helybeli egyházi missziós központ vendégszobáiban helyeztük el a diákokat, akik csak szűkösen fértek el a helyiségekben. 2006-ban viszont pályázati pénzekből, illetve a kárpátaljai református egyházközségek adományaiból felépítettük a konferenciateremmel is rendelkező új, száz férőhelyes kollégiumunkat, ahol sokkal megfelelőbb körülmények között lakhatnak a tanulóink. Megjegyezném: a falubeli lakosokon kívül lelkészekből és diákokból álló amerikai csoportok, illetve a magyarországi Gödöllői Református Gimnázium tanárai és tanulói is részt vettek a falak felhúzásában. Az egyházi rendezvények (például egyházmegyei közgyűlések) mellett pedig helyet biztosítunk a kárpátaljai magyar gazdákat segítő Terra Dei Alapítvány konferenciáinak, s mi adunk otthont – évi rendszerességgel – a KMPSZ által szervezett Ének-zene, Néptánc- és Kézművestábor megannyi résztvevőjének, valamint a foglalkozások egy részének.

Eddig humán profilúak voltunk, amellett diákjaink szabás-varrást is tanulhatnak, részt vehetnek a könyvelői, illetve a számítástechnikai képzésen is, az idén pedig a két 10. osztály egyikében humán, míg a másikban már biológiai–kémiai szakirányú oktatás folyik, s kettős profilúvá válunk. Végzőseink 80 százaléka felsőoktatási intézményekben tanul tovább, elsősorban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán, valamint az Ungvári Nemzeti Egyetemen, de akad, aki Ukrajna hágókon túli nagyvárosaiban folytatja tanulmányait, mintegy tíz százalékuk pedig Magyarországon igyekszik diplomát szerezni, elsősorban teológiákon – nyolc volt diákunk ma már lelkipásztorként dolgozik a kárpátaljai református gyülekezetekben –, de van, aki az ELTE-n vagy éppen a Debreceni Egyetemen halad tovább a tudományok útján.

Működik a „Reménység” vokálegyüttesünk, mely gyakran szolgál vidékünk református templomaiban. Lány és fiú kosárlabda-, illetve futballcsapattal rendelkezünk, melyek szép sikereket érnek el, a kosárlabdázó lányaink például az idén megnyerték a „GENIUS” Jótékonysági Alapítvány Pro Cultura Subcarpathica által, Összefogással a kárpátaljai magyar sporttehetségekért címmel, Beregszászban megrendezett tornát. A fiú focicsapatunk pedig harmadik helyet ért el a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görög Katolikus Líceumban lebonyolított Szent Kereszt Kupán, ahol a mi hálóőrünk szerezte meg a legjobb kapus címet. 2005-ben egy volt diákunk első, míg három év múlva egy másik volt tanulónk második lett a megyei magyar nyelv- és irodalomversenyen. 2000-ben 2. helyet nyertünk a magyarországi Honvéd Kulturális Egyesület által a magyar államalapítás millenniuma alkalmából, Évezredes harcaink címmel szervezett hadtörténeti vetélkedősorozat kárpátaljai regionális döntőjében, illetve – ugyanebben az évben – harmadikok lettünk a KMPSZ által megrendezett, „A magyar nemzet és államiság születése című versenyen. Emellett diákjaink – lelki vigaszt nyújtva – meglátogatják a Nagyszőlősi Járási Kórház betegeit, intézményünk egyházi jellege abban is megnyilvánul, hogy hittant, bibliaismeretet és egyháztörténetet is oktatunk, minden osztályban imádsággal kezdjük az első órát, tanulóink pedig bibliaköröket szerveznek, illetve imaórákat tartanak.

