Mikor anyu és apu kilenc hónapig távol van az otthonától…

Van-e valaki, bárki, aki képes elmagyarázni egy rahói, rákosi, técsői, beregszászi – teljesen mindegy, hol élő – gyermeknek azt, hogy a szülei azért nincsenek otthon évente akár kilenc hónapon át, mert szeretnék, ha nekik esélyük lenne egy jobb – ha nem is szebb – életre annál, mint ami nekik jutott?
Milyen bíztatást lehet mondani az anyának, aki öregségére egyedül maradt a hajdanán gyerekkacajtól hangos lakásban, mert a fia elutazott jobb megélhetést keresni? A fiatal munkásnemzedéket az országban tartó állami programokról, az ország pozitív irányú változásairól, az új munkahelyek kialakításáról szóló szóbeszédek is szóbeszédek maradnak, amikor arra kerül a sor, hogy végre ténylegesen is történjen valami érdemleges ez ügyekben.
A tények makacsok: a milliós nagyságrendű ukrán külföldi munkások száma nyilvánvalóan nem kedvez Ukrajnának. S a legszomorúbb az, amikor fiatal, tehetséges, tettrekész fiatalok utaznak el.
A közelmúltban a Nove Zakarpattya hírportál egyik újságírója azt próbálta szemléltetni, hogy mi az oka annak, hogy minden nemzeti öntudat ellenére – legyen bár ukrán vagy magyar nemzetiségű az illető – egyre több fiatal hagyja itt az országot, s indul „szerencsét próbálni” a nagyvilágba, hosszú időre – vagy végelegesen – ott ragadva. Példát véve tőle, én is megpróbálom ezt, ha már az ügyben érdemlegesen tenni hivatottak – a jelek szerint – nemigen teszik meg.
Ahogy az említett cikk írójának, úgy nekem is több olyan barátom, ismerősöm akad, aki ideig-óráig itthon van vagy volt, de csak azért, hogy némi pénzt gyűjtsön, esetleg nyelvet tanuljon, hogy aztán határon túlra menjen egy jobb élet reményében. Természetesen senki nem állítja, hogy ott tárt karokkal várják őket, és készek havi több ezer dollárt fizetni nekik, csak úgy. De a legtöbb fiatalban (nem állítom, hogy mindenkiben, mert az valószínűleg hazugság lenne) megvan az a vágy, hogy kipróbálja magát. A totális korrupcióba ütközés, a szociális biztonság nélküli foglalkoztatottság hatására a fiatalok igen hamar felocsúdnak a mennyei jövővel kecsegtető rózsaszín ködből, és úgy érzik: meg kell találniuk magukban az erőt és a bátorságot arra, hogy legyen merszük elmenni innen.
Nem sikerül persze minden emigrálónak megmaradnia külföldön. De azok, akik megkapaszkodtak, igyekeznek minél tovább ott maradni. Ez meglátszik azoknak a kárpátaljai magyar fiataloknak az elbeszéléseiből is, akik beleegyeztek, hogy elmeséljék történetüket. Mindegyiküknek ugyanazokat a kérdéseket tettük fel: hogyan kerültek külföldre, mivel foglalkoznak jelenleg, hogyan élnek, és terveznek-e visszajönni…?
Mindenkinek megvan a maga története, de valami közös bennük: azért mentek külföldre, mert itthon nem sikerült boldogulniuk. Vajon lehet ezzel vitatkozni, hibáztatni őket? Néhány évvel ezelőtt, diákkoromban talán még azt mondtam volna: igen, hiszen mindannyian szabadon döntünk, mi választunk! Azóta eltelt pár év, diplomát szereztem, és a felnőtt létnek az elmélettől eltérő, a gyerekként, amolyan „kívülállóként” tapasztalt verziónak a szöges ellentétébe csöppentem bele. S ami azt illeti, beismerem: ha nem is változott meg teljes mértékben a gondolkodásom a külföldi munkavállalásról, de változott! Mert gyakorlatban, testközelből láttam, ahogy a barátaim küszködnek itthon – okos, diplomás, becsületes, tettre kész fiatalok, akik csak lehetőségre vártak, mi több, nem csak vártak: kutatták is azokat! S bár nem teljes mértékben, de jelentős részben a Kárpátalján tapasztalt körülmények kényszerítették erre a választásra őket. Vajon tesz-e valamit végre az ország, a „körülmények”, hogy hazahozzák a gyerekeket?
