Szolyva, Donbász, Szibéria… Id. Hajdú István megjárta a földi poklot

A Ráton élő id. Hajdú István 18 éves volt 1944-ben, így őt is elvitték a Kárpátalját megszálló szovjet hatóságok „háromnapos” munkára, később volt kényszermunkán a Donbász-vidék bányáiban, majd ártatlanul elítéltként Szibériában. Élettörténete jó példa arra, miként igyekeztek a szovjetek megtörni a kárpátaljai magyarság ellenállását.
– 1926 szeptemberében születtem Ráton. A szüleim is idevalósiak voltak. Hárman voltunk testvérek, a nővérem 1920-beli volt, a bátyám ’23-as. Nehéz helyzetben voltunk, mert az apámmal 1940-ben elragadtak a lovak – megijedtek az autótól. Az apám olyan súlyosan megsérült, hogy 1941-ben amputálni kellett az egyik lábát. A nővérem férjhez ment Tiszaásványba, a bátyám vasutas lett, én meg otthon dolgoztam a szüleimmel a családi gazdaságban.
A háború idején a magyarok csak azokat vitték katonának, akik betöltötték a húsz évet.

– Mikorra értek Rátra a szovjet csapatok?
– Rátra novemberben jöttek be először az oroszok. Elsőként a katolikus templomig jött egy tank és egy teherautó tele katonával, az akkori házunk kapujában álltunk, onnan jól lehetett őket látni. De egy magyar katona még ott szaladt előttünk. Rákiáltott az apám: „Hova szalad még, vitéz uram? Mindjárt fogságba esik!” „Hova menjek, gazduram?” – kérdezte. Jöjjön fel nálam – kiáltott utána az apám. Felszaladt hozzánk, a puskát, lőszert, egyenruhát eldugta a szalmakazalba. A bátyámnak, Sanyinak a munkásruhája jó volt rá, azt adta rá az anyám. Ibrányba való volt, Berecz Bélának hívták, és majdnem egy hónapig itt maradt velünk.
Rövid időn belül visszafoglalták a németek a falut, és még hosszú ideig tartották…
Kisráton egy épület sem maradt ép. Nálunk tizenhét robbanás volt a bekerített portán, apám megszámolta. A házat is több találat érte, a fal bedőlve, a tető leverve. Több mint húsz napon keresztül folytak itt harcok. Velünk szemben volt egy zsidó ház, amelyben korábban húskimérés működött, a zsidó tulajdonosokat már fél évvel korábban elvitték. Volt a házuk alatt egy nagy pince, ahol azelőtt a húst tárolták. Három szomszédos család, összesen tizenhatan voltunk a harcok idején abban a pincében, gyerekek, felnőttek. A faluban harcoló németek is tudták, hogy ott vagyunk, mert minden nap hazamentünk megetetni és itatni az állatokat, három tehenünk volt akkor, két ló, csikó, disznó stb. Egyszer, amikor hazaindultunk, egy akna megsebesítette Bélát, az apám a bicskájával kipiszkálta az arcából a szilánkot, de a vállában a csontba fúródott, azt nem merte.
November 23-án a németek mindenkit átzavartak Nagyrátba, senki nem maradhatott a faluban. Ott feltereltek egy udvarra. A pince már tele volt, bementünk a házba. Amikor besürvedt, jöttek a németek, kiválogatták a fiatal férfiakat, köztük engem, a bátyámat, még egyik szomszédunkat is. Berecz Bélát otthagyták, mert fel volt kötve a keze. Akkor éjszaka elvittek minket a német katonák Nagykaposon túl Vajánra, majd onnan még tovább kísértek.
Nemsokára egy Iske nevű faluba értünk, amikor megvirradt, az utcán sorba álltunk. Ott volt a bíró, meg más helybéliek, akik a német katonákkal együtt elkvártélyoztak minket családoknál. A bátyámmal Halász-Sipos Andrásnál az istállóban aludtunk, mi gondoskodtunk a jószágokról az élelemért cserében. Több napig is ott voltunk, a német katonák közben elmentek. Egyszer hallottam, hogy az utcán máshogy beszélnek, oroszok voltak. Elbúcsúztunk András bácsiéktól, és a többi elkvártélyozottal együtt hazaindultunk. Kaposon betereltek minket egy hivatalba, ahol kaptunk egy pecsétes papírt, hogy nem ellenségek vagyunk. Azzal a papírral végül szerencsésen hazajutottunk. Lett nagy öröm, hogy hazaértünk.

