A Kárpátaljai Református Egyház nemzetmissziója: nyűg vagy a jövő záloga? (1. rész)

A június 4-ei „harang megnemhúzási” mizéria kapcsán sokakban felmerült a kérdés, miért várja el a hívek egy jelentős része, hogy a református egyház mindenkor karakánul kiálljon a nemzet mellett? Feladata-e az egyháznak a nemzet szolgálata?
A válaszadáshoz meg kell vizsgálni a reformátusság és a magyarság kapcsolatának történelmi alakulását. A reformáció Magyarországon futótűzként terjedt a XVI. század első felében. A tiszta és olcsó egyházra való igény Európa sok más országához hasonlóan itt is utat nyitott a hitújítás lutheri ágának. A mi vidékünkön Radán Balázs (Beregben), Dévai Bíró Mátyás (Szatmárban és Ugocsában), Huszti Lovas Tamás (Máramarosban), Gálszécsy István, Kopácsi István és Siklósi Mihály (Ungban) szórta el a reformáció magvait a lutheri tanok szerint. Ám a XVI. század második felére a lutheránus közösségek szinte mindenütt kálvinistává váltak. (Radán Balázs és Kálmáncsehi „Sánta” Márton térítő munkássága nyomán Beregben alakult meg Magyarország első református egyházmegyéje). A XVI. század végére Magyarország lakosságának több mint 90%-ban protestánssá, ezen belül döntő többségében reformátussá vált. Érdekes, hogy a nem magyar etnikumú reformált lakosság gyakorlatilag teljes egészében megmaradt az evangélikus hitvallásban.
Hogy a kálvini irányzat milyen könnyen talált utat a magyarok körében, arról egyértelműen árulkodik a tény, miszerint a lutheri tanok kútforrásának számító Wittenberg lutheránus egyetemén tanuló nagyszámú magyar diákság közül szinte kivétel nélkül mindenki a helvét irányú reformáció követőjévé, és hazatérve hirdetőjévé vált.
Miért választották a magyar teológusok (és a magyar népesség túlnyomó része) ilyen egyértelműen a kálvini irányt a lutheránussal szemben? Erre a választ Bereg nagy reformátora, a Tiszántúli Református Egyházkerület megszervezője és első püspöke, a fent említett Kálmáncsehi „Sánta” Márton adta meg, aki sokszor hangsúlyozta, hogy: „az én vallásomnak hívei Debrecenben, a Szilágyságban, Szatmárban, Beregben, Ugocsában és Szabolcsban színmagyar vármegyékben vannak. Ez tehát az igazi magyar vallás, … amely legjobban egyezik a magyar szívvel és természettel.” Kálmáncsehi volt talán az első, aki felismerte a református elvek és a magyar mentalitás közötti párhuzamokat. Ő forrasztja elszakíthatatlan egységbe a felekezetet és az etnikumot.
Egyik nagy egyháztörténészünk kálvinizmust jellemző alábbi soraival magyarázható meg e hitvallás és a magyarság ilyen fokú egymásra találása: „…A kálvinista jellem – nem szolgalelkű. Tagadja az emberi tekintélyelvet, mivel nem lehet emberek bálványozója, vakon engedelmes eszköze az, akinek hódolata egyedül Istent illeti meg. Mint ahogy nem állíthatja középpontba önmagát sem. Mindez belülről szabaddá teszi, kívülről pedig megbízhatóvá…”
A református egyház ilyen -Jézus Krisztus által- lelkileg szabaddá tett közösséget jelentett. Ezzel együtt a nemzeti szabadságnak is jelképévé vált. A Habsburg-önkénnyel szembeni ellenállás, a magyar függetlenségért folyó küzdelem bástyája lett. Mindezzel a Habsburg-uralom is tökéletesen tisztában volt, ezért hosszú évszázadokon keresztül elnyomott, üldözött és legjobb esetben is csak megtűrt felekezetként működhetett. Az elnyomatás azonban csak még tovább erősítette a református egyházban a magyar szabadság eszméje melletti elkötelezettséget.
Különösen igaz ez a mi vidékünk reformátusságára. A XVI. század közepétől ez a terület sokszor huzamosabb ideig a magyar államiságot megtestesítő Erdély fennhatósága és befolyása alatt állt. Így a Habsburg-hatalom által minden eszközzel támogatott ellenreformációtól-rekatolizációtól sokáig védve volt. Sajnos a reformátusok nagy részét sikerült visszakényszeríteni a katolikus egyházba, de az „öntudatosabb-nyakasabb” közösségek kitartottak a megtisztított egyház mellett. Ez a gerincesség és szabadságszeretet (no meg a református egyház dominanciája és a Bécstől való távolság) vidékünket a magyar szabadságmozgalmak kiindulópontjává, a bujdosók menedékhelyévé tette. Thököly Imre szabadságharca, Zrínyi Ilona küzdelme, a Rákóczi-szabadságharc, mind innen indultak és itt tartottak legtovább. A kurucmozgalom ideológiai, lelki támaszát, a bujdosók anyagi támogatását, a számukra való menedéknyújtást elsősorban a református egyház és a református birtokosság biztosította. Sőt, a felkelők többségét is a reformátusok alkották. A szabadságküzdelmekben való aktív részvétel a nemzet ügye iránti elkötelezettséget a reformátusság egyik alapvető ismérvévé tette.
