Falu Európa közepén

Talán mindenki hallott már vidékünkön arról, hogy Európa közepe Kárpátalján, Rahótól kb. 20 kilométerre, közvetlenül a főút mellett található. Az arra járó turisták megcsodálhatják az 1887-ben az Osztrák–Magyar Monarchia Térképészeti Intézete által felállított obeliszket, amely latin nyelvű felirata szerint Európa közepét jelzi. Csoda, de az obeliszk ma is áll, sőt 1977-ben felújították, ekkor került mellé egy szocreál jellegű emlékmű. Napjainkban leginkább zsibvásárra emlékeztet a hely. Az obeliszk Terebesfejérpatak (Ділове) határában áll. Az viszont már kevésbé köztudott, hogy ezen az egykor szebb időket is látott településen jelentős számú magyar és olasz közösség élt egykor, akiknek leszármazottai ma is a falu lakói.

Gyárak a korai időkben

Terebesfejérpatakot korabeli írások 1615-ben említik először Tribusfalvaként. Első lakói egy XIX. századi forrás szerint a közeli Lonkáról, Rahóról, valamint Galíciából települtek ide, a magas, sűrű erdővel borított hegyek közé. Szemerey József jegyző 1864. július 30-án kelt leírásából megtudhatjuk, hogy a településen három vasércbánya is működött, ráadásul 1858 és 1861 között szép, és abban a korban korszerűnek számító vasgyárat építettek a faluban, amelynek termékeit nemcsak Magyarországra, hanem a szomszédos lengyel területekre is szállították a kereskedők. Szemerey a következőképpen jellemezte a vasgyárat: „Az átmenő utas elragadtatva, és öröm telt szível szemléli, az ízlésel épűlt Vasgyárt, melynek homlokán „Franz Josef Hűtte” van föl irva, és csudálattal bámulva e zordon, és hegyek közt illyesmit láthatni. Népesége e két őszve kötött testvér községnek (Terebesnek és Fejérpataknak – a szerk.) nagyobb része e Vas gyár által készült és ehez szükségelt anyagok hordása, a vagy el fuvarozása által élelmét szerzi. Mind két testvér község körül van véve kitűnő magas kőszirtes ormokkal és havasokkal.”

Az első magyar lakosokat a vasgyár vonzhatta ide. Később Káhán Kálmán és fiai üveggyárat létesítettek itt, amely 1926-ig üzemelt.

Magyar, olasz, sváb és lengyel telepesek

Óriási lendületet adott a vidék fejlődésének a vasútépítés. A XIX. század második felében a Magyar Északkeleti Vasút által épített máramarosi vonal 1890-től a MÁV tulajdonába került. 1892-ben a vasútépítés újabb lendületet vett. A Nagybocskóról induló, Máramaros északkeleti részét átszelő fővonal 1894-ben Kőrösmezőt is bekapcsolta a vasút vérkeringésébe, majd 1895-ben Havasalja térségében elérte az országhatárt. A most 86 éves Négerné Corradini Aranka nénitől megtudtam, hogy a nehéz hegyi terepen épített vasútvonalat olasz szakemberek és hozzájuk csatlakozott magyar munkások építették, akik közül – a munkálatok befejeztével – sokan a festői szépségű völgyben elterülő Terebesfejérpatakon telepedtek le. Az itt élő magyar, olasz, sváb és lengyel embereket egységes közösséggé formálta a római katolikus vallás. A más nemzetiségűek lassan mindannyian magyarrá váltak. Aranka néni felmenői is olasz származásúak voltak, de már a szülei sem beszéltek olaszul. „Tudja, korábban itt a magyarok, olaszok és svábok mind római katolikusok voltak, a huculok pedig görög katolikusok. Az édesanyám korában elképzelhetetlen lett volna, hogy egy római katolikus lány görög katolikushoz menjen férjhez. Mi magyarnak tartottuk magunkat és magyarul beszéltünk egymás között. De már én is ruszin fiúhoz mentem férjhez, mert a háború után nem volt más lehetőségem. Házasságunk éveiben volt jó is, rossz is, de annyit mondhatok, sokkal jobb, ha mindenki a saját fajtája közül választ házastársat.”

