Egy új hely a Tiszánál

A Tiszától mindössze két kilométerre fekszik a magyar, ukrán és ruszin lakosok által alkotott Tiszaújhely. Neve az új melléknév és a hely, ’helység’ főnév összetételéből alakult, és arra utal, hogy a falu újabb szomszédainál. Háborúk, iskolabezárás, a lakosság magyar többségének folyamatos és sajnálatos csökkenése jellemzi múltját, jelenét.

Templom és iskola

Tiszaújhely lakosságának többsége református vagy görögkatolikus vallású, de élnek itt római katolikusok, pravoszlávok és baptisták is. Református egyháza 1600-ban keletkezett, a görögkatolikus egyház tevékenységét pedig 1949-ben tiltották be. 1968-ig magyar osztályok is működtek a helyi iskolában, de akkor megszüntették azokat. 1989. július 30-án megalakult a helyi KMKSZ-alapszervezet. Elnöke Győri Miklós, alelnöke Boldog Ferenc lett. Mint azt az akkori alelnök (ma alapszervezeti elnök) elmondta, a megalakulás másnapján felkereste az első osztályt kezdő gyerekek szüleit, hogy álljanak ők is a magyar iskola ügye mellé. Így indult hosszas huzavona után újra magyar első osztály Tiszaújhelyben. Nem sokkal később szülői kezdeményezésre sikeresen megalakult – az újlaki zeneiskola leányintézeteként – a művészeti iskola is. Később a KMKSZ és pályázatok jóvoltából sikerült új hangszereket is vásárolniuk. A zeneiskola ma is működik, s növendékei rendszeresen fellépnek a helyi magyar közösség ünnepi alkalmain.

Szentelttel az ítélet ellen

Nagy készülődés előzte meg Krisztus születésének ünnepét, amelyet a reformátusok és a katolikusok együtt ünnepeltek. Szenteste házról házra jártak a kántálók, de az egyháztagokból álló énekkarok is tiszteletüket tették mindenkinél. Őket esetenként harmonikával kísérték. Betlehemmel és csillaggal is jártak a férfiak, fiatal fiúk.

Az énekkarok tagjai szilveszterkor felmentek a templomtoronyba, s boldog újévet kívántak a falu minden lakójának.

A vizet Vízkereszt napján a templomban szentelték. Egy vaszilkó nevű növényt tettek a vízbe, aminek illata a templomi füstölőéhez volt hasonló. A vízzel meghintették a házat, ólat, és a kútba is cseppentettek belőle. Ha valaki nem jól érezte magát vagy megijedt, itattak vele egy nyelés szentelt vizet, mert attól „könnyebben” érezte magát.

A virágvasárnap megszentelt barkával megcsapkodták a gyerekeket, hogy jók, a hajadon lányokat és fiatal fiúkat pedig, hogy kapatosak (kapósak) legyenek. Ha ítélet (vihar), felleg jött, elégettek némi szentelt barkát, hogy füstje felszálljon, s enyhítse a felleget. Kidobni a szentelt ágakat nem volt szabad. A kemencében (kenyérsütés közben) vagy a spórban égették el.

Közös ünnep volt a húsvét is. Húsvétvasárnap pászkát, egész sonkát, kalácsot, zsemlét, kolbászt, tojást vittek nagy kosarakban szentelni a templomba. Mindenből annyit, hogy legyen majd mivel megkínálni a vendégeket. De az esetleg felbukkanó kéregetőktől sem sajnáltak semmit. A szentelt ételekből minden családtag evett. A megmaradt tojáshéjat, csontokat, egyéb szentelményekből maradt dolgokat elégették – kidobni nem volt szabad. A locsolkodók színesre festett tojást kaptak a hervadásveszélytől megszabadított lányoktól.

Pünkösd ünnepén a katolikusok körmenetet tartottak a templom körül. A házat és templomot akácfa virító ágaival díszítették.

