A közöny dicsérete

A Nyugat az Nyugat, a Kelet az Kelet, és soha nem kerülhetnek közel egymáshoz – idézi Mihajlo Dubinyanszkij Rudyard Kipling ismert mondását az Ukrajinszka Pravda internetes kiadványban megjelent írásában. Cikkében, melynek főbb gondolatait az alábbiakban ajánljuk olvasóink figyelmébe, a szerző június 22., a németek Szovjetunió elleni támadásának évfordulója és a „keserű májusi tapasztalatok” kapcsán gondolkodik el az ukrán Kelet és az ukrán Nyugat viszonyán. Felteszi a kérdést: képesek-e együtt élni ennyire különböző emberek?

Amikor hasonló problémával találták magukat szembe, Mr. Kipling ősei felfedezték a megmentő toleranciát. A különböző felekezetekhez tartozók ésszerűen úgy gondolkodtak, hogy előnyösebb elviselni egymást, mint szünet nélkül háborúzni. Így jelent meg a híres Toleration Act, amelyet az angol parlament a XVII. században fogadott el.

Sajnos a kényszerítő szükségszerűség által megkövetelt pragmatikus toleranciát idővel felváltotta az idealizmus. A romantikusoknak kevés volt a tűzszünet, szomjúhozták a testvéri szeretetet, s nem toleranciáról, hanem az idegen értékek iránti tiszteletről kezdtek beszélni.

Ma éppen az ilyen toleranciát propagálják. De a tisztelet túlságosan is tág fogalom, és a gyakorlatban azt a vigasztalan helyzetet tapasztaljuk, hogy a lágy, intelligens, széles látókörű emberek meghátrálnak az ideológiai expanzióra törekvő, tolakodó vademberek előtt.

Tudatunkban a kedves mosolyú toleráns balfácán képe rögzült, aki félelmében, hogy esetleg megbánt valakit, kész engedni bármelyik fanatikusnak. Így erősítette meg a harcias iszlám pozícióit Európa hangsúlyozott tisztelete a „hívők érzései” iránt. A liberális értelmiség kegyessége az ukrán nacionalizmus vonatkozásában pedig hozzájárult a radikális nácik diadalához.

A konstruktív tolerancia nem tiszteletteljes, hanem indifferens viszonyulást feltételez az idegen értékekhez. Ez egy földhözragadt alku két vagy több fél részvételével: én nem bántalak titeket, ti nem bántotok engem. Nem próbálom másra kényszeríteni a saját életmódomat, és nem szándékozok engedni a magam érdekeiből más ambíciói miatt. Nem tiltom meg polgártársaimnak, hogy imádják Krisztust, Allahot, Banderát, Kirill pátriárkát, a Nagy Győzelmet, a Nagy Kobzost vagy a Nagy Manitout, de ha valakit sért a közönyöm más szentségei iránt, az nem az én problémám.

Az ismert amerikai regényhős így fogalmazta meg krédóját: „Esküszöm, hogy soha nem fogok más emberért élni, és soha sem kényszerítek arra egy másik embert, hogy értem éljen”. Talán ez a társadalompolitika optimális képlete egy olyan ország számára, mint amilyen Ukrajna. El kellene ismerni, hogy az egyik teljes jogú állampolgár nem tartozik semmivel a másik teljes jogú állampolgárnak. Tudnunk kellene szégyenkezés nélkül használni a számunkra kényelmesebb nyelvet, ugyanakkor ne lenne szabad elvárnunk, hogy a beszélgetőtársunk alkalmazkodik majd hozzánk ebben. Emlékeznünk kellene a saját hőseinkre, s minél kevesebbet gondolni a másokéra. Egyet kellene értenünk az állami be nem avatkozással a történelmi, nyelvi és egyházi kérdésekbe.

Felvethetik, hogy ennek eredményeként Kelet és Nyugat lakói csak még inkább eltávolodnának egymástól, de ez nem így van. A történelem, a nyelv vagy a vallás a priori nem egyesíthetik az országot, a konszolidáció más mechanizmusait kell megtalálni.

Ami pedig a társadalmi szférát illeti, nem az indifferencia és a testvéri közeledés között kell választanuk, hanem a közöny és az ellenségeskedés között. Melyik korszakban jelentkezett erőteljesebben Ukrajna megosztottsága: amikor az UPA és a Vörös Hadsereg veteránjai megülték a saját ünnepeiket nem is gondolva egymásra, vagy amikor Viktor Andrejevics hozzálátott „békíteni” a szerencsétlen öregembereket? Amikor Roman Suhevics neve gyakorlatilag ismeretlen volt Délkeleten, vagy amikor a donyeckiekbe és a krímiekbe megpróbálták beleoltani az idegen hős tiszteletét?

Maga az élet diktálja nekünk a békés együttélés receptjét. Az ukrán társadalomból hiányzik az érett és racionális tolerancia, amelyet azonban helyettesít egy spontán szurrogátum – az átlagember közönye.

