Forgalan faluja

Nagyszőlőstől délre, a Tiszabökénytől Tiszaszirmáig húzódó egykori ugocsai kisnemesi vidéken található egy mindössze 876 lakost számláló kistelepülés, Forgolány, a közeli Tiszapéterfalva társközsége, melyet egyedül a Királyháza–Tiszaújlak–Nagyszőlős autóbuszjárat kapcsol össze a külvilággal. A kátyúkkal szabdalt útvonalon döcögő jármű – a járási központ felé tartva – reggel háromnegyed hétkor, majd a visszaút során 11 óra 15 perckor ejti útba a falucskát, melyet így tömegközlekedési eszközökkel igen nehéz megközelíteni.

Monda és történelem

A település nevének eredetéről szóló helyi monda szerint valaha a község területén folyt a Tisza, melyben egy helyütt veszedelmes forgó kavargott. Történt azután, hogy a part mentén lakó erdész lánya egy alkalommal vizet meríteni ment a folyóhoz, de belecsúszott, s elkapta, majd forgatni kezdte az örvény. Szerencsére észrevette ezt egy, a közelben tartózkodó ember, s hogy segítséget hozzon, kiabálni kezdett: „Forog a lány! Forog a lány!” A nőt azután ki is mentették a hullámokból, majd később medret változtatott a Tisza, s falu jött létre a területen, melyet a „forgó lány” kifejezés után Forgolánynak neveztek el.

A tipikus népetimológiás magyarázattal szemben a község a közeli Batáron élő flamand telepesek egyikéről, a nemesi rangra emelkedő Forgalanról kapta a nevét, aki még az 1241-1242-es tatárjárás előtt birtokot szerzett a leendő falu helyén, s ő telepítette be azt első lakóival, akik valószínűleg szintén flamandok lehettek. Arra nézve nem maradtak fenn adatok, hogy Batu kán támadása érintette-e a települést, s mi történt annak népességével, ám az bizonyos, hogy a XIV. században már magyar kisnemesek éltek a községben, akik zselléreket is felfogadtak, jobbágyréteg viszont sohasem alakult ki a helységben.

A Rákóczi-szabadságharc idején 31 helybeli lakos állt be a Nagyságos Fejedelem seregébe, s egy kisebb ütközetre is sor került a falu határában, melyben a kurucok diadalmaskodtak a labancok fölött. A Kelet- és Északkelet-Magyarországon végigsöprő 1717-es utolsó tatár betörés során ezt a tiszaháti kis falut is felperzselték a támadók. Fényesebb idők köszöntöttek be viszont, amikor másfél évszázad múltán ismét magasba emelkedtek a szabadság zászlói, s 72 forgolányi polgár lépett be a nevezett község, valamint Csomafalva, Csepe, Hetény, Gyula és Batár önkénteseiből álló, 1848. október 1-jén megszerveződő V. Nemzetőrszázadba, mely derekasan végigküzdötte az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc csatáit.

A II. világháborúban 13 helyben besorozott katona adta életét a hazáért, a „felszabadító” – s a civil lakosságot megannyi értékétől „megszabadító” – szovjet hadsereg katonái pedig 1944 novemberében 64 férfit hurcoltak el Sztálin lágereibe, akiknek több mint egyharmada odahalt, míg három, kuláknak minősített lakost – még ugyanebben az esztendőben – koncepciós perben ítéltek el.

Aki majdnem elvesztette a fél lábát

A község legidősebb lakosa, a 90 éves Bíró István is megjárta a keleti frontot.

– 1921. október 1-jén születtem Fertősalmáson, hatévesen elveszítettem az édesanyámat, két esztendővel később pedig az édesapámat is, így a Forgolányban élő, 70 hektár földdel rendelkező, módos gazdának számító anyai nagybátyám, Vargha Géza vett magához, s ő olyan szeretetben nevelt fel, mintha én is az édesgyermeke lennék – meséli élettörténetét az idős bácsika. – 1942-ben azután besoroztak, s a Máramarosi 1-es Számú Hegyi Utászszázad katonája lettem. Az Első Magyar Hadsereg kötelékében harcoltam, előbb hadihidakat vertünk a csapatmozgás biztosítására, majd a visszavonulás során taposó-, illetve harckocsik elleni aknákat telepítettünk a szovjet előrenyomulás lelassítása végett. Közben, persze, többször is támadtak bennünket az orosz bombázógépek, s az egyik légitámadás során – már itt, Kárpátalja területén, 1944 őszén – engem is eltalált az egyik, viszonylag közel becsapódó bomba szilánkja, a lábamba fúródott a repesz, s a németországi göttingeni hadikórházba szállítottak, hogy megpróbálják kioperálni a mélyen belémágyazódó fémdarabot. Az orvosok azonban megállapították, hogy csak úgy tudják kiszedni a szilánkot, ha térden alul amputálják a lábamat, ezért – hogy ne tegyenek rokkanttá – inkább bennem hagyták a repeszt, így ezzel a háborús „emléktárggyal” éltem le az életemet.