A háborús hős lánykérő

Az esküvők – a lánykéréstől a nagy napig – az újhelyi Csuhai József elmondása szerint (aki gyakran járt kérőbe) a következőképp történtek:

– Elvittem a kis legényt, mentünk befelé, kérdeztem a háziakat, hogy bejöhetek-e a vőlegénynek valóval a menyasszonynak valóhoz. Ha engedték, bementünk. Mondtam a vőlegénynek valónak, hogy csókolja meg a menyasszonynak valót, és akkor mondtam, hogy miért is jöttünk. Megkérdeztem az anyát, hogy megengedi-e, hogy a nagylányt feleségül adják a kérőhöz. Volt beszélgetés, danolás is. Szép hagyomány volt ez. Az esküvőn a vőfélyek, a kísérők és a fiatalok danolva kísérték a párt a templomba. Énekelték, hogy „Ezt a kerek erdőt járom én, ezt a barna (vagy szőke) kislányt várom én.” A pap megeskette őket és azt mondta: „Szaporodjatok, mint a rakamazi kolompér!” Mert az szapora, bő termő.

Csuhai József 1919. május 21-én született. Tizenkilenc éves volt, amikor elvitték katonának. Megjárta a háborút, ami, mint mondta, „mindent megevett.” Magyar katonaként törzstiszti rangot, háborús tetteiért Tűzkereszt érdemrendet kapott. Beszélgetésünk során hangsúlyozta: „Minden nemzet egyforma, és minden nemzetnek saját nyelvén kell tanulnia!”

Mise a holtakért

A temetési szokások vallásonként, a halálhoz kötődő elképzelések, hiedelmek pedig személyenként is változtak. Előfordult, hogy lisztet szórtak az asztalra, hogy a reggelre megjelenő esetleges madárlábnyomokból kiderüljön, hazament-e éjszaka az elhunyt lelke, de ebben sem hitt mindenki. Más volt az elképzelés akkor is, ha sokat álmodtak egy halottal: vagy azt tartották (fiatal esetében), hogy még „nem vágyott oda”, vagy azt, hogy valami hiányzik neki. Ilyen esetekben a szokásos 40 napos és 1 éves misén kívül megkérték a papot, hogy a hívekkel együtt imádkozzon az elhunytért a misén.

Míg a lányok dolgoznak…

Közösségben, nagy társaságban általában a dörzsölés, a szövés és a fonás folyt. A dörzsölőkben leginkább énekléssel tették érdekesebbé és könnyebbé a munkát. A fiúk leseltek: igyekeztek megszerezni a lányok orsóját, amit aztán csak csókért cserébe voltak hajlandóak visszaadni.

Az újhelyi öntőasszony

A népszokásoknak és néphiedelmeknek szerves részét képezik azok a személyek, akiknek különleges erőt, képességet tulajdonítottak. Egyesek ártani, mások pedig gyógyítani tudtak. Utóbbi csoport képviselője Borsos Mária öntőasszony, aki több évtizeden át szüntette meg az ijedtséget felnőtteknél és gyerekeknél egyaránt.

– Tizenkét éves koromtól csináltam a leöntést – mesélte a tiszapéterfalvai születésű öntőasszony. – Volt nagymamámnak egy 92 éves barátnője, aki tudott önteni. Mondta egyszer nagyanyámnak, hogy rám hagyná, mert már 93-ik éves, minden nap várható, hogy nem kel fel többé, és nem akarja a sírba vinni magával. Az vétek lenne. Hadd legyen valaki, aki segít azokon, akiknek ez a bajuk. Nagymamám, mivel látta, hogy mindig velük vagyok, nem kacérozok, nem szaladgálok a templomban, mint más gyerekek, beleegyezett. Rám hagyta…

Az öntőasszony azóta továbbadta képességét. Mivel 80 éves elmúlt, s ő sem szerette volna a sírba vinni, mint egykoron az, akitől ő kapta. „Nem attól féltem, hogy meghalok, hanem sajnáltam a népet, akit sokszor kisegítettem imával, szentelt vízzel” – mondta el. Ezt a képességet csak imával való megáldás által lehet megszerezni. Az ima azonban titkos: „Vallási dolog, nem lehet ködre dobolni.”

