A jogállamiság az ukrán mentalitás kontextusában

Arról, hogy egyesek szerint miért lehetetlen, mások szerint pedig mégis miképpen volna lehetséges a jogállamiság kiépítése Ukrajnában, Volodimir Szuscsenko fejtette ki véleményét minap a pravda.com.ua portálon.

Az alábbiakban a Kijevo-Mohiljanszki Akadémiának a jogállamiságot és az ukrán nemzeti gyakorlatban való meghonosításának problémáit vizsgáló központja ügyvezető igazgatójának ezen eszmefuttatásából ajánlunk néhány gondolatot olvasóink figyelmébe.

Az ukrán mentalitással és joggal kapcsolatos véleménynyilvánításra John Tefftnek, az Egyesült Államok rendkívüli és meghatalmazott ukrajnai nagykövetének az az előadása ösztönzött, amelyet A jogállamiság megteremtése Ukrajnában: a modern társadalom kiépítése címmel tartott a Kijevo-Mohiljaszki Akadémián. Pontosabban nem is maga az előadás hatott rám ösztönzőleg, hanem a reagálás rá, egy megjegyzés, amelyet az előadóteremből kijövet hallottam. A hallgatók tömegében valaki azt mondta: „Furcsák ezek az amerikaiak! Nem értik, hogy az ukránok képtelenek felfogni a jogállamiságot, nem tudják rendíthetetlenül tartani magukat még az útkereszteződésen való áthaladás egyszerű szabályaihoz sem, nemhogy a jogállamisághoz.” Az előadás egyébként nem tartalmazott semmiféle jogfilozófiai újdonságot a hallgatóság, az akadémia jogi karának diákjai és tanárai számára, az előadó azonban hangsúlyozta, mennyire fontos a modern világ és Ukrajna vonatkozásában a jogállamiság alapjainak mély, s egyben gyakorlati értelmezése.

Elemezve a régebbi korok és a közelmúlt történelmét, valamint társadalmunk és államunk, a politikai és államigazgatási elit kialakulásának és fejlődésének pillanatnyi helyzetét, arra a csalódást okozó következtetésre jutsz, hogy annak a hallgatónak valószínűleg igaza van. Miközben őrülten vágyunk a jogbiztonságra és az igazságra, a becsületes és nem korrupt hatalomra, a nyugodt, szép és nélkülözéstől mentes életre (mint Nyugaton), minden korban és időben igyekszünk bármi módon megkerülni, elfelejteni, nem megérteni stb. a saját magunk (vagy képviselőink) által megállapított szabályokat és törvényeket, a magunk érdekeit és igazságát szem előtt tartva. És mindegyikünknek megvannak a maga érdekei és igazsága!

Minden a gyermekkorban kezdődik, s egy egész életen át tart: amikor az „akarom” nem vág össze a „megtehetem”-mel, amikor a „jó nekem” nem esik egybe a „jó neked”-del, amikor „ha nagyon akarózik, de nem szabad, akkor mégiscsak szabad”, amikor „a pénznek nincs szaga, és soha nincs elég belőle”, „kéz kezet mos”, „csak az egészség fontos, minden más megvehető”, amikor „falu szélén lakok, semmiről tudni nem akarok”… Így alakult, s formálódik ma is az ukrán, az orosz és a belarusz – igaz, a maga sajátosságaival – mentalitás, a szláv karakter. Ha pedig ezekhez a sajnos halhatatlan posztulátumokhoz olyan emberi tulajdonságok társulnak, mint az irigység, a bosszú, az agresszivitás és a közöny, az embernek elszorul a szíve…

Törvényekre van szükségünk, mert nagyon szeretnénk akadálytalanul élni jogainkkal és érvényesíteni érdekeinket azon keretek között, amelyek csak az „enyémek”, s túlnyomó többségünket legkevésbé a szomszédunk, a munkahelyi kollégánk, az ismeretlen utcai járókelő jogainak és érdekeinek határai érdeklik. Ha pedig a sors hatalommal – erkölcsivel, közigazgatásival, törvényivel, végrehajtóival, bíróságival – ajándékozott meg bennünket más emberek és események fölött, akkor jaj mindenkinek, mert teljes mértékben, a végletekig felhasználjuk azt, rendszerint a magunk s családtagjaink, rokonaink érdekében!

