MAGYARSÁGKÉP ÉS TELEVÍZIÓ 1.
Talán soha nem volt szükség ennyire egy átgondolt magyarságkép kialakítására a világ, és különösen a szomszédos államok népei előtt, mint most, a gazdasági világválság kellős közepén. A szlovák nyelvtörvény körüli viaskodás megmutatta, mennyire sebezhetőek vagyunk a saját, nemzeti érdekeink védelmében, amikor nem magyaroknak kell magyarokat meggyőzni a nemzeti öntudat fenntartásának fontosságáról, hanem más népek fiait kell meggyőzni igazunkról.
Azt is mondhatnánk, hogy ez egy fajta történelmi magyar hiányosság, egy fekete lyuk évszázados propagandagépezetünkben. Egyszerűen képtelenek vagyunk érthetően, a modern kommunikáció lehetőségeivel élve elmagyarázni, kik vagyunk, mit akarunk, és azt miért akarjuk.
Szlovákia mellett a többi között hasonló a helyzet Romániában, Ukrajnában és Szerbiában, ahol például a Vajdaságba telepített boszniai és horvátországi menekültek jelentős része szentül meg van győződve arról, hogy az itteni magyarok többsége az 1956-os forradalom utáni bosszúhadjárattól menekülve érkezett Szerbiába.
Magyarországnak és a magyarságnak nincs megfelelő média-diplomáciai stratégiája és intézménye.
A kommunista érában az agitációs és propaganda osztályok pártideológiát hirdettek és ellenségképet gyártottak, egyszerűen agyat mostak. A hidegháború éveiben fontos volt megakadályozni a nyugati értékvilág térhódítását, és biztosítani a szocialista elvek felsőbbrendűségét. Ugyanakkor a Szabad Európa, az Amerika Hangja és a BBC rádiók adásai igyekeztek rést törni a kommunizmus betonfalán. Láthatatlan hadseregek vívtak egymással kemény háborút a rádió és televízió hullámain vívódó emberi lelkek tízmillióiért.
A hidegháború a múlté, de a hatásos országimázs építésre ugyanolyan szükség van, mint azelőtt. Sőt, az eszközök sem változtak sokat, csupán a tartalom és a célok mások: ma már a nemzetközi gazdasági és politikai befolyásért, a nemzeti kultúra elismertségéért, akár a befektetőkért, akár a turistákért folyik a harc. Nekünk, magyaroknak ezenkívül adatott még egy fontos feladat: a határon túli magyar közösségek fennmaradásáért, erősödéséért, a többségi nemzetekkel való párbeszédért, a kiegyezésért folytatott munka, harc a kisebbségi jogokért, a történelem tiszteletéért.
Milyen eszközök állnak a rendelkezésünkre? Ugyanazok, amelyeket más, nálunk sokkal nagyobb és erősebb nemzetek is használnak, de mivel nekünk nincs pénzünk, amivel megvehetnénk mások szeretetét (ahogy sok más közép- és kelet-európai államnak sincs), marad a propaganda leghatásosabb eszköze, a kommunikáció.
A határon túli magyar nyelvű televíziózásról
A határon túli nemzetrészekről való gondoskodás nem magyar specialitás. Szinte minden „tehetősebb” állam igyekszik megfelelő módon biztosítani a területén kívül élő nemzetrészek anyanyelven történő tájékoztatását illetve médiaigényeinek a kielégítését.
A lengyelek, a németek, a franciák, a spanyolok, és sorolhatnánk tovább, állami támogatásból működtetnek anyanyelvű műholdas TV csatornákat. Kiváltságos helyzetben vannak a britek, akik az angol nyelv világuralma nyomán egyfajta kulturális és információs neo-gyarmatosítást folytatnak sűrűn kiépített hálózatukon (egyébként ez hatványozottan érvényes az amerikaiakra, akik ugyanezt már eleve jól átgondolt propaganda célokból csinálják).
Tehát ezek az államok már régen felismerték, hogy a tájékoztatás fontos fegyver lehet, nem csak a határon túli nemzetrészek fenntartásában, hanem új, az államhatalom szempontjából virtuális, de a gazdasági és a kulturális befolyás szempontjából igencsak valódi területek meghódításában. Ennek a tájékoztatási honfoglalásnak hatványozottan vannak kitéve a rendszerváltás országai is.