Három különböző történetet tárok Önök elé, melyeknek megvan a közös vonásuk. S végezetül egy – nyilvánvalóan költői – kérdésem van: mennyi időnek kell eltelnie, mit kell tenni azért, hogy szeretteink, hozzátartozóink, szerelmünk, barátaink ne utazzanak el innen? Ha nem tévedek, Olvasóink közül ma senki nem tud válaszolni erre a kérdésre.

Első történet:
Pál Emese – születési helye Visk, jelenleg Magyarországon él.
– A beregszászi főiskola elvégzése után a Kárpátaljai Református Önkéntes Diakóniai Év (KRÖDÉ) programja által a 2011-2012-es évben Magyarországon, a budapesti Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthonban voltam kulfoldimunka emese.jpgönkéntes. Ezalatt nagyon sok mindent tanultam az önállóságról (bár sosem volt vele gondom), saját magamról és a fogyatékosokról. Emellett szeretem a pörgős életmódot, és Budapest ebből a szempontból is nagyon tetszett.
De mégis hazahúzott a szívem a barátaim, a családom miatt. Így miután vége lett ennek az évnek, hazamentem és otthon próbáltam boldogulni a diplomával.
Egész nyáron munkát kerestem, végül szeptemberben egy óvodában sikerült elhelyezkednem Beregszászban, amelyet egy hónap után – különböző okok miatt – otthagytam. Októberben és novemberben két helyen dolgoztam egyszerre: egy beregszászi gyermekotthonban, ahol egy napközi is működik, és ott segítettem a gyerekeknek a házi feladat elvégzésében, valamint a balazséri cigánymisszióban, ahol írni – olvasni tanítottam a gyerekeket.
De a két munkahelyen szerzett jövedelemből sem tudtam megélni, sőt több pénzt hordtam el otthonról, mint amennyit kerestem. Ezért úgy döntöttem, újból szerencsét próbálok Budapesten, ahol az előző ottlétem alatt nagyon sok barátra tettem szert és ahol sok segítséget kaptam. Egy hónapon belül találtam munkát, ráadásul olyat, amelyet tényleg szeretek csinálni: fogyatékosokkal foglalkozom. Az egy év önkéntességem alatt eldöntöttem, hogy ezen a területen szeretnék dolgozni, mert úgy gondolom, ez áll hozzám a legközelebb. Így felvételiztem a Budapesti Bárczi Gusztáv Gyógypedagógia Karra.
Hogy tervezek-e visszamenni Kárpátaljára? Mindenképp. De ez egyelőre a jövő zenéje…

Második történet:
Szabó Krisztina – születési helye Dercen, jelenleg Angliában él.
– 23 éves vagyok, tanulmányaimat 2012-ben fejeztem be az Ungvári Nemzeti Egyetem (UNE) Magyar Tannyelvű Humán – Természettudományi Karán. Ezt követően két lehetőséget kaptam: adminisztrátorként Ukrajnában kulfoldimunka kriszta.jpgdolgozzak, vagy szerencsét próbáljak egy idegen országban, Angliában.
Eleinte féltem a külföldi úttól, ugyanakkor nagyon örültem neki, ugyanis már egyetemi éveim alatt is nagyon szerettem volna angolul megtanulni. Ezért minden fenntartásomat félretéve az angliai utazást és a „szerencsepróbálást” választottam. Pár hónapos otthoni felkészülés után 2012 októberében az ottani unokatestvéreimnek köszönhetően elutaztam Angliába. Jelenleg Londonban élek egy nagyon szép és otthonos lakásban a barátaimmal, akiket pár hónapos ittlétem folyamán ismertem meg. Kiköltözésemet követően egy családnál bébiszitterkedtem részmunkaidőben. Két hét elteltével viszont sikerült teljes munkaidős állást kapnom a belvárosban, egy négycsillagos szállodában. Jelenleg is itt dolgozom.
