Nagycsaládok Kárpátalján: a Minya család
William Shakespeare egykoron így fogalmazott: „Sors, akarat oly ellensarki vég, hogy terveink legtöbbször füstbe mennek…”
Bár életünk eseményei sokszor nem úgy alakulnak, ahogy mi elképzeljük, helyes önismerettel, kellő alázattal és hittel megtalálhatjuk a történések értelmét, s elfogadhatjuk sorsunk alakulását.
A Tiszapéterfalván élő Minya József és felesége, Jolika nem tervezett nagycsaládos életet 16 évvel ezelőtti házasságkötésükkor. Bár egy gyermeket akartak vállalni, végül három felnevelése lett a feladatuk. Az idáig vezető útról beszélgettem velük.
– Mindketten Tiszapéterfalván nőttetek fel. Mióta ismeritek egymást?
József: – Jolika hét évvel fiatalabb tőlem, az utcánk túloldalán laktak, így kisgyermekként is ismertem már, de csak 14 éves koromban kezdtem el barátkozni vele.
Jolika: – Közel tíz év volt a szomszédolás, barátkozás, együttjárás időszaka.
– Egy iskolába jártatok?
József: – Nem, én Tiszaújlakon tanultam az ukrán tannyelvű középiskolában, majd két évet katonaként szolgáltam. Ezt követően jelentkeztem az Ungvári Állami Egyetem orvosi szakára. Nem volt egyszerű bekerülni az intézménybe: a hetedik felvételi vizsgám után vettek fel.
Jolika: – Én a Tiszapéterfalvi Kölcsey Ferenc Középiskola tanulója voltam. Az érettségit követően Huszton szerettem volna továbbtanulni mint edző, de nem sikerült bejutnom az iskolába. A szülőfalumban működő magánvállalkozásoknál vállaltam munkát.
– Mikor volt az esküvőtök?
József: – 1998-ban kötöttünk házasságot. Abban az évben fejeztem be az egyetemet. Három héttel az államvizsga előtt tartottuk meg a lakodalmat.
– Hol telepedtetek le?
József: – A házasságkötést követően a szüleim házában rendezkedtünk be, de a munkám miatt nem volt egyértelmű, hogy ott is maradunk.
Kezdő orvosként Csernyihiv megyébe, a csernobili katasztrófa közelébe akartak küldeni, de a családomra való tekintettel nem fogadtam el ezt a munkát. Végül a Beregszászi Járási Kórházban alkalmaztak. Miután letettem a belgyógyász szakorvosi vizsgát, a Borzsovai Családorvosi Rendelőintézet főorvosa lettem. Emellett három éven keresztül a Mezőváriban lévő Beregszászi Járási Szociális Osztály Öregek és Rokkantak Otthona bentlakóinak orvosi felügyeletét is én láttam el, illetve Nagymuzsalyban vállaltam helyettesítést.
Az évek alatt többször felmerült annak a lehetősége, hogy elköltözünk arra a településre, ahová éppen a munkám kötött, de aztán sohasem valósult meg ez az elképzelés.
– Mikor mondtatok le végleg a költözésről?
József: – Akkor dőlt el, hogy Tiszapéterfaván maradunk, amikor munkát ajánlottak a Keresztyén Egészségügyi Központ tiszaújlaki rendelőintézetben.
2005-ben kezdtem ott belgyógyászként dolgozni. Két éven át heti két alkalommal fogadtam a betegeket, 2007 óta pedig teljes munkaidőben rendelek.
– Jolika pedig éveken át főállású anya volt. Így terveztétek?
Jolika: – Egyáltalán nem. Amikor összeházasodtunk, azt mondtam, hogy csak egy gyermeket vállalok, s annak szeretnék mindent megadni. Az élet azonban nem így hozta, s ezt hamarosan én is megtapasztaltam.
Nemsokára állapotos is lettem, s kilenc hónap múlva Nagyszőlősön megszületett a kislányunk. Sajnos a szülés közben fellépő komplikációk miatt csak pár percet élt. Nagyon megviselt bennünket az elvesztése. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem akarom meghatározni, hogy hány gyermekem legyen: ahányat ad a Jóisten, mindet elfogadom és felnevelem. Ugyanakkor az is igaz, hogy a velünk történt tragédia után mindig kislányra vágytam. Amikor egy év múlva kiderült, hogy kisfiúval vagyok állapotos, sírva mentem haza.
József: – Az első gyermekünk halála után egyértelmű lett, hogy Jolika csak császármetszéssel szülhet. 2000-ben így jött a világra Fehérgyarmaton Tamás.
– Mikor vállaltatok újabb gyermeket?
Jolika: – A császármetszéssel történt szülés miatt várnunk kellett a kistestvérrel. 2003-ban lettem ismét állapotos. A nyolcadik hónap végéig azt mondta az orvosom, hogy kislányunk lesz. Az utolsó ultrahangos vizsgálaton állapította meg, hogy mégsem, s hamarosan meg is született Szabolcs fiúnk. Tudtam, hogy senkivel sem lehet pótolni az elveszített gyermekünket, mégis annyira szerettem volna egy kislányt. Szabolcs születése után azonban lemondtam erről az álmomról.
– Aztán jött a meglepetés…
Józsi: – A szülés után az orvosunk újra azt tanácsolta, hogy egy ideig ne vállaljunk újabb babát. Nem is terveztük a család bővítését.
