A kisipari szénbányászat tündöklése és bukása

A „fogalmak” története. Miért változott Donbász „indusztriális középkorrá”? – címmel közölt minap figyelemre méltó írást a kelet-ukrajnai bányavidék fejlődési sajátosságairól Denisz Kazanszkij tollából, a tekszti.org.ua nyomán a pravda.com.ua portál. E regénybe illő történetből ajánlunk most olvasóink figyelmébe néhány részletet.

Donbász bányásztelepülésein az ukrán állam mint olyan kikiáltásának pillanatától kezdve nem működik. E vidék a bűnözői alvilág és a szénmaffia íratlan szabályai szerint él, miközben már rég de facto önálló állam, afféle enklávé Ukrajnán belül.

Donbászban az „adat” érvényesül – az iszlám országokban a társadalmi viszonyok különböző szféráiban működő szokások és a népi jogalkalmazási gyakorlat összességét nevezik így.

A donyecki adatot még „понятия”(szó szerinti fordításban: „fogalmak” – a szerk.)-nak is szokták nevezni, de ezt a szót sokan túl szűken értelmezik, csak az alvilággal hozva összefüggésbe.

Valójában a posztszovjet térségben távolról sem csak a bűnözői elemek élnek a „fogalmak” szerint, hanem az úgynevezett „egyszerű emberek” túlnyomó többsége is. És bármennyire ellentmondásosan hangozzék is, leggyakrabban nem a törvénytől való félelem, hanem éppen a „fogalmak” tartják vissza az embereket egyik vagy másik bűncselekmény elkövetésétől.

A donyecki adat („fogalmak”) alkalmazásának legelterjedtebb példája a bűnelkövetés területe. A Büntetőtörvénykönyv ragaszkodik hozzá, hogy lopni elvből tilos, s nem részletezi a lopás sajátosságait és körülményeit. Ez a megközelítés, érthetően, nem felel meg Donbász lakóinak.

Az államtól lopni sosem számított bűnnek

Az elfogulatlan bíróság és a hivatalok kezdettől fogva nem tetszettek az egyszerű donyecki muzsikoknak, ezért a hivatalos rendfenntartó rendszert itt mindig is ellenséges elnyomó mechanizmusnak tekintették. Lényegesen igazságosabbak és szimpatikusabbak voltak az „életviteli” szabályok, amelyek a körülményektől függően egyes esetekben igazolták a bűncselekmény elkövetését, máskor viszont hevesen elítélték azt.

Például az államtól lopni Donbászban sosem számított bűnnek. A „fogalmak” szerint ezt a fajta bűnt nemcsak hogy nem ítélték el, de egyenesen üdvözölték. Úgy tartották és tartják ma is: ha az ember az államtól lop, egyszerűen csak visszaveszi azt, ami az övé. Vagyis a doniak mindig is egységesen léptek fel az állami tulajdon ellen.

Valószínűleg az állami rendvédelmi szervekhez való hasonló viszonyulásban keresendő az oka a börtönköltészet eszeveszett népszerűségének a nép körében. A zsiványfolklór, a börtöndalok szeretete a népi ellenzékiség, a rendőrállam, a rendszer elleni tiltakozás egyfajta sajátságos formája.

Meglehetősen hosszú időn keresztül a népi „fogalmak” ütköztek a hivatalos jogszabályokkal. Azonban elismerték a fensőbbségét és az erejét.

De az SZSZKSZ széthullása után a Donbász – szinte a teljes posztszovjet térséghez hasonlóan – gyakorlatilag hatalmi űrben találta magát. A kialakult helyzetben a „fogalmak” már szinte egyáltalán nem ütköztek ellenállásba a rendvédelmi szervek részéről, s gyorsan felváltották a törvényeket.

A független Ukrajna az adat alapján kezdett élni, a bányászvárosokban az erő diktált. Előszeretettel lökték a mélybe azokat, akik a szakadék szélén álltak, a gyengéket maguk alá gyűrték.

A szovjet birodalom romjain egy ideig a káosz uralkodott. Az irányítást a helyi alvilág ragadta magához, amely belevetette magát az állami gyárak és üzemek elosztásába.

Ugyanakkor polgárok milliói a totalitárius dada nélkül maradva szembesültek a kényszerrel, hogy a maguk erejéből, minden segítség nélkül kíséreljék meg a túlélést. A Dombászon a túlélésnek megvolt a maga helyi sajátossága.

