Kopogtató: eltemették Pap Dávidot

Eltemették Pap Dávidot, a lembergi romatábor elleni támadás áldozatát. Összeszorult torokkal futottam végig a címen, s aztán siettem tovább: várt a munka, utazás – sűrű volt a hétvége. Később aztán – az ukrán–magyar határon kényszerű háromórás sorban állás közben, úton tervezett programjaim helyszíne felé, jóízű beszélgetések közben – minduntalan fel-felsejlett az elmúlt hét aktuális, ukrajnai kisebbséget érintő botránya: a szernyei magyar cigányfiú halála.

Június 23-án éjjel (akkor még) ismeretlen támadók Lemberg peremén átmeneti romatáborra támadtak. Késekkel mentek, álarc mögé rejtve arcukat. A kiérkező rendőrök megfékezték a további vérontást: három sérült, köztük egy tízéves kisfiú esett áldozatul. A 24 éves szernyei fiatalember belehalt sérüléseibe. Azóta már tudjuk: a támadók többsége nagyon fiatal, mindössze 14–17 éves.

Vaszil Hricak, az Ukrán Nemzetbiztonsági Szolgálat (SZBU) vezetője szerint az emberéletet követelő támadás oroszországi szálakhoz köthető. Annak persze ez esetben nincs, nem is lehet jelentősége, hogy a június 23-ai nem az első támadás. Ne is keressünk kapcsolatot azzal, hogy idén Kijevben ukrán nacionalisták kétszer hajtottak végre pogromot romák ellen, több hasonló akció volt Ternopilban és Lembergben is. Azt pedig végképp meg se említsük ebben az összefüggésben, hogy ezeket az SZBU-val szorosan együttműködő, állami támogatásokból élő, szervezkedő neonáci C14 és a 2018 elején hatósági közreműködéssel alakult Nemzeti Osztagok félkatonai formáció vállalta magára. Az ukrán sajtót is bejárta a hír, miszerint a főváros önkormányzata 1,5 millió hrivnyát utalt a C14 -nek „hazafias nevelésre”. A szervezet pedig „becsülettel” végzi a munkát, többek között Kárpátalján is: tavaly nyáron helyi társszervezetével, a Karpatszka Szics szélsőjobboldali félkatonai egyesülettel közösen szerveztek „hazafias tábort” vidékünkön. A programban iskolások vehettek részt, akik harcászati képzésben is részesültek.

Eltemették Pap Dávidot. Sokan búcsúztatták, a helyi sajtó is megrendülten tudósított a halálesetről. Kárpátalján sok roma él. Az sem titok, hogy többségükben sajnos nem a társadalom kedvencei. Nem mondhatjuk, hogy nincs gond azzal, hogy párhuzamos társadalmak élik mindennapjaikat ezen a vidéken. Ki így, ki úgy próbál lavírozni a hétköznapokban. Azt sem mondhatjuk, hogy nincs gond azzal, hogy a nem roma átlagember fél végigmenni a táborokon, s inkább kerüli a kapcsolatot e nemzetiség képviselőivel. Nem hallgathatjuk el azonban azt sem, hogy ettől a problémától sok esetben pont ennek a nemzetiségnek a képviselői szenvednek legjobban: ha kimerészkednek a táborok területéről, többnyire zárt ajtók, korlátozott lehetőségek, ferde tekintetek, durva megjegyzések várják őket. Elfogadás és megértés vagy legalább megérteni akarás nélkül, erőszakkal akarjuk őket integrálni egyébként sem homogén társadalmunkba. Az elszabaduló indulatoknak pedig mindig a peremre szorultak esnek először áldozatul.

Eltemették Pap Dávidot. Fáj, iszonyúan fáj ez a hír. Egyszerű átlagpolgárként is fáj, de most talán még jobban, mert az esetet megelőző héten rövid időre teljesen más világba kóstolhattam bele. A Magyarországi Református Egyház és a Kalandok és Álmok Szakmai Műhely együttműködésének köszönhetően június 23-án ugyanis elindult az a négyéves projekt, amely a magyarországi református oktatási intézményekben, tanodákban, gyermekvédelmi gondoskodásban és nevelőszülői hálózatban élő és nevelkedő gyermekeket és kamaszokat célozza. Magyarul: olyan hátrányos helyzetű iskolásoknak nyújt felejthetetlen táborozási élményeket a Balaton partján, akiknek talán nincs más esélyük némi önfeledt pihenésre. De ami ennél is fontosabb, és amiért a Bárka Tábor nevet viselő program létrejött: ezekben a táborokban élménypedagógiában jártas szakemberek vezetésével táborozik egy héten át magyar és cigány, sérült és egészséges gyermek. A nyitó héten, melyen munkatársként magam is részt vettem, kétszáz roma, magyar és hallássérült/nem halló gyermek vett részt – integrált csoportokban, szakemberek, jeltolmácsok, sok-sok háttérmunka, ima, több hónapos felkészítő képzés eredményeképp. Lenyűgöző volt azt látni, hogy mindössze egy hét elteltével a komoly, összehangolt munka meghozza gyümölcsét: együtt játszik a világos és a kicsit sötétebb bőrű kiskamasz, megölelik egymást, már nem a kimondatlan utálat és félelem mozgatja őket. Hazafelé azon gondolkodtam, hogy ha mindössze néhány nap alatt ilyen eredményt hoz a tudatosság, odafigyelés, elfogadás, megfelelő pedagógia és szeretet, akkor vajon mit lehetne elérni „nagyban”, egész társadalmunkban, ha megtalálnánk annak módját, hogy a Bárka Tábor ne „csupán” gyermekeket fogadhasson be…

Remélem, a táborozó gyerekek a szeretet nyílt tekintetű útját választják majd az erőszak álarc mögé rejtett képe helyett. Rajtuk keresztül pedig talán egészségesebb társadalom épül majd – Magyarországon, Kárpátalján, Ukrajnában és az egész világon.

Nyugodj békében, Pap Dávid!

Kocsis Julianna
Kárpátalja.ma