A Kárpátaljai Református Egyház nemzetmissziója: nyűg vagy a jövő záloga? (2. rész)

A június 4.-i „harang megnemhúzási” mizéria kapcsán sokakban felmerült a kérdés, miért várja el a hívek egy jelentős része, hogy a református egyház mindenkor karakánul kiálljon a nemzet mellett? Így kezdődött cikkünk első része. Íme a folytatás:
Az Úrnak hála, úgy tűnik túl vagyunk a vészterhes esztendőkön. A Szovjetunió széthullása óta újra szabadon fejlődhet egyházunk. Széles körben hirdetheti az Élő Isten igéjét, intézményeket hozhatott létre és működtethet, kiterjedt missziói munkát folytathat.
Ma már az ellenség sem határolható be olyan egyszerűen, hisz nem mutatja nyíltan magát. Úgy tűnik, mintha nem is létezne. Így aztán látszólag meg is szűnt az egyház és a kárpátaljai magyarság egymásrautaltsága. Szép lassan kiüresedni látszik hagyományos összetartozás-tudatuk. Legtöbben úgy vallják, nem az a fontos, hogy valaki református magyar, hanem az, hogy református; a nemzetiség pedig mellékes, már-már csak véletlenszerű állapot. Nem is érdemes vele foglalkozni, hiszen a nemzet melletti következetes kiállás sok területen csak bonyolítaná és nehezítené az egyház életét. Semmi szükség felesleges terhek hordozására, amikor minden adott a testi-lelki gyarapodásra.
Igen, valóban minden adott, joggal várhatnánk felekezetünk terjeszkedését, szaporodását, erősödését. Épp ezért annyira megdöbbentő és ijesztő, hogy mégis évről-évre fogy a kárpátaljai reformátusság; ráadásul gyorsabb ütemben, mint a kárpátaljai magyarság! Rosszak a demográfiai mutatók (fogyatkozásunk kb. 35%-át az teszi ki, hogy a halálozások száma felülmúlja a születésekét). Még mindig jelentős az elvándorlás (lélekszámunk csökkenéséhez ez kb. 20%-kal járul). Ám az utóbbi évtizedben a csökkenő tendenciához legnagyobb mértékben (hozzávetőleg 45%) az alábbiak járulnak:
• A vegyes-házaspárok nagyobb része nem a református egyházat választja.
• Sok református válik a lélek-ragadozó szekták zsákmányává, vagy egyszerűen felekezeten kívülivé lesz.
• A romboló nyugati liberális szellem begyűrűzése egyházszakadást, egyházunkból való kiválásokat eredményezett.
Ez utóbbi okokat minimalizálta korábban az erős nemzeti hovatartozás-tudatunk, mely egykor mintegy védőfalként állt a református egyház körül, meggátolva közösségeink lemorzsolódását. Viszont ennek az identitásunknak a fokozatos elvesztése következtében ma már lelkészeink, presbitereink, egyházi tisztségviselőink és egyháztagjaink jelentős része nem minden esetben áll ki egyértelműen a megmaradásunkat biztosító olyan alapdolgok mellett sem, mint például az anyanyelvi oktatás. Teljesen jogosan arra hivatkoznak, hogy egy református szülő attól még nevelheti jó reformátusnak a gyermekét, hogy idegen nyelvű iskolába íratja be. Attól függetlenül, hogy az iskolában a saját mentalitásától, kulturális hátterétől teljesen idegen szellemiséget igyekeznek ráerőltetni a gyermekre, még ugyanúgy járhat hittanra, és ugyanúgy elsajátíthatja hitünk alapjait, mint magyar iskolába járó társa. Bár magyar kultúrával, történelemmel, irodalommal nem ismerkedik meg tanulmányai során, és így a magyar reformátusság kulturális-történelmi-szellemi alapjait sem értheti meg maradéktalanul, viszont hittanon a kieső tudás egyházunkra vonatkozó részéből sok információt szerezhet. Talán abban sincs semmi rossz és ijesztő, hogy a minap az egyik majdnem színmagyar településünkön a vasárnapi iskolában az ukrán iskolába járó (amúgy színmagyar református) gyerekek egyértelműen ukránnak, a magyar iskolába járók pedig magyarnak nevezték magukat.