A megöntéshez ima (ezt azonban nem szabad elárulni senkinek), szentelt víz és szentelt gyertya szükséges:

– A gyertyát megolvasztottam kanálban, csészealjba kis szentelt vizet töltöttem, keresztet vetettem rá és a gyerek feje fölött beleöntöttem az olvadt viaszkot. Ha valóban ijedtségről volt szó, akkor abból kijött valamilyen alak: ha ember okozta, emberforma, ha állat, akkor állatalak. Megmutattam a szülőknek is, hogy felismernek-e belőle valamit. Sose kérdeztem, hogy hogy ijedt meg, de mondtam, hogy ha az a baja, akkor az ima, a szentelt víz és a gyertya segít rajta. És hál’Istennek, senki nem jött vissza, hogy hazudtam volna.

Az öntőasszony és az öntés szabályai: nem szabad senkinek nemet mondani, ha hívják valahova (önteni), el kell meni, vasárnap és ünnepnapokon nem szabad önteni. Emellett Mária néni pénzt sem kért soha az öntésért. Ha apró ajándékot vittek neki (pl. csokoládét, cukorkát), azt el kellett fogadni, s ha pénzt tett le valaki, azt sem volt szabad visszaadni, mert akkor visszaadta volna azt is, ami ellen imádkozott.

Borsos Mária elmondta, hogy sokféle dologgal keresték már meg. Volt, aki arra kérte, hogy tegyen rontást valakire (de ő ilyesmivel sosem foglalkozott), és olyan is, aki beteg gyerekét vitte el hozzá. Ilyen esetekben, vagy ha rontásról volt szó, nem tudott segíteni. „Nem segített volna az ima, ha rontás van valakin. Mikor olyat öntöttem, aki súlyosan meg volt ijedve, olyan nehéz sóhajok jöttek rám, hogy alig bírtam levegőt venni. Hogy kezdjek akkor olyanhoz, akit rontottak? A Jóisten ad nekem eszet abban a pillanatban, mikor imádkozok, hogy én az imát ne pocsékoljam el. Avval nem lehet játszani, csusságolni (csúfásgolni – a szerk.). Mert a Jóisten akarata nincs kitéve táblára, hogy elolvassa mindenki, hogy mi vár rá. Én a betegséget nem tudom kivenni, csak imával megváltoztatni a féltséget (ijedtséget – a szerk). De azt sem én, hanem a Jóisten. Mert én is éppolyan gyarló ember vagyok, mint más.”

Kézművesség a könyvtárban

A tiszaújhelyi Molnár Melinda kézművességgel foglalkozik, s tanítja arra a helyi fiatalokat is.

– Balla Csabával indítottunk egy kis kézművescsapatot közel 10 évvel ezelőtt. Kezdetben nálunk voltak a foglalkozások, amire naponta 12 gyerek jött. A fő oka annak, hogy megalakultunk, az volt, hogy templombúcsúkon mindenféle kínai csecsebecséket árultak nálunk, s az jutott eszünkbe, hogy jó lenne, ha nem csak vegyszeres festékkel díszített mézeskalácsokat, Jézust ábrázoló képet lehetne venni, hanem például valódi mézeskalácsot, ikonokat. Először a pravoszláv templombúcsúra készítettem mézeskalácsokat. A befolyt összegből elmentünk kirándulni a 12 gyerekkel. Aztán a régiek mellett újabb és újabb dolgokkal kezdtünk el foglalkozni: gipszet öntöttünk, arcot festettünk, gyöngyöt fűztünk. Van bábszínházunk is, de készítettünk már betlehemes játékot is. Abból, amit utóbbin összegyűjtöttünk, Budapestre kirándultunk. Egy holland házaspár aztán segített, hogy be tudjuk jegyeztetni a szervezetünket. 2007 óta így bejegyzetten működik a Szeress és Tedd a Jót Jótékonysági Szervezet. Pályázatok útján tudunk kellékeket vásárolni. Később az akkori polgármester, Zelik Ferenc felkért, hogy vezessem én a könyvtárat, hogy a kézműveskedés odacsábítsa a gyerekeket. Így a foglalkozások átkerültek a könyvtárba. Igyekszem változatossá tenni a foglalkozásainkat. Mostanság leginkább gyöngyöt fűzünk és szövünk, makramézunk, nemezből készítünk fülbevalókat, gipszet festünk, fából készítünk kereszteket, gyufából templomot, préselt virágokból képeket. Sokszor azt, amiből épp kifogytunk, hisz táborokba, fesztiválokra, egyéb rendezvényekre is hívni szoktak minket. Igyekszem bevonni a legkisebbeket is. Ma már több olyan kézművesem is van, aki bár felnőtt, időnként ellátogat hozzánk, vagy eljön a baba-mama klubba, amit szintén én vezetek. A fő célunk az, hogy épüljön közösségünk, együtt legyünk, jó dolgokat csináljunk, s hogy a gyerekek jól érezzék magukat.