Elmondhatom, hogy az első hónapokban nagyon sok nehézségen kellett keresztül mennem, ezalatt azt értem, hogy egy számomra teljesen idegen országban mindent meg kellett tanulnom. Tökéletesíteni kellett az angol nyelvtudásomat, hozzá kellett szoknom a londoni közlekedéshez, és meg kellett tanulnom jól beosztani az időmet. Legnehezebb talán az új munkámba való beilleszkedés volt, egy idegen légkörbe kerültem, ahol nemcsak angol, hanem lengyel, orosz, olasz, és spanyol munkatársaim is vannak.
Egy pár hónapos munkaviszonnyal és tapasztalattal a hátam mögött most már mindent teljesen másképpen látok. Nagyon sokat tanultam, sok barátra tettem szert, magabiztosabb és bátrabb is vagyok, mint ezelőtt. Ennek az egész utazásnak egyedül vágtam neki, barátok és családtagok nélkül, és amit szerettem volna elérni, azt elértem. Sokat tanultam angolul és emellett pénzt is kerestem. Van értelme az itt tartózkodásomnak.
Tapasztalataim szerint nagyon sok külföldi diák próbál szerencsét itt az Egyesült Királyságban és más országokban is, mint például Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Belgiumban és Franciaországban. Mindennek az oka pedig abban kereshető, hogy ezekben az államokban – ahogy itt Angliában is – normális órabérért tudnak az emberek dolgozni. Ehhez párosul az a tény is, hogy minél jobban tud valaki angolul, annál jobb munkát tud találni. Az itteni lehetőségeket és megélhetést tehát mindenféleképpen jobbnak látom, mint otthon. Viszont mindennek ellenére szeretnék nyár végén végleg hazautazni. Ugyanis otthon van a családom és a barátom, akiket nagyon szeretek és mindennél jobban hiányoznak nekem. Számomra ez sokkal fontosabb. Hiszem azt, hogy ezekkel a tapasztalatokkal és tudással a hátam mögött otthon is ugyanúgy fogok találni munkát, és szert fogok tenni ugyanilyen jó munkatársakra is.

Harmadik történet:
Mihók Erzsébet – születési helye Tiszaújhely, jelenleg Amerikában él.
– Amerikába való kikerülésem kétállomásos történet, melynek első katalizátora 2005 nyarára tehető. Elvégeztem az Ungvári Közművelődési Szakközépiskola nappali tagozatának első évét könyvtáros szakon, annak reményében, kulfoldimunka betti.jpghogy szülőfalum könyvtárában dolgozhatok majd a jövőben. Akkor már hitoktatóként tevékenykedtem a tiszaújhelyi református gyülekezetben. Könyvtárosként biztosított lett volna a megélhetésem, ugyanakkor az egyházi közösségemhez és a családomhoz is közel lettem volna. Azt gondoltam, hogy beleláttam Isten tervébe az életemmel kapcsolatosan, de ez közel sem történt így, mert sem az álláspályázatomat nem hagyták jóvá, sem a kérelmemet, hogy levelező tagozaton folytassam a tanulmányaimat, ezért kiábrándultságomban az első adandó alkalommal vettem a hátizsákomat, és felköltöztem barátaimhoz Budapestre, annak reményében, hogy Isten megáldja próbálkozásaimat munkakeresés ügyében.
De milyen állásra pályázhat az ember lánya mindenféle végzettség nélkül? Természetesen takarítottam építkezéseken, családi házakban fél évig, majd 6 évig neveltem egy kisfiút és gondoskodtam egy kedves család hétköznapjairól. Mellette pedig elvégeztem a Károli Gáspár Református Egyetemi Tanítóképző Főiskola óvodapedagógia szakát Nagykőrösön. Akkor úgy gondoltam, hogy végre kerek a történetem, diplomával a zsebemben könnyebb lesz az élet és a megélhetés, de már az első havi óvodai fizetésemből kiderült számomra, hogy ez hiú ábránd. Ekkor csavart egyet a történetemen az Úr, mert ismét a szívemre helyezte azt a Bibliai Igét, amelyet már évekkel ezelőtt is: „Vakokat vezetek olyan úton, melyet nem ismernek, és ismeretlen ösvényeken járatom őket; a sötétséget világossággá teszem előttük, és a göröngyös helyeket egyenessé. Ezeket a dolgokat teszem velük, és nem hagyom el őket.” (Ézsaiás 42:16) Ez úgy teljesedett be, hogy a Pasaréti Református Gyülekezetből egy kedves család idén tavasszal készült kiköltözni pár évre Amerikába (New York kertvárosába) három kicsi gyerekükkel együtt, és ajánlatot tettek, hogy tartsak velük: segíteni a gyerekek körül és a háztartásban, én pedig örömmel igent válaszoltam.