Ahol az első új református parókia épült Kárpátalján

– A Tivadarfalvai Református Gyülekezet 690 lelket számlál, s a szórványban élő római, illetve görög katolikusok is a mi templomunkban vesznek részt az istentiszteleteken, melyeket – esperesi teendőim miatt – felváltva tartunk meg Mészár István segédlelkésszel – ismertet meg egyházközségével Seres János. – Szép, régi úrasztali terítők mellett egy több száz éves úrvacsorai kenyértartó fatányérral, illetve az 1700-as évekből származó, ezüstből, illetve rézből készült kelyhekkel, s ugyanabból a korból öntött harangokkal rendelkezünk. Egykori paplakunk még az 1950-es években leégett, a telkét viszont megkaptuk, s 1992-ben, Hadadi Csaba helybeli építészmérnök szervezésében és kivitelezésében nálunk épült fel megyénk első új református parókiája, a következő évben pedig missziós házat építettünk, ahol misszionáriusokat képeztünk a belső-ukrajnai, illetve oroszországi lakosok evangelizálására. Testvérgyülekezeti kapcsolatban állunk a Kecskeméti Református Egyházközséggel, mely nagy segítséget nyújtott nekünk az 1998-as, valamint a 2001-es árvíz idején, s az ő szervezésükben gyermekeink évente részt vesznek az anyaországban, valamint az elszakított területeken megrendezett gyermekheteken, melyeken nemcsak hitben épülnek, de megismerkednek Magyarország településeivel, s történelmi ismereteik is gyarapodnak.

Külön perselyt helyezünk ki a gyülekezet fenntartására, illetve diakóniai célokra (gyógykezelések, műtétek támogatására), két szegény család otthonába bevezettettük a villanyt, azonkívül ingyenkonyhát tartunk fent, s hetente háromszor kétfogásos meleg ebédet szállítunk ki a Tivadarfalván, illetve a környező településeken élő rászorulókhoz.

A megélhetés alapjai

– A kolhoz 15 évvel ezelőtti felosztásakor 0,73-0,74 hektáros parcellákat mértek ki a gazdaság volt tagjainak, akik közül sokan fóliaházas zöldségtermesztéssel foglalkoznak, ám a konzervgyárak egyre gyengébben működnek, több hónapos késéssel fizetnek a leadott termésért, így a gazdák is egyre nehezebben élnek meg, s a szezonális jelleggel működő tiszapéterfalvai konzervgyárban is megcsappant az ott dolgozó tivadarfalvai lakosok száma – tájékoztat Virág László, a tiszapéterfalvai KMKSZ-alapszervezet elnöke. – Többen a Tiszapéterfalván működő két, cipőfelsőrész-készítő üzemben vállaltak munkát, nagyon kevesen dolgoznak viszont a járási központ vállalatainál, s a szomszédos Nagypaládhoz képest jóval kevesebben nevelnek malacot eladásra, disznót pedig csak saját részre tartanak. A többi tisza-háti faluhoz hasonlóan azonban jelentős mértékben tenyésztenek baromfit.

A fuvarozástól a földi­eper-termesztésig

– 2005-ben fuvarozó céget nyitottam, s azóta is a magyarországi, csengeri Szamos Cipőgyárba szállítom a Tiszapéterfalvai Wimark Kft. által előállított cipőfelsőrészeket – fejti ki Sárközi Jenő vállalkozó. – Emellett mezőgazdasággal is foglalkozom, a kollektív gazdaság felbomlásakor én, valamint a szintén a kolhozban dolgozó családtagjaim összesen öt hektár földet kaptunk, melyeket én művelem meg, s további tíz hektárt bérelek a falubelijeimtől. Vásároltam egy húszéves traktort a hasonló korú felszerelésekkel együtt, a beérett kalászosokat pedig a vejem gabonakombájnjával aratom le, összedolgozom vele, s ha szükség van rá, kisegítjük egymást. Az alkatrészeket, persze, elég gyakran újakra kell cserélni, csak az ember a becsomagolt áru megvételekor nem tudhatja: eredeti vagy sokkal gyengébb minőségű utángyártott terméket vásárol-e. Csupán a beszerelésük után derül ki, hogy beválnak-e vagy dobhatom ki a drága alkatrészeket. Még jó, hogy többnyire beválnak, de selejt is akad közöttük.

A szántókon termesztett szemesek felét a nagyszőlősi piacon értékesítem, a feléből pedig – dara formájában – a shaver, repro, illetve moster fajtájú csirkéimet etetem, tíz esztendeje ugyanis belevágtam a nagybani baromfitenyésztésbe. Tavaszonként napos csibéket vásárolok a tiszapéterfalvai tenyésztőktől, ezeket egyhónapos korukig nevelem – az első években még csak két-háromezer csirkét tartottam, az idén viszont már 15-20 ezer darabra növeltem az állományt –, s kárpátaljai, Csernyivci, illetve Ternopil megyei felvásárlóknak adom el az állatokat, melyeket a dara mellett tápkoncentrátumokkal is táplálok, hogy még jobban növekedjenek. Tavaly pedig – hogy „még több lábon álljak” – építettem egy 800 négyzetméteres fóliaházat, hogy korai földiepret termesszek benne, s első ízben az idén tavasszal fuvaroztam kemény, könnyen szállítható, Olaszországban kitermesztett, Kliry fajtájú szamócát a munkácsi nagybani piacra. Ennyi munkát végezve tudom biztosítani magamnak meg a családomnak a középszintű megélhetést.