Egy szabad állam születése

A kilencvenes évek gazdasági válságának hatására számtalan ember maradt munka nélkül a bányászvárosokban és településeken. A bányák egymás után zártak be, leálltak a gyárak, és az emberek vagy elhagyták a válság sújtotta területeket, vagy feltalálták magukat, s új jövedelemforrásokat kerestek.

Az egykori bányászok, akik elveszítették munkahelyüket, maguk kezdték csákánnyal és lapáttal kitermelni a szenet, hogy eltartsák a családjukat.

Ismerve a szénlelőhelyeket, sebtében apró kisipari bányajáratokat alakítottak ki, és szép csendben hozzáláttak a szén kitermeléséhez, amellyel kereskedtek, illetve amivel a saját otthonaikat is fűtötték. A termelés nem volt jelentős volumenű, de arra elégnek bizonyult, hogy megéljenek belőle. A kisipari termelés tulajdonképpen a lelőhelyek kifosztása, de a „fogalmak” szerint az államtól elvenni nem számít az alvilági normák megsértésének, ezért senkinek sem okozott lelkiismeret-furdalást. (…)

Ez a tapasztalat páratlan volt. A posztszovjet ugaron, a Donbászon új állam volt születőben és megerősödőben, amely a már létezővel párhuzamosan fejlődött. Afféle donyecki Guljajpolje, szabad bányászköztársaság, amely az anarcho-kapitalizmus (szabadelvű anarhizmus) elvein alapszik. (A Zaporizzsja megyei kisváros, Guljajpolje 1918–21-ben az anarchista vezér, Nesztor Mahno mozgalmának központja volt – a szerk.)

A köztársaságnak nem voltak sem vezetői, sem eszmei ihletői. Spontán szerveződött, alulról, ahogy az egy valódi anarchista államhoz illik. A szénbányászok egyre újabb és újabb járatokat vájtak, amelyek egyre több tüzelőt adtak. Szó sem volt semmiféle adóról.

Jogszabályok, munkatörvénykönyv, munkavédelmi előírások – mindent eltöröltek a szénben gazdag régiókra kiterjedő szabad bányászköztársaságban. A kétezres évek elején a régióban gyorsan növekedett az ultraliberális gazdaság, amelyet gyakorlatilag semmiféle állami beavatkozás nem korlátozott.

Azokban a nehéz időkben a bányászok maguk igyekeztek menteni magukat azzal, hogy betartották az íratlan szabályokat, melyek sokkal hatékonyabbaknak bizonyultak a törvényeknél.

Például a kitermelt szénnel térítésmentesen segítették a nyomorúságos hideg iskolákat és állami intézményeket, nem várva az állam segítségére. Támogatták az egyedülálló öregeket, akik nem bírták kivárni az államtól a nekik járó szenet (…)

Egy egész iparág – egy valóban népi iparág – működött az államtól függetlenül Donbászon, az állam pedig, mivel nem állt módjában alternatívát felkínálni a bányászoknak, ideiglenesen szemet hunyt e szénszabadság felett.

Az önszerveződés hiánya. A hatalmat banditák ragadják magukhoz

De a kétezres évek elején a helyzet megváltozott. A banditacsoportok ekkorra legalizálódtak és összefolytak a hatalommal, megosztozva a nagy- és közepes vállalatokon. Felfigyeltek e csoportosulások a szokatlan népi szénbizniszre is, amelyről korábban senki sem hallott.

A feketebányászok tevékenysége jelentős méreteket öltött, és a bandák könnyen kiszámolták, hogy az egész Dombászon ezer tonnaszám bányásszák az értékes tüzelőanyagot. Gyorsan rátelepedtek hát a kisipari termelésre.

Sarcot vetettek ki a „lyukak” tulajdonosaira, és arra kényszerítették őket, hogy közvetítő bűnözői struktúráknak adják tovább a szenet. A legértékesebb szénlelőhelyeket a rendőrök és a helyi hatóságok képviselői kaparintották meg maguknak, pontosabban az alvilág, amely hatalommá lett és kisajátította a fiatal ukrán államot.

A bányászoknak nem volt kinél panaszt tenni, hiszen tevékenységük formálisan törvénytelen volt, a „fogalmak” szerint pedig engedniük kellett az erősebbnek, be kellett hódolniuk.