Ezért „A hatalom megront, az abszolút hatalom pedig abszolút megront” szólás ma is aktuális! Mindenki vagy majdnem mindenki a legjobb szándékkal törekszik a hatalomra – általános békét, nyugalmat, jólétet, igazságosságot akar. De hatalomra jutva – van, aki azonnal, van, aki fokozatosan – megfeledkeznek ezekről a szándékaikról, s kizárólag a saját jogaik és érdekeik alapján kezdenek élni vagy ekként élnek tovább.

Közös jogaink felsőbbrendűsége az egyes emberek és csoportjaik (klánjaik) jogaivá alakul át. A kötelezettségekkel még rosszabb a helyzet.

Az ukrán mentalitás minden említett és nem is említett jegye tetten érhető napjainkban: az úgynevezett nagy visszhangot kiváltó ügyek bírósági szakasz előtti vizsgálatában és bírósági tárgyalásában, valamint a hasonló esetekben: a képviselők, ügyészek, bírók, hatalmasságok által elkövetett erőszaktevésekben és gyilkosságokban. Továbbá a törvények parlamenti vitájában és megszavazásukkor, a hatalmasok korrupciós ügyeiben az ÁFA-visszatérítés vagy valamilyen engedély megszerzése kapcsán; a szigorlatok, vizsgák, tesztek alkalmával; történelmi és természetvédelmi területek beépítésekor; valahányszor nem a kijelölt helyen kelünk át az úttesten stb.

A legszomorúbb, legszégyenletesebb és legborzasztóbb, hogy mindannyian tökéletesen tisztában vagyunk a jog fennhatóságának fontosságával. Erről nálunk a kocsmában vagy ellenfeleinket bírálva csak a lusta nem jártatja a száját. Ám kezdünk kételkedni benne, sőt teljesen meg is feledkezünk róla, amikor az elméletről áttérünk a mindennapi gyakorlatra… Olyankor megszámlálhatatlanul sok okot és motivációt találunk, hogy meggyőzzük magunkat és környezetünket: a mi ukrajnai körülményeink közepette lehetetlen betartani ezt a bizonyos jogállamiságot, amennyiben nálunk a nép, a hatalom nem olyan, a történelem is más, a szomszédok barátságtalanok, s általában ilyen „a mi mentalitásunk”. Hát sohasem sikerül kikeverednünk „az átkozott ukrán mentalitás mocsarából”?

Kikászálódhatunk belőle, ha mindannyian együtt s külön-külön is:

– először is, elkezdünk gondolkozni, elemezni és általánosítani a magunk s más népek és országok tapasztalatát;

– másodszor, ha megkezdjük formálni magunkban és közvetlen környezetünkben azt a szilárd eltökéltséget, hogy így tovább nem lehet, és nem kell élni;

– és harmadszor, ha betartjuk, hogy mindig, minden helyzetben és mindenben ezen (új) meggyőződések alapján cselekszünk.

A jog fennhatóságának, s ezáltal a valódi jogállam kiépítésének egyetlen feltétele a politikai és emberi akarat, az elit – legalábbis azon része, amely annak tartja magát – és a társadalom bátorsága és kitartása, hogy feltételek nélkül mutasson példát az átkozott mocsárból kivezető út három fentebb felsorolt fő irányának megvalósítását illetően. Arisztotelész azon mondásának, miszerint az ember tökéletességében az állatok legnemesebbike, azonban megfosztva a törvénytől és az igazságtól a legrosszabb közülük – melyet a nagykövet úr idézett előadásában –, egyszerre jelszóvá és útmutatóvá kell válnia mindannyiunk számára országunk építésében.

Kárpátalja