Jelenleg, a Magyarországgal határos államokban, mintegy 10 magyar nyelvű TV csatornát nézhetnek nemzettársaink, ez a szám a határtól távolodva egyre kisebb, míg a belső területeken már kizárólag a műholdas adások foghatóak. Ehhez azonban szükség van műholdvevőre, vagy vállalkozó kedvű kábelhálózat működtetőkre, akik kínálatukba beillesztik a magyar adásokat. Ezek között az adások között egyetlen sem igyekszik megszólítani a többségi nemzetek tagjait. Pedig erre voltak jó példák a közelmúltban. Például a délszláv háború alatt a vajdasági szerbek jelentős része a Duna TV híradásait nézte magyar szomszédaik segítségével, mert csak így kaphattak némi valós információt a történésekről, mivel a szerb propagandagépezet megbízhatatlan volt.
A magyarságkép kialakítása és kommunikálása kétirányú utca: egyformán fontos a magyar közösségek információs és kulturális “feltöltése” (Magyarországon és határon túl), illetve a más népek felé irányuló üzenetek. A határon túli magyar közösségek együtt élnek a többségi nemzettel, közvetlen kapcsolatban vannak velük, a legegyszerűbben és a leghatásosabban közvetíthetik a rólunk szóló információkat.
A környező államok a kisebbségi tájékoztatás érdekében általában a saját közszolgálati csatornáikon úgynevezett kisebbségi ablakokat biztosítanak.
Szlovákiában a kb. 570 ezer magyarra (ami az össz lakosság kb. 10 százaléka) az állami csatornán napi 5 perc hírek és heti 30 perc magazinműsor jut anyanyelven, ami összesen heti 65 perc.
Ukrajnában (Kárpátalján) heti 210 perc jut a kb. 160 ezer magyarra (a lakosság 0,3 százaléka, regionális viszonylatban pedig kb.10 százaléka), napi 10 perc híradó (szombat, vasárnap kivételével) és heti két 40 perces magazinműsor egyszeri ismétléssel.
Romániában a kb. 1,7 millió magyarra (kb. 7 százalék) kb. 200 perc (plusz 60 perc ismétlés) jut hetente.
Vajdaságban heti 800 perc jut kb. 300 ezer magyarra (kb. 3 százalék országos és 14 százalék tartományi viszonylatban) – ez a kedvezőbb arány még a régi, titói rendszer hagyatéka.
Horvátországban sokáig horvát (?) nyelven sugároztak a kisebbségeknek, most már van egy heti magyar ablak, a kb. 18 ezres közösségnek (kb. 0,3 százalék).
A legérdekesebb talán Szlovénia példája: a kb. 7 ezer magyarnak (kb. 0,4 százalék) heti 120 percet (4×30) biztosítanak az országos sugárzásban, nemrég építettek Lendván egy korszerű RTV stúdiót a magyar közösségnek. Tehát ez egy pozitív példa, bár összességében ez sem elégítheti ki egy nemzeti közösség ilyen fajta igényeit. Miért?
Mert:
– a kisebbségi műsorok általában vagy egy többnyelvű csatornára, vagy a többségi nemzet nyelvterületére vannak beékelve, „gettósítva”
– az adásidő szaggatott, nem lehet folyamatosan követni
– az adásidő általában a kevésbé nézett illetve kísérhető sávban van
– általában több műfaj sűrített formában keveredik egy adásban
– csak felületesen és szelektálva tudja feldolgozni a kisebbséget érintő problémákat
– hiányzik az aktualitás
A felsoroltak következményeként egy kisebbségi közösségnek három lehetősége van:
– vagy a többségi nyelvű műsorok által tájékozódik
– vagy az anyaországi adásokat nézi (ha eléri), amelyek pedig csak ritkán foglalkoznak a helyi és a regionális kérdésekkel
– ahol lehet, kisebb kapacitású és sugárzású helyi-regionális TV stúdiókat hoznak létre.
Mit lehet tenni?
Növelni az állami csatornákon a kisebbségi műsoridőt? Igen, ez is megoldás, de csak az egyik. Hiszen ha a kisebbség meg is kapja a lakossági arányának megfelelő adásidőt, akkor is csak egy kicsi része lesz egy más nyelvű csatornának. Ezen kívül az utóbbi 7-8 évben a térségben jelentősen csökkent az állami csatornák nézettsége, és növekedett a kereskedelmi televíziók népszerűsége. Az utóbbiak viszont ritkán, de inkább soha nem adnak kisebbségi nyelvű műsort – ennek ugyanis nincs üzleti megalapozottsága.
