A lojális pragmatikusok csak élni akarnak

Kárpátalja jellemzői a történelmi-mentális különállás érzete, a „nem helyi” politikusok elutasítása és a kivételes utilitarizmus, azaz haszonelvűség – az Ukrajinszkij Tizsdeny minapi elemzése értelmében így írható le a helyi választói közeg, amely az ukránérzelmű hetilap szerint eltér a szomszédos régiókétól.

A Lojális pragmatikusok címmel megjelent írás, melyet a zakarpattya.net.ua közöl, rámutat: 1991 óta valamennyi kárpátaljai választás eredménye arra vall, hogy ez a régió Ukrajna nyugati megyéire egyáltalán nem jellemző módon szavaz. Így a legutóbbi parlamenti választások alkalmával a Régiók Pártja (PR) győzött itt a szavazatok 30,87 százalékával, a hatalompárti jelölteknek pedig a hat egyéni választókerület közül háromban sikerült nyerniük. A továbbiakban a cikket jegyző Bohdan Butkevics sorra veszi azokat a tényezőket, amelyek véleménye szerint befolyással vannak arra, hogy a kárpátaljai választók másként szavaznak, mint a szomszédaik Lemberg vagy Ivano-Frankivszk megyében.
A szerző Viktor Pascsenko kárpátaljai politológust idézi, aki azt állítja, Kárpátalja politikai vonatkozásban Ukrajna kis modelljének tekinthető. Hozzáteszi: a hatalom a tavalyi parlamenti választások alkalmával szándékosan úgy húzta meg a választási kerületek határait, hogy azok ne essenek egybe a „kialakult választási mezőkkel”, ami a PR támogatásához vezetett egész Kárpátalján.
A cikk szerint a Rahói és az Ökörmezői járás egyöntetűen ukránpárti, „Huculscsinán belül helyezkedik el, s túlnyomórészt etnikai ukránok lakják”. Ebben a térségben pártlistán az Egyesült Ellenzék győzött, egyéniben pedig a hatalom jelöltje vereséget szenvedett Vaszil Petyovkától, „Viktor Baloga emberétől” – emlékeztet az Ukrajinszkij Tizsdeny.
Viszont az úgynevezett kárpátaljai vörös sáv (elsősorban a técsői és a huszti, részben a nagybereznai, perecsenyi, volóci járások) „oroszpártibb” politikai nézeteket mutatnak. „Ezek a szovjet hatalom által leginkább tönkretett területek” – magyarázza Viktor Pascsenko. Mint rámutat, a Szovjetunió széthullása után megszűnt a nagyipar, miáltal a lakosság munka nélkül maradt, s jelentős mértékben lumpenizálódott. Itt érzékelhető egyfelől a jelenlegi hatalommal szembeni elégedetlenség, másfelől a szovjet idők iránti nosztalgia. Jellemző, teszi hozzá a cikk, hogy a kommunisták a legutóbbi választások alkalmával is éppen a Huszt központú 71. számú választókerületben kapták a legtöbb szavazatot.
A „kárpátaljai Krím” a magyar Bereg-vidék a roma közösségek zárványaival – folytatja a megyének Ukrajnához való hasonlítását az írás. „Itt hagyományosan a hatalomra szavaznak, amely tud hízelegni a magyaroknak, és egyúttal az »ukrán fasizmussal« ijesztget” – teszi hozzá a szerző.
Ungvárt még az Ungvári járáshoz képest is egyedi városi kultúra és viszonylagos szabadságszeretetet jellemzi, tudjuk meg. Győzni mégis a PR jelöltje, Vaszil Kovacs győzött – Bohdan Butkevics szerint azért, mert sikerült kihasználnia az ellenzéken belüli küzdelmet és a gazdasági vezetőként szerzett tekintélyét.