Cseh–magyar idők

Dodáné Repka Zita néni 1925-ben született Terebesfejérpatakon, két bátyja – Ferenc és János – magyar csendőr volt. Ő maga egész életében szülőfalujában élt: „Apai nagyapám a Kassa melletti Apátka nevű faluból származott, nagymamám rahói cipszer volt, tehát német származású. Az anyai nagyapám vezetékneve Jevicki, ő lengyel származású, a felesége pedig egy idevaló ruszin asszony volt. Össze voltunk keverve, de bárkik is voltak az őseink, mi magyarok voltunk. Itthon a családban csak magyarul beszéltünk és magyarnak tartottuk magunkat. Bár ruszin volt a férjem, de ő is jól beszélt magyarul, mind a három fiamnak magyar neve van: Aladár, Árpád, Elemér. Hét unokám volt, sajnos egy 19 éves fiúunokám autóbalesetben meghalt. Maradt négy fiú és két lány, akik közül csak egy fiú tud magyarul, de ő sem akar beszélni. Azt mondja, nem tudja jól kifejezni magát. Pedig itthon mindig magyarul beszéltünk. Az unokák miatt viszont nagyon szomorú vagyok. Hiába szidtam a fiaimat, nem tanították meg az anyanyelvükre a gyerekeiket.

Régen a ruszin emberek itt a hegyeken éltek, ahol erdőirtással jutottak földterülethez. Bárányokat és teheneket tartottak, egyesek erdei munkákra is jelentkeztek. A magyarok pedig régen a gyárakban, a vasútnál, a fűrésztelepen dolgoztak, mellette ők is gazdálkodtak lehetőségeikhez mérten. A szüleimtől tudom, hogy az első világháború előtt itt vasgyár működött, Tukáló felől ökrös szekereken hozták a bányából az ércet. Később üveggyár is volt és malom. Én még jól emlékszem az egykori gyárépületekre. Mára már mindet lebontották, nem maradt belőlük semmi.

Tudja, nálunk csehek alatt nem volt csak ruszin és cseh iskola. Nagyobbrészt mi, magyar gyerekek jártunk a cseh iskolába, amit az akkori zavaros időkben egyszer bezártak. Három hétig jártam ruszin iskolába, de a betűket sem ismertem. Utána újra kinyitották a cseh iskolát, amely addig működött, ameddig 1939 márciusában be nem jöttek a magyarok. Akkor már végre anyanyelvünkön tanulhattunk. Sajnos 1944 után csak ukrán iskola volt Terebesfejérpatakon, leginkább ez az oka annak, hogy ma a fiatalok nem tudnak magyarul.

Emlékszem, 1939-ben a fegyveres szicsgárdisták kiabálták: „Von iz magyarami! Von iz csehami!” („Ki a magyarokkal! Ki a csehekkel!”) Félelmetes volt, amikor kezükbe került a hatalom. Tizennégy éves voltam akkor, emlékszem, külön vonattal mentek Rahóról a németeket üdvözölni. Azt mondták, hogy jönnek a németek. Éltették „bátyko Hitlert”. El is mentek Husztig, de ott már a magyarok jöttek, így gyorsan visszahozta őket a különvonat. Majd megérkeztek ide, Terebesfejérpatakra is a magyar katonák. Díszkapu volt a falu elején, és magyar ruhában, virággal, ünneplőben vártuk őket, sőt a Tisza mentén hosszan eléjük is mentünk. Nekem is varrtak magyar ruhát és egy kokárdát. Itt akkor egy hétig senki sem dolgozott, csak enni adtak az emberek a jószágoknak, és mentek várni a bevonuló magyar katonákat. Újabb és újabb alakulatok jöttek mindennap, és mi mindegyiket egyforma lelkesedéssel köszöntöttük. A ruszinok is ott ünnepeltek velünk, hogy mi volt a lelkük mélyén, azt persze nem tudhatom. De mi, magyarok nagyon örültünk. Sosem felejtem el, amikor a vasgyár tetején egy magyar katona harmonikázott és énekelte, hogy: Terebesi fenyveserdő aljába, oda van a kicsi tanyám csinálva… Gyönyörű hangja volt, az egész környéken lehetett hallani.”