A Rákóczi-szabadságharc lezárulását követően a Habsburgok a református egyházra még inkább úgy tekintettek, mint a magyar szabadságeszmény tovább éltetőjére, lázadó és eretnek felekezetre, a birodalom ellenségére. Ennek megfelelően mindent elkövettek tönkretétele érdekében. Az egyház ellen irányuló nyílt és rejtett támadások során számtalan protestánst ítéltek el, hurcoltak meg. A XVIII. század során mindenféle ürüggyel majd félezer templomot vettek el. Több településről kiűzték a reformátusokat, korlátozták oktatási, könyvkiadási, és minden egyéb téren kifejtett tevékenységüket. A reformátussággal szemben elkövetett legsúlyosabb bűncselekmények felett is szemet hunytak. Viszont egy protestáns lelkészt bebörtönözhettek, száműzhettek akár csak azért is, ha nem hirdette ki a katolikus ünnepeket, tanított, vagy reformátusnak keresztelt vegyes házasságból származó gyermeket. A magyar nyelvű bibliák Magyarországra való behozatalát, ha csak tudták, megakadályozták.
A Habsburg-hatalom Magyarországot leigázott tartománnyá akarta tenni, teljesen ki akarta irtani a magyar szabadság iránti vágyat és a nemzeti öntudatot. Ennek eléréséhez pedig az egyik legfontosabb eszköznek a magyar református egyház felszámolását tartotta. Számtalan református lelkipásztornak és hívőnek kellett mártírhalált halnia, csak azért, mert hitével Istenét és nemzetét szolgálta. Ám hiábavaló volt minden próbálkozás. A magyar reformátusságot sem megtörni, sem a nemzeti ügy melletti kiállástól eltántorítani nem sikerült. Bár addigra az országban már hatalmas többségben voltak a katolikusok, mégis az 1848-49-es forradalom és szabadságharc honvédei között a reformátusok voltak túlsúlyban. Ott találjuk református eleinket minden településünkön a nemzetőrök és honvédek között. Sok lelkipásztorunk nem csak a szószékről biztatta híveit a helytállásra: például Ladányi Pál, szőlősgyulai segédlelkész a szabadságharc 13 ütközetét harcolta végig.
A Kiegyezéstől (1867) végre szabad fejlődésnek indulhatott a magyar református felekezet is. Az egyház kiterjedt missziói munkába kezdett. Stratégiai fontosságú célként határozták meg a nemzetmisszió folytatását a vegyes lakosságú vidékeken, így a mai Kárpátalja területén is. Az egyházmegyei, egyházkerületi gyűlések határozatai sok esetben kihangsúlyozzák, hogy ezeken a területeken a református egyház jövője döntően a nemzetmisszió sikerétől függ. Például a Máramaros-Ugocsai Ref. Egyházmegye 1882. március 29-30-án Técsőn tartott közgyűlése iskolaügyben intézett felterjesztést az Egyházkerületi Zsinathoz; ebben így vélekedik az általunk vizsgált kérdésről:
„Tudjuk, hogy a protestantizmus minálunk egyik védőbástyája a nemzetiségnek, nem ismeretlenek előttünk a történelemnek azon lapjai, amelyek fényes bizonyság arra, hogy a protestantizmus a szabadsággal és nemzetiséggel összeforrt. De kérdés alá nem jöhet az a tétel sem, hogy viszont magyar nemzetiségünk is vegyes ajkú községeinkben protestáns vallásunk fenntartásának fő biztosítéka”
Sokáig a fenti elveknek megfelelően végezte szolgálatát az egyház, és végezte volna tovább is, de 1918 után jöttek a rendszer- és országváltások. A nagyhatalmak ide-oda dobáltak minket. A Tiszántúli és Tiszáninneni Református Egyházkerületek testéből kiszakították a kárpátaljai reformátusságot, mely így önálló létre kényszerült. 1923-ban létre is jött a Kárpátaljai Református Egyházkerület. Első püspöke Bertók Béla lett. Ettől kezdve szinte mindig idegen uralom alatt kellett működnie. Az aktuális hatalmak a Habsburg-hagyományokhoz hűen a magyar kisebbség öntudatának ébrentartójaként, a magyar szabadságeszmény megtestesítőjeként, vagyis államuk ellenségeként néztek a református egyházra. Természetesen igyekeztek is működését ellehetetleníteni.
Az egyház és a nemzet mindig osztozott egymás sorsában. A csehszlovák érában bürokratikus módszerekkel és csalással próbálták elnyomni mindkettőt. A szovjet korszakban az elhurcolás, megfélemlítés, börtön és gyilkosság eljárását alkalmazták ellenük. De a Kárpátaljai Református Egyház mindig minden körülmény között kitartott a Mindenható Isten szolgálatában, és soha nem hagyta magára a magyar népet. A magyar református hívek pedig hűek maradtak hitükhöz, templomukhoz, iskolájukhoz.
A fentiekben leírtakat még sok száz történelmi ténnyel lehetne alátámasztani, hiszen a protestantizmus majd félezer éves magyarországi múltja folyamatosan az Istenért és nemzetért folytatott küzdelemről szólt. Ezalatt a hosszú időszak alatt szinte mindig valamilyen külső, agresszív támadással szemben kellett megvédenie anyagi és lelki értékeit. A jól látható ellenség és a jól érzékelhető támadás azonnal beindította a védekezési reakciót. A sok-sok mártírunk mindegyike tudta, miért küzd és miért kell meghalnia. A küzdelmekben való sorsközösség elszakíthatatlan egységben tartotta református egyházunkat és magyar nemzetünket.
(A cikk folytatását holnap olvashatják oldalunkon.)

Kész Géza,
a Kárpátaljai Református Egyházkerület
Levéltára és Múzeumának igazgatója