A régiséggyűjtő fafaragó

Győri Miklós fafaragómesterként ismert Újhelyben és környékén. Emellett a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban tanítja is a faragás mesterségét.

– 1974-ben, 25 éves korom körül kezdtem el faragni, amikor a Szovjetunióban elkezdődött a nagy sasfaragási láz. Azért kezdtem el, hogy tudjak venni egy autót az utazgatáshoz, mivel diplomás fényképész vagyok. De nagyon megszerettem ezt a mesterséget közben! Boldog Ferenc tanított meg faragni, de sok más személytől is sikerült tanulnom egy-két dolgot. De születni is kell azért erre. Kell egy kis talentum meg hajlam hozzá, mert nem mindenkit lehet megtanítani szépen faragni. Miután megházasodtam, más dolgokat is elkezdtem csinálni, de kezdetben csak saját részre. Aztán sok próbálgatás és munka után már képkereteket, fogasokat, bútorrészeket is faragtam. Rengeteg szabadidőm elment erre, de szívesen csináltam, mert boldogságot leltem benne. Mostanában pedig leginkább olyan dolgokkal foglalkozom, amelyek a nagyközönség igényeinek felelnek meg, amik szépek és maradandóak is: fogasokkal, polcokkal, fali kulcstartókkal, tálakkal. Úgy gondolom, hogy az az ajándék, emléktárgy a legjobb, ami hasznos, használható is. Akkor kitűztem magam elé egy célt, és nincs is annál szebb dolog, mint mikor az ember eltervez valamit, végre is tudja hajtani, s közben abból valami szép születik, ami másoknak is örömet szerez. És én is boldog vagyok, mikor valami jól sikerül.

Győri Miklós mestersége mellett régiségeket is gyűjt. Mint elmondta, kisgyerekkora óta szeret mindent, ami szép és régi. Gyűjteményében több mint 300 éves kocsmai poharak, számtalan üveg (ezeket különösen kedveli és igen büszke is rájuk), fémtárgyak, bútorok, darálók és zárak is megtalálhatóak. Egyszer múzeumot is szeretne nyitni, hogy megmutathassa mindezen dolgokat a nagyközönségnek is. Gyűjteményének számára legértékesebb tárgya egy 1631-ből származó, eredeti, víznyomásos, latin nyelven írt okmány, amely igazolja egyik őséről, Nagy Péterről, hogy 1631-ben Huszt várának kapitánya lett.

Bár a magyar osztály indítása, sajnos, ma sem egyszerű feladat, reméljük, hogy amíg van, aki kiáll annak ügyéért, s mindent megtesz a magyar hagyományok, szokások, kultúra fennmaradásáért, addig élni fog a magyar szó, a magyar nemzet a Tisza-parti falucskában.

Akinek van kiegészítenivalója Tiszaújhely múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.