Gyakran és nem alaptalanul szidjuk a passzivitást, a közügyektől való húzódozást. A népi részvétlenség fájdalmas pangásra kárhoztatja Ukrajnát, akadályozza a haladást. De amikor szakadék tátong előttünk, a hírhedt közömbösség a menekülést jelentheti.

Sajnos manapság destruktív eszmék dominálnak a társadalmi-politikai térben, amelyek tovább fokozzák az ellenségeskedést, és megosztják az országot. Az aktív közéleti szerepvállalás a fetisizmus, a kicsinyesség és a türelmetlenség szinonimája lett. Ha egész Ukrajna Skljar és Buzina tisztelőiből állna, országunk óhatatlanul eltűnne a világ politikai térképéről. A jugoszláv, oszétiai vagy dnyeszter-melléki forgatókönyvtől csak az ment meg bennünket, hogy az eszmeileg elkötelezett polgárok rétege sokkal kisebb a közönbös, zsibbadt nyárspolgári rétegnél.

Ukrajna megőrzését egységes és meglehetősen békés államként a földhözragadt dolgok – család, munka, nyaraló, szex, futball, sztárok, televíziós talkshow-k, élelmiszerárak stb. – által lekötött egyszerű lakosság biztosítja. Ezek az emberek köpnek a vörös zászlókra, az egyházi vitákra és Sztálinra is Banderával együtt. Nekik nincsenek meggyőződéseik, így értelemszerűen nem is érzik szükségét, hogy kiálljanak mellettük ordítozva, dulakodva, köveket hajigálva és a nagykalapáccsal hadonászva. Ez egy sokmilliós puffer az oroszpártiak és a nemzeti hazafiak antagonisztikus csoportosulásai között. Ezek a lehető legigazibb ukránok, hiszen az egységes Ukrajna csak nekik köszönhetően létezik.

Az össznépi közöny az egyetlen alap, amely így-úgy összetartja az országot. A helyzet sajnálatos, de ez van. Jelenleg az ország szakítószilárdsága egyenes arányban áll a nyárspolgárság tehetetlenségével.

Természetesen az átlagpolgár elégedetlen azzal, ami az országban folyik, s enerváltan szidja is a hatalmat, de nem siet vasvillát ragadni. Ezzel azután ugyancsak dühíti azon polgártársait, akik plazmaképernyőikre tapadva a népellenes rezsim elsöpréséről ábrándoznak. Úgy tartják, hogy a változások irányában tett legelső lépésként ki kellene billenteni közönyéből a népet.

De tegyük fel, az aktív kisebbségnek mégiscsak sikerül felébresztenie a tömeget, elszakítani a nyugdíjasokat a kertjeiktől, a fiatalokat a sörtől és a diszkótól, szétcibálni a közömbös többséget az ideológiai táborokba. Mi történik ezután? Mit kínálnak Ukrajnának a feldühödött népi szószólók? Szép, de értelmetlen lózungokat! Abszurd zagyvalékot libertárius és szocialista eszmékből. Kulturális fétiseket, amelyek előreláthatóan elfogadhatatlanok az ország másik fele számára.

A régi tagadása és egymást kizáró elképzelések az újról – ez a lehető legrosszabb cselekvési program. Ilyen körülmények között a társadalmi robbanás katasztrofális következményekkel fog járni: a gazdaság végérvényes összeomlása, az ország széthullása, emberek millióinak derékba tört élete, annak a kevésnek az elvesztése, ami még megmaradt.

A polgári passzivitás megóv bennünket ettől a tragikus sorstól, és segít megőrizni a független Ukrajna egyetlen vívmányát, a békét. A sors iróniája, hogy az átlagember közönye áldássá vált, miközben nem szűnt meg átoknak lenni.

Napjaink Ukrajnája olyan betegre emlékeztet, akinek műtétre van szüksége. Apatikus hősünk azonban nem kíván felfeküdni a műtőasztalra. Ezzel egyrészről árt magának, hiszen a veszélyes kór tovább terjed benne. Másrészről a szerencsétlen magát védi, mivel nincsenek hivatásos sebészek, csak sarlatánok és agresszív lódoktorok mérhetetlen ambícióval. Beavatkozásuk az azonnali halált jelenti a páciensnek a műtőasztalon.

Csapdába estünk a harcias műkedvelőség és a békés közöny között. Egyik is, másik is végzetes Ukrajna számára. A zsákutcából csak a szenvtelenséggel ötvözött aktív polgári pozíció kínál kiutat. Ehhez nem az érzelmeknek, hanem a józan számításnak kell dominálnia. Figyelmen kívül kell hagyni a macska színét, de rá kell kényszeríteni az egérfogásra. Minden energiát a jogi és gazdasági problémák megoldására kell irányítani, elkerítve magunkat a társadalmi megrázkódtatásoktól az indifferens réteggel.

Nyugat és Kelet sohasem válnak testvérekké, de partnerekké lehetnek a közös feladat megoldásában. Minden a mi részvételünkön és közönyünkön múlik.

Kárpátalja