Egy jó tanítónéni igyekszik az iskolában erkölcsi és keresztény alapokat is adni tanulóinak. Természetesen egy ukrán iskolában egy ukrán pravoszláv vagy görög katolikus pedagógus a saját kulturális és vallási nézeteit ossza meg neveltjeivel. Nem is probléma az, ha a református gyermek a görögkeleti egyház szellemiségével is megismerkedik, ettől még nem biztos, hogy összezavarodik vagy kevésbé lesz öntudatos református. Ha pedig a gyerekben kialakul a kettős identitástudat, az csak a többségi nemzetbe való jobb beilleszkedését segíti elő.
Az így integrálódott fiatal párválasztási szempontból sincs szűk kulturális, nyelvi, vallási keretek közé szorítva. Az iskola nevelő hatásának köszönhetően nem idegen számára eltérő nemzetiségű párja kulturális, nyelvi és vallási háttere. Könnyen tud alkalmazkodni hozzá. Ettől ő még magától értetődően öntudatos református maradhat. Mivel azonban párja számára az ő hite, identitása teljesen idegen, így természetes, hogy a családi békesség kedvéért nem fog akadályt gördíteni gyermekei (vagy legalább az egyik) párja vallása szerinti megkeresztelésére és hitben való nevelésére. Ettől még a gyerek megtanulhatja a magyar nyelvet, bár jó eséllyel ő már nem fogja továbbadni gyermekének. Viszont keresztény neveltetésének köszönhetően igyekszik majd ő is jó kereszténnyé, méghozzá jó ukrán görög keleti kereszténnyé formálni csemetéjét.
Ilyen formán egy-két generáció alatt teljes identitásbeli, vallási, nyelvi és kulturális váltás megy végbe, ami a vegyes lakosságú településeken a református egyház és a magyarság megdöbbentő mértékű lemorzsolódását okozza.
Viszont, ha mindezt természetes folyamatként kezeljük, akkor felmerül a kérdés: Isten szemszögéből baj-e, ami történik? A református egyháznak útját kell-e állnia ezeknek a folyamatoknak?
A válasz csak „Igen” lehet, hisz, ha nem lenne baj a reformátusság eltűnése, akkor az azt jelentené, hogy felesleges volt a reformáció. Ha pedig nem lenne kötelessége a református egyháznak harcolnia a megmaradásáért, akkor az azt jelentené, hogy egyik legfontosabb feladatát, a misszió folytatását nem teljesíti.
Minden református hiszi és vallja, hogy az Élő Istent a mi megtisztított hitünkön keresztül imádhatjuk legméltóbban. Református egyházunk az, amelyik mentes a babonás visszaélésektől, a pompától és egy sor olyan dologtól, ami inkább eltávolítja a híveket Istentől, mintsem közelebb vinné hozzá őket.
Református hitünk tehát egy olyan, Istentől kapott drága ajándék, amelyért eleink küzdöttek és amelyet megőriztek, továbbadtak számunkra. Kötelességünk ezt az örökséget továbbadni gyermekeinknek. Vétkezünk, ha ezt nem tesszük meg, vétkezünk, ha a gyermekeinket olyan közegbe kényszerítjük, ahol nem ezek az értékek a mérvadóak.
Kijelenthetjük: a Mindenható Istentől kapott örökségünk, hogy hívő reformátusok és magyarok vagyunk. Ha az egyiket megtagadjuk, a másikat is elveszítjük.
Nemzeti identitástudatunk megőrzése és ápolása hozzájárul gyermekeink-unokáink református hitben való megmaradásához. De vajon a nemzeti hovatartozásunk csak ebből a megfontolásból fontos Isten számára? Miért vannak Földünkön különböző nyelvek, nemzetek, kultúrák?