A kezelésem és a lábadozásom 1945 késő tavaszáig elhúzódott, s már véget is ért a háború, mire kiengedtek a kórházból. Hazajöttem, s előbb a nagybátyám gazdaságában dolgoztam, majd a bennünket is mindenünkből kiforgató kollektivizálás után a kolhozban helyezkedtem el, ott dolgoztam le a munkás éveimet. Közben megnősültem, négy gyermekünk született, de a feleségemet már elveszítettem, s most az egyik fiammal lakom. Korábban még járkálgattam a ház körül, de egy hónapja már az ágyat nyomom, s nagyon gyengének érzem magam. Hiába, eltelt az élet…

A megélhetés módjai

– A lakosság 90 százaléka a földből él – fejti ki Tóth-Molnár Emőke, a helybeli KMKSZ-alapszervezet elnöke. – Korábban nagyon sokan dolgoztak Magyarországon, kőművesekként vagy idénymunkásokként keresve meg a kenyerüket, öt-hat éve viszont megannyi gazda belevágott a szabadföldi, illetve a fóliaházi zöldségtermesztésbe. Túlnyomórészt uborkát, de kisebb mennyiségben paradicsomot és káposztát is nevelnek, s a Tiszapéterfalvai Green Ray Konzervgyárnak adják el a zöldségféléket. Az utóbbi három esztendőben pedig fellendült a földiepertermesztés, a gyümölcsöt pedig viszonteladók vásárolják fel.

Már csak kevesebb mint tíz férfi dolgozik a magyarországi építőiparban, a moszkvai, kijevi építkezéseken elhelyezkedőknek pedig nem váltak be a számításaik, így ma már inkább a közeli falvakban vállalnak munkát mint kőművesek. Néhány munkás pedig a Tiszapéterfalvai Wimark Cipőgyárban, valamint a Nagyszőlősi Kábelgyárban keresi meg a kenyerét.

Állattartással nagyon kevesen foglalkoznak. A falusi csorda 68 szarvasmarhából áll, a tehéntartó gazdák többnyire a falubelijeiknek adják el a tejfeleslegüket, s csak pár asszony viszi be a tejet, a tejtermékeket a tiszaújlaki piacra. Nem jellemző, de kisebb mértékben hízókat és malacokat is nevelnek eladásra, 5-6 helybeli lakos pedig kisvállalkozóként próbál boldogulni, s vagy élelmiszer-, illetve ruhásüzleteket tartanak fenn, vagy nagybani csirketenyésztéssel foglalkoznak.

– Ahogy Alsókaraszlóra (Zariccsjára) korai káposztáért, úgy ide, a Tiszántúlra naposcsibét, illetve előnevelt csirkét jönnek venni a hágókon túli viszonteladók, én is jórészt lembergi, ivano-frankivszki, illetve csernyivci felvásárlóknak adom el az állatokat – veszi át a szót Molnár Tibor baromfitenyésztő. – A 14 hektárnyi szántómon magam termesztem meg az állatok élelméül szolgáló szemeseket, s egy 1994-es kibocsátású, öreg traktorral, valamint a hasonló korú kapcsolt felszerelésekkel művelem meg a földemet. Shaver fajtájú csirkéket nevelek a 40 négyzetméter alapterületű ólban, s egy több évtizedes, de még működőképes keltetőgéppel keltetem ki a tojásokat. Négy hrivnyát kapok a naposcsibékért, 11-et a három-négy hetes előnevelt csirkékért (az utóbbiak eladása tehát jövedelmezőbb, ám sajnos, helyhiány miatt nem tudok többet tartani belőlük), s míg az eladási ár három éve ugyanazon a szinten van, addig a műtrágya, a növényvédő szerek, illetve az üzemanyag ára a többszörösére nőtt, ezért már nem olyan jövedelmező a baromfitartás, mint korábban. Azért így is biztosítani tudunk a magunk számára egy középszintű megélhetést.