Jelenleg a mindennapjaimat a gyerekek körüli tevékenykedés és ház körüli teendők elvégzése tölti ki, de emellett a jelenlegi gyülekezetem kórusában énekelek, annak próbáira és bibliatanulmányozó körre járok. Hétvégenként az itt megismert magyar és amerikai barátaimmal egymás társaságát élvezzük, New York utcáit, üzleteit rójuk, vagy csak jókat beszélgetünk.
Ami a megélhetést illeti: tavaly, 2012 nyarán szeltem át első alkalommal az Atlanti-óceánt, akkor Kanada irányába. Akkor két és fél hónapot szolgálhattam önkéntesként a kanadai Szentírás Szövetség Sport – és Bibliatáboraiban. Ekkor tapasztalhattam meg először, hogy mennyivel jobb életkörülmények között lehet élni, és hogy a szorgos munkának megfelelő a bérezése is, amelyet nem nyom el magas adó és drágaság. Az Amerikai Egyesült Államokra is ugyanez jellemző. Mivel a szolgáltatásokat magasan honorálják, az alkalmazott munkájához megfelelő fizetést kap, amelyből ha nem mértéktelenül él, akkor a magyar és ukrán árakhoz viszonyított termékek (gondolok itt az élelmiszerre és a ruházati termékekre) igencsak olcsónak minősülő széles választéka áll rendelkezésére, melyek ugyanakkor magasan jobb minőségűek! Tehát igen: Amerikában sokkal könnyebb annak, aki kicsit is felelősségteljesen és megfontoltan él.
Hogy tervezek-e visszamenni? Azt sem terveztem, hogy Magyarországra megyek és azt sem, hogy Amerikába, így azt sem, hogy hazatérjek… Mindkettő egy hónap leforgása alatt dőlt el bennem. Nem szoktam hosszú évekre terveket szőni, mert „ember tervez, Isten végez”. Nem véletlenül alkalmazza az Ige szemléltetésként a lámpást és fényét az életünkre nézve, hisz amennyit láthatunk az útból egy lámpás fényénél az est körülvevő sötétségében, körülbelül annyit láthatunk emberként az előttünk lévő életünk útjából is – mindig csak EGY lépéssel előre!
Hogy hazamegyek-e valaha? Látogatóba mindig nagy örömmel. Többen próbálták kikezdeni magyar nemzeti öntudatomat emiatt, és felhívni a figyelmemet a külföldön való élet veszélyeire. Nem buzdítok senkit sem, hogy hagyja el hazáját, és tudom azt is, hogy sokszor nagyobb bátorság kell Kárpátalján maradni. Nem érzem azt sem, hogy követendő példa vagyok, de azt is tudom, hogy Kárpátalján legalább annyira voltam a kisebbség tagja, mint Magyarországon és Amerikában. Kárpátalján azért értek atrocitások, mert magyar vagyok, Magyarországon „ukránnak” minősültem, Amerikában pedig ugyanolyan bevándorló vagyok, mint a nigériai, kínai és lengyel szomszédaim, akik mint „sorstársak”, mindenfajta megkülönböztetés nélkül a legnagyobb szeretettel viseltetnek irántam. Itt családon belül és közösségekbe tömörülve lehetséges a nemzetünk, kultúránk megélése, amelybe amerikai ismerőseink érdeklődéssel tekintenek bele. Annak, aki tudja, milyen kisebbségben élni, a világ túloldalán sem lesz kevésbé könnyű vagy nehéz. Mindezek fényében arra kellett rájönnöm, hogy nemzetiségemet tekintve kárpátaljai magyar vagyok, amely nem kötődik egyik államhoz sem, csak ahhoz a reménységemhez, hogy mennyei állampolgárként az örökkévalóságban ezek a „különbözőségeink” semmiféle külső vagy belső feszültséget nem fognak okozni.

Kocsis Julianna
Kárpátalja.ma