Ekkor Zita néni elővette az imakönyvét és megmutatta azt a selyemből készült kokárdát, amelyet máig megőrzött…

Kevés munkahely

Repka Jánosné Olga néni elmondta: „Amikor bejöttek az oroszok, a ruszinokat lekényszerítették a hegyekről, a földeket elvette a kolhoz, ők pedig itt a faluban építettek maguknak házakat. Mások egyszerűen beköltöztek az üresen álló házakba. A szovjet rendszer nagy szegénységet hozott, számunkra, magyarok számára pedig hátrányos megkülönböztetést. Ötven magyar férfit vittek el a faluból a sztálini munkatáborokba. Nagyon megfélemlítettek és elnyomtak bennünket. A régi időkkel ellentétben most a magyar családok itt a legszegényebbek. Igaz, egyébként alig van itt most már munkalehetőség, csak a márványbányában és csiszolóüzemben, ahol egyre kevesebb embert foglalkoztatnak, és nekik is nagyon keveset fizetnek. Az egykor gyárairól híres falunkból a férfiak Csehországba, Oroszországba, Kijevbe és Magyarországra járnak dolgozni.”

Templomot építenek

Mikulyák László római katolikus plébánost az egyházközség történetéről és jelenlegi helyzetéről kérdeztük: „Terebesfejérpatakon a római katolikus vallásúak száma 160 és 200 között van. A közeljövőben lesz egy egyházközségi összeírás, hogy pontosan lássuk, hányan is vannak. A XIX. században épült itt egy közös, görög és római katolikus templom. De azt a szovjetek bejövetele után elvették és odaadták az ortodox egyháznak. A görög katolikus egyházat Sztálin likvidálta, a pravoszlávok pedig egyszerűen kitették templomukból a római katolikusokat, akik évtizedeken keresztül egy kis temetőkápolnában jártak össze a falu Kruhli nevű részében. Negyven éven keresztül ott gyűltek össze a római katolikus hívek, legtöbben elsősorban a húsvétvasárnapi pászkaszenteléskor, az is az éj leple alatt történt. A kápolnát 1991-ben kibővítették, és Szent Benedek, Európa fővédőszentjének a tiszteletére lett akkor megáldva.

A rendszerváltás után a görög és római katolikusok próbálták visszaszerezni a templomukat, de a pravoszlávok miatt ez szinte lehetetlenné vált. A görög katolikusokat nem engedték be egykori templomukba, de a római katolikusokat igen. Így 1993-óta minden vasárnap oda járunk misézni a régi templomunkba, amely most is az ortodox egyházé. Pontosabban állami tulajdonban van, felváltva használjuk, viszont mivel ők számítanak a templomban „tősgyökereseknek”, ezért mi már csak vasárnap délután mehetünk be szentmisére. A Kruhli falurész kápolnájában évente egyszer, Szent Benedek ünnepén tartunk szentmisét.