Kis falu – kicsiny egyházközségek

– Jelenleg mintegy 400 hívő alkotja a református gyülekezetet, évente átlag öt gyermeket hajtanak keresztvíz alá, két-három fiatal pár mondja ki a boldogító igent, s öt-hat testvérünktől veszünk végső búcsút a temetőben – mutatja be az egyházközséget Balogh Zsolt presbiter. – 2002-ig beutazó lelkészek tartották az istentiszteleteket, kilenc éve viszont a helyben lakó Ötvös Károly tiszteletes szolgál a gyülekezetben. 1991-ben visszakaptuk a régi paplakot, ám olyan rossz állapotban volt, hogy le kellett bontanunk, s részben önerőből, részben pedig a környező falvakban működő gyülekezetek, a külföldi támogatók, valamint a Kárpátaljai Református Egyházkerület segítségével felépítettük a gyülekezeti termet is magába foglaló új parókiát. A két hitoktatónk itt tartja a vallástanórákat (jelenleg mintegy negyven gyermeket vezetnek be a hit világába), s ugyanitt kerülnek lebonyolításra a vasárnapi gyermekistentiszteletek. Minden nyáron megszervezzük a gyermekhittantábort, s a felnövekvő nemzedék több tagja is felkeresi a Nagyberegi Örömhír-tábort, valamint az Aklihegyi Gyermek- és Ifjúsági Tábort.

A diakóniai munka során a rászoruló özvegyek, illetve a nehéz anyagi helyzetben lévő családok között – évente egyszer – szétosztjuk a Dorcas Segélyszervezettől kapott segélycsomagokat, karácsonykor – az egyik helybeli magánvállalkozó támogatásával – megajándékozzuk a hittanórákra járó gyermekeket, az egyházközséghez tartozó családok pedig karácsony előtt – önkéntes alapon – élelmiszereket, ruhaneműt és játékszereket tartalmazó csomagokat állítanak össze a különböző kárpátaljai árvaházak kis lakói számára, tavaly például az Aknaszlatinai Árvaházba juttattunk el egy segélyszállítmányt.

– Úgy kilencven görög katolikus és néhány római katolikus család is él a településen. Mi, görög katolikusok korábban a szomszédos Batárra jártunk át, hogy részt vehessünk a szent liturgián, ám 1993-ban – Orosz István tiszaújhelyi és batári parochus kezdeményezésére – önálló egyházközséget alapítottunk – emlékezik vissza Papp János görög katolikus gondnok. – Németországi támogatásból, Magyarországra kitelepült helybeli lakosok pénzadományaiból és a helybeli egyházközség adakozásából gyűjtöttük össze a templomépítéshez szükséges anyagiakat, s 2003-ra tető alá is hoztuk a szentegyházunkat, melyet a római katolikusok is látogatnak, tavaly pedig belevágtunk a parókia felépítésébe. Három éve már saját parochusunk is van Bakancsos Sándor személyében, aki jelenleg egy, az egyházközség által bérelt házban lakik, s a feleségével, Évával ott vezetik le a hittanfoglalkozásokat, melyeken most 13 gyermek vesz részt. Karácsonykor és Mikulás napján ajándékcsomagokat osztunk szét a hittanórákat látogató iskolások között, a parochus pedig rendszeresen meglátogatja a templomot felkeresni már nem tudó, hajlott korú hittestvéreinket, lelki vigaszt nyújt számukra, s meggyóntatja őket.

KMKSZ-élet – a lakosságot szolgálják

– A forgolányi KMKSZ-alapszervezet még a hőskorszakban, 1989-ben alakult meg, s jelenleg 190 tagot számlál – mutatja be az alapszervezetet Tóth-Molnár Emőke. – Első elnökünk, Vass Mária szervezésében jótékonysági rendezvényeket szerveztünk, hogy az így összegyűlt pénzből felállíthassuk a II. világháború és a sztálinizmus áldozatainak az emlékművét (még magyarországi néptáncegyüttesek is felléptek az estjeinken), s a helybeli református gyülekezettel együtt szerettük volna felavatni azt a templomkertben vagy a temető területén. Már az áldozatok neveit is felvésettük az ideiglenes jelleggel a templomban elhelyezett márványtáblákra, amikor – még a 2000-es évek elején – az egyházközség vezetése a KMKSZ-elnök tudta nélkül átadta azokat a Móricz Zsigmond Művelődési Egyesületnek, s az említett szervezet leplezte le a monumentumot, melyen leragasztották azt a feliratot, miszerint a KMKSZ-alapszervezet állíttatta fel az emlékművet.

Kezdetben egyedül bonyolítottuk le, jó pár éve viszont a helybeli magyar tannyelvű általános iskolával együtt szervezzük meg a március 15-i ünnepségeinket, közreműködtünk abban, hogy 466 lakos megkapja a magyarigazolványát, tavaly 50, az idén pedig eddig 25 darab, a schengeni vízumhoz szükséges támogatói nyilatkozat kiállításával kapcsolatos ügyintézésben vettünk részt. Újabban egyre több fiatal lép be az alapszervezetünkbe, így bízunk benne, hogy őket is be tudjuk vonni a munkánkba, s jobbra fordul a helyzetünk.

Lajos Mihály

Kárpátalja