A Szentírásban is megtalálhatjuk, hogy Isten szándékosan alkotott nemzeteket, és számukra konkrét területeket jelölt ki, melyeket határral választott el egymástól. Ennek mi lehet a célja? Hát az, hogy minden nemzet az Istentől kapott saját nyelvén, az Istentől kapott egyedi kultúrájával, meséivel, történelmével, dalaival, gyermekjátékaival, öltözékével, jellemével, mentalitásával, szorgalmával, tudásával szolgálja az Úr dicsőségét. Isten gyönyörűvé, változatossá tette a természetet és az egész teremtett világot, mert gyönyörködni akar a változatosságban, az élet sokszínűségében. Ugyanúgy sokfélévé tette gyermekeit, mindegyik népnek reá jellemző kultúrát, nyelvet adott. A nemzetek pedig, ha megőrzik, ápolják, amit kaptak az Úrtól, akkor a Mindenható dicsőségére cselekszenek és gyönyörködik bennük az Isten. De ha a sajátjukat eldobják, másokéra cserélik fel, azzal az Úrtól kapott ajándékot dobják el. Pedig az Istentől kapott örökséget őrizni, gazdagítani és továbbadni kell, mert egyszer el kell majd róla számolni.
Pillanatnyilag nem állunk túl jól a ránk bízott nemzeti talentumainkkal való sáfárkodás terén. Ám, ha minden öntudatos magyar református a személyes missziója részének tekinti majd a megmaradásunkért végzett szolgálatot, és ennek megfelelően neveli, tanítja (taníttatja) gyermekeit, akkor jó esélyünk lesz rá, hogy 150 év múlva is minden templomunk megteljen imádkozó hívekkel vasárnapról-vasárnapra.
Ehhez azonban arra lenne szükség, hogy lelkipásztoraink is igen nagy súlyt fektessenek a megmaradásunkért folytatott küzdelemre. Az igehirdetések alkalmával tudatosítani kell a hívekben, hogy Isten a mi népünk fölé is kiterjesztette védő szárnyait és megtartott minket annyi viszály között is, mert fontos neki magyar népe. Az Ő csodálatos munkáját is jobban átérezhetnénk, megérthetnénk, ha ismernénk, hogyan munkált a saját pátriánk, vidékünk, nemzetünk életében, ha magunkra, mint közösségre tudnánk vonatkoztatni az Ige szavait. Meg kell ismertetni a hívekkel, milyen csodálatos az isteni kegyelem, amely népünket a Kárpát-medencébe vezette, és már több mint ezer éve gyönyörűséges otthont adott nekünk. Dicsérnünk kell az Urat, aki a mongol fergeteggel megostorozta, porba sújtotta magyar népét, majd újból felemelte. Hálát kell adnunk a kegyelemért, a csodákért, melyek által az Isten mocsarakban, erdőkben, hegyekben menedéket nyújtott az ellenséges rablóhadak (krími tatárok, lengyelek, törökök stb.) elől. Meg kell ismernünk küzdelmeiket, és példát kell vennünk eleinkről, akik össze tudtak fogni a tűzvészek vagy más katasztrófák után, és újjá tudták építeni először templomaikat, miközben saját házaik még romokban hevertek. Az istentiszteleteken hallanunk kell hitvalló magyar őseinkről, akik Luther és Kálvin tanait elhozták nekünk Beregbe, Máramarosba, Ugocsába és Ungba. Beszélni kell a Gondviselésről, mely török, osztrák, csehszlovák és szovjet alatt is óvta, védte, megtartotta népünket és református egyházunkat. Hallanunk kell lelkipásztorainkról, akik a magyar szabadságért harcoltak szószéken és csatatéren egyaránt. Tudnunk kell róla, hogy eleink a magyart és reformátust tűzzel-vassal kiirtani óhajtó uralmak alatt is híven gondozták a rájuk bízott örökséget, és tovább tudták azt nekünk adni.
Annyi mindent éltek át eleink, amiről Istennek hálát adva, az Ő házában alkalomról-alkalomra meg kell emlékeznünk, múltunkból erőt és hitet merítenünk. Újra és újra emlékeztetni kell mindannyiunkat arra, hogy kik vagyunk, milyen örökséget bízott ránk az Úr, és hogyan kell azt ápolnunk, gazdagítanunk. Ha ezeket hirdetjük, meghalljuk, szívünkbe fogadjuk és megtartjuk, akkor az Úr is megtart minket, gyarapodni fogunk számban és lélekben egyaránt. Lesz Kárpátalján református magyar Jövő!
Adja az Élő Isten, hogy Így Legyen!