A római katolikus lakosok száma megegyezik a magyar, olasz, sváb és lengyel gyökerekkel rendelkező lakosok számával. Terebesfejérpatakon sok az olasz gyökerű és nevű család. Kétszer is volt az 1850-es és 1890-es években betelepítés, mégpedig az olaszországi Trento provinciából érkeztek ide mesteremberek, akik a vasútvonalak, a hidak és az alagutak építésében vettek részt. Az olasz munkások egy része a munka befejeztével visszament, de sokan letelepedtek, itt alapítottak családot. Terebesen a leggyakoribb olasz vezetéknevek: Manfredi, Corradi, Corradini, Mantiglotti, Buzzi, Pizzini, Delizotti, ezek ma is használt személynevek. Az olaszok kezdetben kizárólag római katolikus magyarokkal és svábokkal kötöttek házasságot és emiatt teljesen elmagyarosodtak. Egy-két néni még tud olaszul kántálni, egy-egy éneket. Egyébként egy Budapestre elszármazott család sarja, Corradi Sára utánajárt Trento megyében, és kiderült, hogy tipikusan abban a provinciában használt karácsonyi kántálóénekek, ráadásul tipikusan az olasz nyelv Trento provinciában használt dialektusának jegyei ismerhetők fel az énekekben. Ennek az olaszországi megyének része Dél-Tirol, ahol többségében német anyanyelvűek élnek, egykor német nevű emberek is kerültek onnan Terebesre, például a Steinhiebel nevet viselők.

Most jutottunk el odáig, hogy szeretnénk egy saját templomot építeni a hívek és az innen elszármazottak adományaiból. 2011 tavaszán kezdtük el ezt a szervezést, úgy tűnik, hogy most már egyenesben van, meg is vettük a templomtelket. Azóta a telek már rendbe is lett rakva, hamarosan meglesz az alapkőletétel, s megkezdődik az építkezés.

Második éve van római katolikus hitoktatás. A magyar nyelv oktatása a vasárnapi iskolában – amelyet a KMPSZ indított el és működtetet – már régóta folyik, de idén adtunk neki egy újabb lendületet.

Terebesfejérpatakon a házasságok többsége vegyes, és mivel az erősebbik nemzet az ukrán – 6-7% körüli a magyarok aránya a falu lakosságán belül –, a gyerekek sajnos nem tudnak magyarul. Ezért alapvetően fontos a magyar nyelv tanítása. Egyébként a római katolikus misék kizárólag magyar nyelvűek, de a gyerekek nyelvtudásának hiánya miatt a hitoktatás már ukrán nyelven folyik. Szeretnénk a magyar nyelv oktatásával annyira előrehaladni, hogy legalább részben mehessen a hitoktatás is magyarul.”

Irka-tábor

Ottjártunkkor zajlott a faluban a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség Irka-tábora, ahol húsz helybéli gyereket tanított magyar nyelvre Punykó Mária tanárnő segítőivel. A magyar gyökerekkel rendelkező gyerekek közül egy kisfiú volt, aki a tanultakon kívül magyar nyelven tudott kommunikálni. A tábort záró koncert után több szülővel és nagyszülővel is beszélgethettem. A harmincas éveikben járó, magyar gyökerű szülők közül sem beszéli mindenki ősei nyelvét, aki igen, azok beszédén is hallható, hogy ukránul gondolkodnak. Az ötven-hatvan éves nagyszülők még könnyedén csevegnek magyarul, egyesek eredeti hasonlatokkal, állandó szókapcsolatokkal is színesítik beszédüket, de legtöbbjüknek észrevehető akcentusa van. A háború előtt született, 80 év körüli idősek ugyanakkor tökéletesen beszélik anyanyelvüket. Terebesfejérpatak története jól mutatja, hogy mennyire fontos a magyar iskola, amennyiben az unokáinkkal is szeretnénk még anyanyelvünkön beszélni. A bajt ők már látják, ezért vállalnak terheket a magyar vasárnapi iskoláért. Bízzunk benne, vissza tudják fordítani az asszimilációt.

Magyar összefogás

Hebler Klára áprilistól a helyi KMKSZ-alapszervezet új elnöke, őt az alapszervezet életéről és terveiről kérdeztük.

– Terebesfejérpatakon még 1989. október 29-én megalakult 23 taggal a KMKSZ helyi alapszervezete, első elnökünk Vadas Vilmos volt, majd őt Varga Júlia követte, aki több mint tizenöt éven keresztül vezette az alapszervezetünket. Engem pedig idén választott elnökké a tagság. Egyébként a szövetségnek megalakulásától, gyerekkoromtól tagja vagyok, akárcsak a férjem, Ervin.