Jolika: – Meglepetésként ért bennünket, amikor kiderült, hogy ismét állapotos vagyok. Az pedig külön ajándék volt, hogy ezúttal kislányt hordtam a szívem alatt. Fruzsi 2006-ban, két héttel a születésnapom előtt érkezett a családunkba.
– Hogyan boldogultatok három kisgyerekkel?
Jolika: – Leginkább egymásra számíthattunk a gyermeknevelésben, de sokat segítettek a nagyszülők is.
József: – Tamásnál azt a tudást alkalmaztam, amelyet még az egyetem harmadik évfolyamán sajátítottam el gyermekgyógyászatból. Az első perctől kezdve én kezelem a gyermekeinket. Csak akkor fordultam valamelyik orvos kollégámhoz, ha bizonytalan voltam a diagnózisban. Van egy istenadta képességem, hogy megérzem a bajt, például Tamás esetében a vakbélgyulladást. Ez az adottság egyébként végigkíséri az egész orvosi pályafutásomat.
– Milyen gyógyszereket részesítesz előnyben a kezelés során?
József: – Igyekszem növényi eredetű, illetve homeopátiás készítményeket használni, s csak a legvégsőbb esetben folyamodom antibiotikumhoz.
– Meséljetek a gyerekekről!
Jolika: – Mindhárom csemeténk Forgolányba járt óvodába, majd a Tiszaújlaki 1. Sz. Ukrán Középiskolába írattuk be őket.
József: – Ez egy ukrán tannyelvű intézmény. Nehezen hoztuk meg a döntést, hogy itt tanuljanak a gyerekek. Arra is odafigyelünk, hogy az anyanyelvüket ápoljuk: igyekszünk a magyar nyelvet és irodalmat, a történelmet megismertetni velük. Sokat segít ebben az édesanyám, aki földrajz szakos pedagógus.
Jolika: – Emellett a Tiszapéterfalvi Művészeti Iskola tanulói is a gyerekek: mindegyikük hegedül.
– Pedig egy gyönyörű koncertzongora áll a nappalitokban.
József: – Az a hangszer már 300 éves, s inkább bútordarab. Édesanyám játszott rajta régen, illetve néha Tamás is leül mellé, mert a zongora a második hangszere.
Jolika: – Tamás iskolakezdés előtt állt, amikor elvittem a zeneiskola meghallgatására. Ott derült ki, hogy ő hegedülni szeretne. Az elmúlt évek alatt bebizonyosodott, hogy jó döntés volt ezt a hangszert választani, van hozzá tehetsége. Már több versenyen részt vett, legutóbb a járási megmérettetésen harmadik helyezést ért el. Most úgy gondolja, hogy ebben az irányban szeretne továbbtanulni. Szabolcs is hegedül, de ő inkább a néptáncot szereti. Fruzsinak sok esetben Tamás a példaképe, a hegedűt is őmiatta választotta.
– Milyennek látjátok a gyermekeiteket?
Józsi: – Azt szoktam mondani, hogy a három ujja sem egyforma az embernek, ők is különböznek egymástól. Tamás igazi művészlélek: nem köti le a tanulás, sokszor szétszórt. Ugyanakkor nagyon jó technikai érzéke van, ami jól jön, hiszen a mi családunkba is bevonult az elektronika és az internet.
Szabolcs aktívabban tanul, mint Tamás. Jó a nyelvérzéke, a matematika is megy neki. Ő még gyakran leül a játékaival játszani. Nagyon jó a kézügyessége, szívesen segít az édesanyjának a virágkötésben.
Jolika: – Fruzsi megint más. Karakán jellem, szereti véghezvinni az akaratát. Bizonyára el is kényeztettük egy kicsit. Most éppen tanítónő, orvos vagy patikus akar lenni.
Józsi: – Benne látok érdeklődést a medicina iránt.
– Miután a gyerekek óvodások, majd iskolások lettek, Jolika, te is elindultál a magad útján.
Jolika: – Még otthon voltam a gyerekekkel, amikor elkezdtem virágkötészettel foglalkozni. Eleinte csak koszorúkat készítettem, illetve a barátoknak vagy a családtagoknak állítottam össze egy-egy csokrot, majd 2013 májusában megnyílt a virágboltom. Ma már templomok, esküvői autók virágdíszítésével, menyasszonyi csokrok készítésével is foglalkozom.
– Emellett van egy másik munkahelyed is.
Jolika: – 2010-ben beíratkoztam a Huszti Egészségügyi Koledzs gyógyszerész szakára. Nem sokkal később, 2011 januárjában patikát nyitottunk. A virágüzlet és a gyógyszertár egyébként egymás mellett van.
– A gyerekek iskolások, mindketten dolgoztok. Van valamilyen tervetek, vágyatok a jövőre nézve?
Jolika: –Vannak álmaink: boldogok lennénk, ha egyszer Tamást a tv-ben látnánk szerepelni mint híres hegedűművészt. Ezért is izgulunk a továbbtanulása miatt, szeretnénk megfelelő intézményt találni a számára. Saját terveim is vannak: szeretném megszerezni a felsőfokú gyógyszerész végzettséget; s jó lenne, ha nem bérelt, hanem saját helyiségekben tudnánk működtetni a vállalkozásainkat.
A gyerekeinkről még annyit mondanék, hogy tudjuk, nincs tökéletes nevelés, s mi elégedettek vagyunk velük.
– Köszönöm a beszélgetést! Isten áldja meg a családotokat!
Marosi Anita
Kárpátalja.ma