– Meddig maradhattak ezek után otthon?
– Két nap múlva jöttek értünk, hogy menni kell a Latorca-hidat helyreállítani. A bátyámért közben kijöttek Csapról, hogy menjen dolgozni, ő vasutas volt, mozdonyfűtő. Adtak neki olyan papírt is, hogy nem vihetik sehova. A Téglás utáni, felrobbantott Latorca-híd helyére csináltunk egy fahidat. Ahogy jöttünk haza, szóltak, hogy menni kell jelentkezni Nagyrátba. A jólértesültebbek megsúgták, hogy azt kell mondani, hogy szlovákok vagy ruszinok vagyunk. Én azt mondtam, hogy szlovák vagyok. Magyarnak Rátban csak vagy hatan mondták magukat. Másnap mind visszamentünk, hogy megyünk dolgozni, de akkor már nem kérdezték, hogy ki milyen nemzetiségű, fegyveres katonák kísértek minket Csapra a malomudvarra. Ez 1944. december 10. körül volt. Onnan a síneken tereltek tovább Bátyú irányába. Akkor még volt olyan, akinek megengedte a katona, hogy elmenjen félrevaló dolgára, aztán nem jött vissza. A sínek mellett mentünk, Ferenc Sándor azt súgta, hogy bújjunk el egy vasúti híd alatt. Egy kanálishoz értünk, Sándor lement gyorsan a híd mellett, és beállt alá, én nem mentem. A katonák nem vették észre, feltereltek minket a hídra, átmentünk a kanálison és mentünk tovább, ő meg ott maradt. Aztán az Isten megsegítette, hazajött. Mi Bátyúban háltunk a parókia udvarán. Másnap továbbmentünk Beregszászba, ahol egy olyan udvarba tereltek minket össze, ahonnan nem lehetett kijönni. Egy kondérban főztek nekünk. Nagyon sokan voltunk bezsúfolva abba az udvarba, még vécére sem engedtek ki, mindenkinek oda kellett csinálnia, ahol állt. Ott megint fel kellett menni egyenként egy irodába, ahol megint azt mondtuk, hogy mi szlovákok vagyunk. Előttem Perduk bácsi is kijelentette, hogy ő szlovák. Erre azt mondta neki az írnok: „Bácsi, hogy tudja magát szlováknak bejelenteni, amikor még az adatait se tudja megmondani szlovákul.” Azt se tudom már, hogy engem ott magyarnak, vagy minek írtak be. Beregszászból végül elindultunk Munkács felé. Podheringen a sörgyárudvaron megháltunk, majd másnap mentünk tovább Szolyvára. Minket már nem vittek be a lágerbe, mert ott állítólag nem volt több hely. Szolyvának ezen a végén, ahol egy iparvágány keresztezi a főutat, ott tereltek be a hegy alá, egy nagy raktárépülethez. Azon a helyen palackozták az ásványvizet, a szolyvai vizet. Betereltek az üzem nagy raktárépületébe. Az emberek kinézték, hogy cseréppel van fedve, éjjel egymást felemelve felmásztak a padlyukon, és a tetőn át többen megszöktek. Én fáradt voltam és éhes, észre sem vettem az egészet, csak akkor, amikor másnap visszahoztak néhány embert az oroszok. Akiket elfogtak, azoknak a karjára kötöttek egy fehér szalagot, de azok azt gyorsan levették és eldobták, hogy ne ismerjék meg őket. A karácsonyt már ott töltöttük, januárban is ott voltunk még abban a raktárban, közben leesett a nagy hó. Három ráti férfi után eljött januárban már az édesapja, akkorra megtudták, hogy Szolyván vagyunk, és hoztak nekik élelmet. Mind a három édesapa hatvan év feletti volt, ráadásul az egyik félkezű, a másik is megsebesült az I. világháborúban, de őket is bevágták közénk. Nagyon hideg volt, alig kaptunk enni, mindenki legyengült és megbetegedett, sokan meghaltak.