Kilencvenegy év – röviden

– Tivadarfalva legidősebb lakosa a kilencvenegy éves Gyarmati Júlia néni, aki épp a házukhoz közeli mini-ABC-ből ballag haza, görbebotjára támaszkodva, amikor összefutok vele.

Itt, ebben a községben születtem 1920-ban – kezdi mesélni élettörténetét a háza előtti lócára leülő s a délutáni napfényt élvező idős néni. – A szüleim felesben dolgoztak a helybeli Biky Elemér földbirtokosnál, s már én is 14-15 éves lányként munkába álltam nála. Dohányt termesztettünk egy általa kijelölt parcellán, s a kiszáradt, kisimított dohánylevelekért kapott pénz fele minket illetett. Ha pedig egy munkása, napszámosa vagy felese anyagilag megszorult, kamatmentes kölcsönt adott neki. Jó ember volt… 18 éves voltam, amikor visszajött a magyar világ, s a többi fiatal lányhoz hasonlóan, én is szépen kiöltözve, népviseletben fogadtam a díszkapu alatt bevonuló honvédeket, 1943-ban pedig feleségül mentem az ugyancsak helybeli Gyarmati Sándorhoz, aki suszterként javítgatta falubelijei cipőit, de még az első gyermekünk sem született meg, amikor a következő év őszén bejöttek az oroszok, s a férjemet is elvitték a lágerbe.

Tudtuk, hogy Szolyvára meneteltek, így mi, asszonyok, úgy tízen csoportba verődtünk, s elindultunk a láger felé, hogy egy kis ennivalót vigyünk szegényeknek. Korán kelve, estére begyalogoltunk Munkácsra, ahol találomra bekopogtunk egy házba, hogy éjszakai szállást kérjünk. Jó emberek voltak a háziak, egy szóra befogadtak minket, majd hajnalban nekivágtunk az út második szakaszának. Majd’ lejártuk a lábunkat, mire elértük a tábort, de siettünk, hogy még aznap visszaérjünk Munkácsra. Sajnos, nem is láthattuk a hozzátartozóinkat, nem adhattuk át nekik a csomagjainkat, ott kellett azokat hagynunk az őröknél, a láger kapujában, akik, persze, ígérték, hogy átadják az elemózsiát, de aztán kiderült, mennyit ért az ígéretük. Nem sokkal a hazagyalogolásunk után egy tivadarfalvai gazda két ízben is elszekerezett Szolyvára, magával vive az általunk küldött élelmiszereket, de ahogy később a hazatérő foglyok elmondták, semmit sem ettek azokból a rabok, mindet elzabrálták a szovjet katonák. Az uramat azután továbbvitték egy Donyec-medencei munkatáborba, ahonnan 1946-ban engedték haza. A kolhoz megalakulásáig még cipészkedett, de aztán jött a kollektivizálás, és nekünk is be kellett lépnünk a közös gazdaságba.

Nyolc gyermekünk született, egy lány és hét fiú, s hogy eltarthassuk a nagy családot, már a 13-14 éves gyerekeink is munkába álltak a földeken. Ketten – szegények – már kiskorukban meghaltak, egy fiamat felnőttként temettem el, s csak ketten tanultak, egyikük a katonaságnál sajátította el a tehergépkocsi-vezetői szakmát, egyet pedig asztalosnak taníttattunk Ungváron. Nehéz volt kitaníttatnunk… Azután a gyermekeink is családot alapítottak, van 15 unokám és 17 dédunokám. Az egyik fiam családjánál lakom, 2-3 éve még gyomlálgattam a kertben, de már nem bírok dolgozni. Eleget munkálkodtam, folytassák most már a fiatalok.

Lajos Mihály

Kárpátalja