Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: család- és életvédő

Ismerjük meg Popovicsné Palojtay Márta Munkácson élő négygyermekes édesanyát, a Család és Élet civil szervezet egyik vezetőjét, aki a saját szerettei mellett más családok és az élet védelmét tartja hivatásának.
Sorozatunkban ő a harmadik olyan személy, aki bár Magyarországon született, több éve Kárpátalján él, s az itt élőket szolgálja tevékenységével. Éppen ezért fontos, hogy megismerjük az ő élettörténetét.

– Honnan származol?

– Budapesten születtem, nagycsaládban nőttem fel, tízen vagyunk testvérek. Az általános és a középiskola elvégzése után az ELTE bölcsészkarán, illetve a Közép-Angliai Egyetemen tanulva szereztem angol nyelv és irodalom szakos diplomát.

– Gyermekkorodban mivel szerettél volna foglalkozni?

– Mindig is tanár akartam lenni, s emellett volt bennem egy „világmegváltó” késztetés is. Az angol szakot is azért választottam, mert úgy gondoltam, hogy a nyelvtanításba más, tananyagon kívüli gondolatokat is bele lehet vinni.

– Hogyan kerültél kapcsolatba Kárpátaljával?

– Már egyetemistaként is többször jártam Kárpátalján, segélyszállítmányokat és különböző programokat szerveztem. Aztán 1997 januárjában a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat munkatársa lettem, illetve ezzel egy időben tanítottam egy félévet a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán, majd az akkor alakult Munkácsi Római Katolikus Püspökségen vállaltam el a titkári teendőket. Már akkoriban is foglalkoztam családokkal, s később ehhez társult az Új Hajtás című római katolikus lapban írt családos rovatom.

– Közben saját családod is lett…

– Igen, 1998 áprilisában házasodtunk össze párommal, Popovics Bélával, aki munkácsi születésű. Mi már korábban is ismertük egymást, 1995 decemberében egy ifjúsági találkozón beszélgettünk először komolyabban.

– Mi volt az első benyomásod az itteni viszonyokról?

– Kárpátalján úgy éreztem, hogy bármit teszek, az hasznos. Amikor ugyanis idejöttem, kevés civil szervezet, de annál több tennivaló volt. Sok területen kellett a segítség. Úgy láttam, hogy a kommunizmus kiölte a kezdeményezőkészséget az emberekből. Még ha látták is, hogy változtatni kell a dolgokon, akkor sem tettek semmit. Csupán néhány ember vállalta fel a karitatív és egyéb társadalmi feladatokat. Emellett nagyon sok érzelmi lefojtottsággal találkoztam, melynek akkor nem találtam az okát.

– Hogyan kerültél kapcsolatba az abortusz kérdéskörével?

– Korábban nem gondoltam, hogy abortuszon átesett nőkkel foglalkozom majd. Mindig tudtam, hogy az egyház tanítása szerint bűn a magzat életének elvétele, de ennek lelki következményeiről nem sokat hallottam. Azt sem tudtam, hogy a kárpátaljai nők 90%-a esett már át abortuszon.
2008-ban Majnek Antal püspök atya engem küldött ki Lourdes-ba egy konferenciára, melyet egy életmentő szervezet rendezett. Ott nagyon érdekes és megdöbbentő előadásokat hallottam arról, hogy milyen hatással van az abortusz az édesanyára, s rajta keresztül az egész családra, s végső soron a társadalomra. Akkor érett meg bennem a szándék, hogy valamit tennem kell a Kárpátalján élő, abortuszon átesett nők érdekében. Amikor hazajöttem, úgy láttam, három területen kell elindulni: megelőzés, segítés az állapotosoknak és az abortuszon átesettek mellé állás. Az utóbbiról nem gondoltam, hogy képes leszek részt venni ebben – eredetileg csak valami lehetőséget akartam találni számukra, akár Magyarországon. Aztán az Úr máshogy vezetett, ma számomra ez a leghangsúlyosabb része ennek a munkának.

– Mi volt az első lépés?