Politikai nyomást gyakorolni a többségi közösségre? A gyakorlat azt mutatja, hogy még akkor sem sikerült jelentősen növelni a kisebbségi adásidőt a nagy csatornákon, amikor valamelyik magyar párt vagy érdekvédelmi szervezet hatalomra, vagy a hatalom közelébe került. Vagy azért, mert erre a többségi közösség nem volt kapható, vagy azért, mert az illető párton belül a „médiatudat” alacsony szinten volt: egyszerűen még kevés helyen mérték fel, hogy egy kisebbségi közösség számára is mennyire fontos a média.
És az állami médiával kapcsolatban végül mindig felvetődik az alapkérdés: mennyire lehet egy kisebbségi média sorsát a többségi nemzeten belül uralkodó politikai erőviszonyok alakulásától függővé tenni? A kockázatoktól eltekintve egy államnak, főleg ha az magát demokratikusnak tekinti, kötelessége eleget tenni a kisebbségi tájékoztatás követelményeinek. Ezt el lehet, és el kell várni tőle! De amint már mondtam, még ha meg is kapja azt, ami jár neki, ez nem elég egy kisebbségi közösség számára.
Az anyaországi tájékoztatásra támaszkodni? Igen, ez is nagyon fontos, de ez sem elegendő! Az anyaországi nagy csatornák nélkül elveszne a kulturális és az információs kapcsolat a különböző, kisebb-nagyobb nemzetrészek között. Elveszne az a táptalaj, amely nélkül minden kisebbség előbb vagy utóbb halálra lenne ítélve. De a nagy problémák között sokszor elvész a lokális, a regionális érdek. Ezek feldolgozása nélkül pedig már nincs modern tájékoztatás. Csak a kettő ötvözete elégíthet ki minden nézőt!
Tudatosítani és érvényesíteni a közösségi érdeket? Igen, talán ez a legfontosabb. A kisebbségi közösségnek és érdekvédelmi szervezeteinek fel kell mérnie, hogy mennyire és milyen médiára van szüksége. Erre áldozni kell, és támogatásokat kell kérni. Természetesen az anyaország segítsége is fontos, de nem lehet csak arra támaszkodni. Mindezt azonban az össznemzeti tájékoztatás részeként kell feldolgozni, hiszen egyik kis közösség sem elég erős ahhoz, hogy egyedül és teljesen önállóan lássa el ezt a komoly feladatot.
Az üzleti érdekre támaszkodni? Ezt sem szabad elhanyagolni. Vannak vállalkozó kedvű egyének, vagy intézmények, akik szívesen fektetik be pénzüket az egyre jövedelmezőbbnek tűnő médiába. De ehhez megfelelő piac kell, aminek az előfeltétele a befogadó célközönség, közösség. Profitképes magyar közösség pedig határon túl kevés helyen van úgy elhelyezve, hogy az aránylag kevés műszaki befektetéssel elérhető legyen.
Számos kutatás szerint a magyarság kb. 85 százaléka a televíziót tekinti legfőbb információforrásának. Jóval kisebb arányban képviselteti magát az írott sajtó és a rádió.
A Kárpát-medencében, az anyaországon kívül nincs egyetlen egy folyamatosan sugárzó magyar nyelvű tévéállomás sem. Csak példának: a Vajdaságban több mint 20 szerb nyelven folyamatosan sugárzó tévécsatorna működik, egy sem magyarul. Itt-ott vannak próbálkozások magyar nyelvű stúdiók működtetésére (például a Pannon TV Szabadkán, amely példaértékű eredményeket mutatott fel az utóbbi két évben) de önállóan egyik sem képes a feladat teljes ellátására.
Tehát a megoldás az összefogásban, az átgondolt tervezésben, a modern technológiák adta lehetőségek kiaknázásában rejlik.
Folytatása következik
A szerző médiaszakember, a Vajdasági RTV munkatársa, a Duna Televízió korábbi főszerkesztője. A szöveg a Magyar Szóban is megjelent.
Bodzsoni István
Forrás: welemeny.transindex.ro
Kép: www.google.hu