Már beszámolhatok eredményekről is. Idén Punykó Máriának és a KMPSZ-nek köszönhetően újból sikerült megszervezni Irka-tábort.

A helybéli Puskár Francinak köszönhetően sikerült felújítani a Kruhliban lévő kis kápolnánkat, ennek örömére nagyon szép ünnepséget szerveztünk. Sok vendég látogatott el hozzánk, legtöbben Rahóról, Poljanáról (Gyertyánliget) és Szlatináról.

Magyar közösségünk egyik szép célja sajnos nem sikerült. Faluházat szerettünk volna, ahol be lehetne mutatni a turistáknak az egykor itt élt magyar emberek életét. Terebesen régen jellegzetesek voltak a magyar házak, amelyek jól láthatóan eltértek a hucul házaktól. A falu központjában állt a Nagy család üresen maradt szép régi magyar háza, amelyet kinéztünk faluháznak. Igaz, fel kellett volna újítani, az udvart is rendbe akartuk hozni, beültetni muskátlival és más virágokkal, ahogy régen a magyaroknál volt. Az egykori tulajdonosok is a falura hagyták. 1993 előtt, amíg nem engedtek be minket a templomunkba a pravoszlávok, ott voltak a katolikus misék és a hitoktatás. Sajnos hosszas bírósági hercehurca után lebontották azt a házat. Hasonlóan régi, műemlék jellegű magyar ház pedig már nincs, csak a központtól távolabb egy kis utcában, Vizauer Erzsébet, Bözsi néni háza. Viszont annak az ablakait már kicserélték műanyagra. Nem adtuk fel végleg, ha úgy alakulna, hogy majd a Bözsi néni házát meg tudnánk faluháznak szerezni, ott végre bemutathatnánk a régi terebesiek életét. Ma még sok olyan régi tárgy van, amit meg lehetne menteni.

Hubály László vállalkozónak és az édesanyjának, Marika néninek köszönhetően van egy osztálytermünk, ahol a gyerekeink magyarul tanulhatnak, illetve egy szerzetesnővér ott tartja a hittanfoglalkozásokat. Az említett osztályterem kiválóan megfelel a célnak, az egyetlen gond vele, hogy egyelőre nem megoldott a fűtése. Segítené a gyerekek tanulását, ha lenne magyar abécéskönyvük, oktatási segédanyagok is kellenének, talán ebben tud nekünk majd segíteni a KMPSZ.

Fontos célom, hogy találjunk egy olyan magyarországi partnertelepülést, amellyel cserekapcsolatot tudnánk kialakítani. Terebes egykori testvértelepülése Hajdúböszörmény volt. Jó lenne, ha gyerekeink eljuthatnának Magyarországra, az ottaniakat pedig itt látnánk vendégül. Akkor talán nagyobb kedvvel tanulnák a magyar nyelvet, mert lenne kivel gyakorolniuk.

Szeretnénk egy magyar kórust is szervezni, hogy legyen, ha – Isten segítségével – felépül számunkra az új templom. Egyelőre a fiatalabb generációból csak hárman jelezték, hogy jönnének, de ha beindul, szerintem többen is csatlakoznak majd.

Terebesfejérpatakon mindig májusban van a falunap, régebben rendszeresen megmutatták magukat a helyi magyarok is ezen a rendezvényen, volt saját asztalunk, ahol magyar ételeket lehetett kóstolni stb. Sajnos néhány éve ez elmaradt. Jövőre ismét jelen akarunk lenni a terebesi falunapon saját asztallal. Remélem a most szerveződő kórusunk is fellép majd.

Nagy ünnepekkor, például húsvétkor a templomban, amikor megállnak a kosár mellett a családok, olyankor lehet látni, hogy milyen sok magyar gyökerű ember él itt – ebben az évben 56 kosár volt –, sajnos nagy részük már nem beszél magyarul, csak a római katolikus vallás köti őket még a magyarsághoz.

Badó Zsolt

Kárpátalja