– Mikor indultak tovább Szolyváról?
– 1945 februárjában, nem tudom pontosan a dátumot. Azt mondták, hogy Verecke felé gyalogolunk, de Polenán balra kellett térnünk Perecseny felé. Már nem emlékszem, hogy melyik faluban – talán Turjaremetén – egy iskolában éjszakáztunk. Sokan voltunk, mindenki nem fért be a kiürített osztályokba. Rengetegen voltak a padláson is. Éjszaka egyszer csak leszakadt az emberekkel a mennyezet. Másnap mentünk tovább, Perecseny előtt Ószemerén megálltunk. Nagyon viszketett a bokám, benyúltam a csizmaszárba, hogy megvakarjam, de véres lett a kezem. Lehúztam a csizmám, de a zoknimon több volt a tetű meg a serke, mint a horgolás. Ekkor eldobtam a zoknimat, amit később nagyon megbántam. Két hónapig nem tisztálkodtunk, nem mosakodtunk, nem borotválkoztunk, a hideg miatt egy ruhadarabot se vettünk le magunkról egy percre sem!
Perecsenyben egy magyar lovassági kaszárnya betonistállóiba tereltek be bennünket. Ott volt még csak rengeteg nép! Kérdezgették, hogy ki honnan jött. Demes Pista barátomat ott nem ismerte meg a nagyszelmenci nagybátyja, két hónap alatt annyira lefogytunk, koszosak, szőrösek voltunk. Az egyik szomszédomnak köszönhetően ott három adag félig nyers paszulyt is megehettem, meg egy kis káposztalevest. Emiatt másnapra majdnem meghaltam…
Olvasták a neveket, mindenki kiment és beállt a menetbe. Végül több száz emberből körülbelül negyvenen maradtunk a mi istállónkban. Ekkor azt mondta a névsort felolvasó tolmács, hogy maguk innen ki ne menjenek, mert magukat is rögtön bevágják majd a menetbe. Úgy is volt, nem mozdultunk, csendben voltunk, az istállóajtót belülről be is támasztották. A rengeteg népet elvitték Szamborba, mi meg ott maradtunk, akkortól már enni is többet kaptunk. Egy idő múlva bejött a tolmács, elmondta, hogy mi hazamehetünk, de előtte az udvaron szlovákul kell jelentkezni egy tisztnél. Amikor hallottam a nevem, odamentem, tisztelegtem, és szlovákul igyekeztem elmondani, hogy Hajdú Sztyepán vagyok, mikor és hol születtem. Okozott egy kis zavart, hogy azt mondtam Rát, Királyhelmeci járás. Ugyanis a cseh időben a mi falunk oda tartozott, nem az Ungvári járáshoz. Végül több ráti sorstársammal együtt hazaengedtek. Domonyáig vonattal mentünk, ott fel volt robbantva a híd, onnan gyalog mentünk Ungvárig. Ungvárról – nem lévén vonat – megint gyalog jöttünk haza négyen. December elején indultunk el és februárban értünk haza, már olvadt a hó. 182 cm magas vagyok, 46 kiló voltam, amikor hazaértem.

– Ezt követően nyugodtan gazdálkodhatott otthon?
– Két évig igen. 1947-ben aztán elvittek Donbászra, pontosabban Krasznodonba kényszermunkára a szénbányába. Annyira kevés volt a fizetésünk, hogy nem volt elég a kvártélyra és az élelemre, meg az ottaniak sem örültek nekünk, hogy elvesszük a munkájukat. Nagyráti fiúkkal elszöktünk. Viszontagságos és kalandos módon jutottunk haza. Utaztunk te­hervonaton, személyvonat lépcsőjén.Lemberg­ben eladtam a kesztyűmet, hogy tudjak egy kis élelmet venni. Császlócon már elaludtam az úton a hóban. Amikor feleszméltem, az ellenkező irányba indultam tovább. Szerencsémre egy szekér hazahozott. Két héttel később három kisráti sortársam is elszökött Krasznodonból, ők is hazajutottak.
Itthon viszont akadt, aki bejelentett, és keresni kezdtek bennünket, szökevényeket a milicisták. Én tizenegy hónapig bujkáltam 1948-ban. Soha nem aludtunk otthon, mikor hol, csűrökben. Kettőt közülünk nyáron elfogtak, elítélték őket három évre. Végül decemberre nagyon meguntuk a bujkálást, megüzentük a milicistáknak, hogy mi részt veszünk a kolhozalapításban, csak ne bántsanak. Visszaüzente az antalóci Kubirka nevű milicista, hogy jelentkezzünk nyugodtan a községházán, nem lesz bántódásunk. Amikor jelentkeztünk, úgy állította be, hogy ők fogtak el bennünket. 1949. január 17-én Csapon elítéltek három és fél évre. Elvittek marhavagonokban Szibériába, Novoszibirszkbe, ahol egy évig asztalos üzemet, mészégető kemencét, cementraktárat építettünk, majd más építkezéseken dolgoztunk. Több ezer elítélt volt abban a lágerben. Jurtákban laktunk, télen nem volt ritka a 40 fokos hideg sem. Egy jurtában két brigád volt elszállásolva, ötven ember, összezsúfolt emeletes ágyakon. A norma rendszeres túlteljesítése miatt majd’ egy évvel hamarabb, 1951. július 20-án szabadultam.
Bizony nem volt könnyű akkor magyar fiatalnak lenni Kárpátalján.

Badó Zsolt