– Kezdettől világos volt, milyen fontos a felvilágosítás és a megelőzés. Hiszen az a tapasztalat, hogy a nők nagy része nem tudja, hogy egy 12 hetes magzat (abortusz általában a terhesség első 12 hétében végezhető – a szerk.) már élő lény, s nem csupán egy sejtcsomó. Ezért reklámokat, óriásplakátokat készíttettünk, melyeken felhívtuk a figyelmet arra, hogy a magzat már ember. Ezek a plakátok megjelentek Ungváron, Munkácson, az utak szélén. Az eredmény számunkra is hihetetlen volt: egy év után Munkácson kevesebb, mint felére csökkent az abortuszt választó nők száma, és hasonlóan történt Ungváron is.

– Hogyan kezdtél el abortuszon átesett nőkkel foglalkozni?

– Sok nővel találkoztam, aki ezt a feldolgozatlan titkot és sebet hordozta magában, de nem tudtam, hogyan segíthetnék rajtuk. Senkit sem ismertem, aki ezzel foglalkozna. Végül a püspökségen keresztül ismerkedtem meg egy magyarországi házaspárral, akik gyásztanácsadással foglalkoztak. Hiszen az abortusz feldolgozása is egy gyászfolyamat. Velük kezdtük el a „Ne félj, én nem ítéllek el!” lelkigyakorlatok szervezését abortuszon átment nők számára. Ők most már Magyarországon vezetnek ugyanilyen hétvégéket.

– Mára szervezetté forrta ki magát a kezdeményezésed.

– Istennek legyen mindenért hála, mert mindez kegyelem. Szép úton haladunk, a Család és Élet szervezetnek vannak önkéntes munkatársai, telefonos forróvonala, kiadványai, saját honlapja, irodahelyisége, elérhetősége. Rendszeresen tartunk lelkigyakorlatokat abortuszon átesett nőknek, tanácsadással, iskolai előadásokkal is foglalkozunk. Non-profit szervezet lévén főleg adományokból és pályázatokból tartjuk fenn magunkat.

– Hogyan tudod összeegyeztetni az otthoni teendőidet és a felvállalt küldetésed?

– Nem könnyű, hiszen férjemmel négy gyermeket nevelünk, és idős édesapját is gondozzuk. De van egy fontossági sorrend: az első Isten, a család, s minden ezután jön. A férjem támogat a szervezetben végzett munkámban, de ha ő úgy érzi, hogy ez a család rovására megy, szól. Nekem ő a mérce.

– A gyerekek tudják, hogy mi a munkád?

– A nagyobbak értik, hogy miről szól ez a program. Azt is tudják, hogy mi az abortusz. Tulajdonképpen Bernadett lányunk is – aki 2010-ben született – a lourdes-i konferencia „eredménye”. Mi korábban orvosi ajánlásra nem terveztünk több gyereket. Lourdes-ban sokat imádkoztam, s volt egy erős érzésem, hogy az Úr Isten szeretne adni még egy gyermeket, ha elfogadom, s ezután született meg Bernadett. Nagy áldás és öröm számunkra – a testvérei gyorsan születtek egymás után, nekik nem volt kistestvér-élményük, hiszen valamennyien egyszerre voltak kisgyerekek, s számunkra is túl hamar eltelt az a néhány év. Most együtt élvezzük, hogy kicsi gyerek van a családban.

– Hogyan fogalmaznád meg a hivatásod?

– Ezt nem egyszerű megfogalmazni: család- és életvédelemmel foglalkozom, bár nincs még megfelelő képzettségem, de van egyfajta tapasztalatom, hiszen több mint száz abortuszon átesett nővel és sok családdal kerültem kapcsolatba az elmúlt évek alatt. Nagyon számítok a Szentlélek segítő erejére ebben a munkában, ugyanakkor szeretnék még tanulni is, hogy minél több anyának és családtagnak tudjak jól segíteni. Azt is látom, hogy mindez nem megy elkötelezett munkatársak, illetve erős imaháttér nélkül.
Nagyon megérintett, mennyi ember szenved belül, a lelkében itt, Kárpátalján. És olyan sokan elmondják, hogy nincs, akivel erről beszéljenek. Tudom, hogy nem tudjuk „megváltani a világot” – nem is kell, ezt már 2000 éve megtette értünk valaki –, de ha legalább a hozzánk fordulóknak segíthetünk abban, hogy rádöbbenjenek, hogy szerethetők, és megtalálják magukban az erőt a nehéz helyzetek leküzdéséhez, akkor már megérte.

– Köszönöm az őszinte szavakat, s kívánom a Jó Isten áldását munkátokra!