Sebi Andrástól búcsúzunk

2015. augusztus 1-én 84-ik életévében elhunyt Sebi András, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség egyik alapító tagja, Sárosoroszi KMKSZ-alapszervezetének egykori elnöke, Sárosoroszi iskolájának „felépítője”, és egykori igazgatója, a kárpátaljai magyar közösség nyughatatlan őrzője és védelmezője. Rá emlékezünk.
Sebi András 1931. november 28-án született Sárosorosziban. Édesapját a „málenykij robot” során elhurcolták a „háromnapos munkára”, ahonnan nem tért vissza, így 14 éves korában elveszítette őt. Édesanyja egyedül nevelte Andrást és négy testvérét.
Tanulmányait a Munkácsi Árpád Fejedelem Gimnáziumban kezdte el. Gimnazista évei alatt kiderült: tehetséges mesemondó és szavaló volt. Tanulmányi utak, iskolai kirándulások alkalmaival gyakran mondott mesét, szavalt magyar verseket. Mindezek mellett kitűnő tanulója volt az intézménynek.
A gimnázium elvégzése után katonaként kezdte ifjúságát, valószínűleg magyar nemzetisége miatt Szibériába küldték, ott szolgált, majd 1955-ban hazatért szülőfalujába. Nem sokkal később a Munkácsi Tanítóképzőbe felvételizett, de diákja volt a Lembergi Agrártudományi Egyetemnek is. Tanulmányai alatt kuláknak nyilvánították, s ennek okán ki akarták zárni az intézményből, ám a megpróbáltatások ellenére mégis sikeresen befejezte azt. Pályafutását Tiszacsomán kezdte, ahonnan visszaköltözött Sárosorosziba, az otthonába. 1957-ben házasságot kötött Punykó Máriával, akivel 56 évig békében és szeretetben életek. Házasságukból két gyermek született, Attila és Mária, akik édesapjuk nyomdokait követve szintén pedagógusi pályára léptek.
1964-ig tanárként dolgozott, aztán a sárosoroszi általános iskola igazgatója lett.
1967-ben segédkezett az új iskola felépítésében. Oroszlánrészt vállalt az azóta is működő iskola építésében, amelynek rögtön igazgatója is lett 1969 december elsejétől egészen 1996-ig. Bár igazgatói posztját átengedte gyermekének, továbbra is Sárosoroszi fiataljainak tanára maradt.
Sebi András igazgatósága alatt az iskola növendékei kimagasló eredményeket értek el. A színvonalas oktatás mellett András fegyelemre, tiszteletre, mások iránti figyelemre, munkaszeretetre tanította diákjait.
Az iskolák „oroszosítása” és „ukránosítása” idején küzdött a magyar iskolák fennmaradásáért, teljes erejével harcolt az asszimilálódás ellen.
Mindenki ismerte otthonában, Sárosorosziban. Ellenségei nem voltak, tisztelői és barátai viszont annál inkább.
1987-ben alapító tagja volt a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek, majd 1988-tól a sárosoroszi alapszervezet elnöki tisztségét töltötte be. Elnöksége idején Sebi András az elhurcoltak és a II. világháborúban elesettek emlékére két kopjafát állíttatott Sárosoroszi településén, egyet a helyi templom kertjében, s egy másikat a katolikus temetőben. Segédkezett a magyar igazolványok kiállításában, a mezőgazdasági támogatások szétosztásában.
Sok éven keresztül képviselője volt a helyi tanácsnak. Kiállt magyarjaiért, igyekezett mindent megtenni a kommunizmus idején is, hogy nemzettársai érdekei érvényre jussanak.
2001–2002-ben mint KMKSZ-tisztségviselő segédkezett a „málenykij robot” áldozatai családjainak járó, Magyarországról kapott úgynevezett kárpótlási jegyek szétosztásában, azután lemondott elnöki posztjáról, de továbbra is kitartó és aktív tagja maradt a szervezetnek és képviselője a kárpátaljai magyarságnak.
Sebi András kitartása, sajátjai iránt érzett szeretete mellett jelen volt a tudásszomj. Talán keveset is mond tudásáról a frázis: olvasott ember volt. Biológusi végzettsége mellett ismerte, tudta népe történelmét, irodalmát, verseit, alkotóit. Szervezőkészsége egyedülálló volt, el lehet mondani, hogy azonnal „ura” volt bármely éppen aktuális rendezvénynek, igyekezett az éppen adott körülményekből a maximálisat kihozni. Kisegítette főiskolánk diákjait, lelkesen korrepetálta őket, konzultált velük. Sebi András olyan ember volt, akire felnéztek szomszédjai, településének lakói, környezete. Elmenetelével bár üresen maradtak az osztálytermek, ahol tanított, az utcák, ahol sétált, házak, amelyeket meglátogatott, és az, ahol lakott, de emlékével megteltek az őt ismerő szívek. Nyugodjék békében!