A kisajátított állam gyorsan maga alá gyűrte a bányász Guljajpoljét, a szabad bányászokat a számukra megszokottabb jobbágymunkaerő szintjére alacsonyítva. Az illegális kitermelést az ügyészség, a rendőrség, az SZBU, a helyi önkormányzatok képviselői, a polgármesteri hivatalok és egyes kegyelt vállalkozók kezdték irányítani.

Az ő „fogalmaik” már némileg különböztek a bányászok adatjától, a „lyukakat” mindjárt lakóházak, iskolák, temetők alatt kezdték vájni. Mindenütt, ahol felrémlett a pénzszerzés lehetősége. Valamennyi hatalmi ág egyetlen célnak lett alárendelve: az ukrán lelőhelyek kirablásának, köpve a közösség tiltakozására.

(…)

Nyomon követve, miként alakultak az események Donbászban, szinte modellezni akarózik, mi történt volna, ha a szabad bányászköztársaság tovább fejlődik, s új minőséget teremt.

Az alternatív variáns

Bizonyos körülmények között a történelem fejlődésének ez a változata nem csupán a donyecki régiót, de egész Ukrajnát alternatív útra terelhette volna, a magánkezdeményezések országává alakítva azt.

Majd száz évvel ezelőtt Olekszandr Blok, a költő felkereste a Donbászt és „orosz Amerikának” nevezte, rámutatva, hogy a telepesek új üzemeket és városokat hoznak létre a puszta sztyeppe közepén, egészen úgy, mint az Egyesült Államokban. Hasonló helyzet állt elő majd száz évvel később, amikor a lakosság megélhetési forrás nélkül maradva ismét gyakorlatilag a nulláról volt kénytelen újrakezdeni az életet a posztszovjet ugaron.

A megerősödő bányászköztársaság valóban elindulhatott volna az észak-amerikai államok útján. A szén spontán bányászata az alaszkai aranylázra emlékeztetett, amely sok tekintetben hatással volt ennek az államnak a formálódására.

(…)

Ha Donbász lakóinak kicsit több adottságuk van az önszerveződésre, akár fel is oszthatták volna egymás között a szénben gazdag földterületeket, segélypénztárakat hozhattak volna létre, s rögzíthették volna a bányászati tevékenység szabályait szülőföldjükön.

Egy ilyen összefogásból egy teljességgel önálló erős gazdaság fejlődhetett volna ki, amely az indulási lehetőségek egyenlőségének liberális elvén és az egymás közötti tisztességes versenyen alapult volna. Ki tudja, vajon nem bizonyult volna-e végeredményben erősebbnek és hatékonyabbnak a szovjet idők óta rothadó állami bürokratikus apparátusnál, amelyre az új ukrán állam épít?

(…)

Feudalizmus Donbászon

Az anarcho-liberalizmus végül nem jutott el a Donvidék sztyeppéire. Az egyéni szuverenitás és a magánkezdeményezés szabadsága helyett Donbásznak az alvilági neofeudalizmus jutott – egy rendszer, amely a középkori feudális berendezkedés minden jegyével rendelkezik.

Miután a kisipari szénkitermelés a bűnözők ellenőrzése alá került, minden bányászvároskának, minden településnek megjelent a maga cárja és istene – a maffia helytartója, akinek a hatalmát csak a felettes szenyorok korlátozzák.

A helyi lakosok rendszerint jól ismerik a saját hűbérurukat, és néha még tisztelik is, amint azt a donyecki adat rendeli nekik. A hűbérúr viszont belátása szerint bánhat a jobbágyaival.

A látszólag totátlis törvénytelenség ellenére a helytartóknak ez a teljhatalma szintén megfelel a „fogalmaknak”, mivel azok nem tiltják, hogy „dobják a balekokat”. (…)

Meglehetősen nehéz megjósolni, hogy végül mivé alakul át a jelenlegi újfeudális rendszer. Meglehet, hogy elesik a polgárok tömegeinek nyomása alatt, akik saját jogaik védelmére kelnek és küzdelmet indítanak a bűnözői erőszak ellen. Meglehet, a megerősödött és megreformált ukrán állam is képes lesz egy becsületes és határozott kormány vezetésével megszervezni a civilizált életet a Donbászon.

Nagy a valószínűsége a jelenlegi állapotok konzervációjának és törvényesítésének is.

Pillanatnyilag csak azt állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy Donbász hosszú évekre a kísérletezés páratlan mezejévé, szabad ég alatti laboratóriumává vált, ahol a társadalmi berendezkedés legegzotikusabb formái váltották egymást.