A cikk alapján Kárpátalja legösszetettebb régiója a jelképes középső régió, melyet az Ilosvai, Munkácsi, Szolyvai, Ungvári (a magyar falvak kivételével) és a Nagyszőlősi járások alkotnak. Ez az úgynevezett ruszin föld, amelyre mindenekelőtt a hatalommal szembeni lojalitás és a helyi vezetők iránti elkötelezettség a jellemző – írja a cikk. Butkevics szerint ennek tudható be, hogy döntően azok a pártok győznek itt, amelyeknek a regionális, járási vezetői a legnagyobb befolyással rendelkeznek.
A választási zónák különbözősége ellenére a kárpátaljaiak hajlamosak a saját helyi érdekeikre szavazni – állapítja meg az írás. Szerzője ugyanakkor – talán saját magának is ellentmondva egy csöppet – felhívja a figyelmet arra is, hogy a konjunkturális viszonyulás a hatalomhoz – méghozzá bármelyikhez – egyike a legmeghatározóbb kárpátaljai választói tulajdonságoknak, ugyanakkor szó sincs a sokat emlegetett megvásárolhatóságról vagy „veleszületett politikai passzivitásról”. „A kárpátaljaiakra nem jellemzők sem a nacionalista, sem a szovjet szimpátiák – idézi Butkevics ismét Viktor Pascsenkót. – Ezért a politikai életben itt nyilvánvaló előnyt élveznek a centrista erők, a politikai vezetőkben pedig a pragmatizmust becsülik a leginkább. Ebből következik a hatalom iránti lojalitás, bár csak egy bizonyos határig.”
„Az itteni lakosság egyáltalán nem hajlik a radikalizmusra – erősítette meg az Ukrajinszkij Tizsdenynek Szerhij Fedaka ugyancsak kárpátaljai történész és politológus. – Ez nem Galícia. Fontos nüánsz ezenkívül, hogy a szovjet idők óta úgy elterjedt nálunk a komaság, mint sehol máshol Ukrajnában. És a hatalmat itt szinte mindig helyiek képviselik. Ezért kerülte el Kárpátalja a nagy üzleti háborúkat, amelyek Ukrajna más régióiban folytak és folynak. Így még Janukovics hatalomra kerülése után sem következett be különösebb változás a régióban, a Régiók Pártja cégér alatt helyiek vannak hatalmon, „donyeckiek” itt nincsenek, vagyis a küzdelem nem emelkedik a nyílt konfrontáció szintjére”.
A cikk meg nem nevezett helyi szakértőkre hivatkozva azt írja, hogy a kárpátaljai politikai tehetetlenség az Ukrajnától mindig elszigetelt régió történelmi sajátosságaival magyarázható, amely nyomot hagyott a kárpátaljaiak mentalitásán. „Kárpátalja sajátja a különállóság érzete, melynek legfényesebb bizonyítéka az a tény, hogy a magyarok évszázadokig tartó agresszív politikai gyarmatosítása ellenére a kárpátaljaiak mégsem veszítették el nemzeti-vallási identitásukat. Jobbára a tiltakozás békés formáit választották, s megtanulták a túlélést egy nagy birodalomban egyrészt a kivárás, a központ kényelmetlen kezdeményezéseinek elfektetése, a környező agresszív világtól való elzárkózás stb., másrészt pedig a bölcs gyakorlatiasság, a gyarmati adminisztrációval való együttműködés révén mindenben, ami nem érinti a személyes érdekeket és a belső méltóságot. A más nyelvű és kultúrájú gyarmatosítókkal való együttélés hosszú történelme miatt a kárpátaljaiak megtanultak hallgatni, tűrni, még szolgálni is, miközben fügét mutattak a zsebre vágott kezükkel. A kárpátaljai sohasem megy el gyűlésre, viszont otthon az ellenkezőjét teszi annak, amit a hatalom követel – persze elsősorban akkor, ha ez ütközik az érdekeivel. »Kárpátalja őslakosai nagyon gyakorlatiasak, egészen az utilitarizmusig, ezért nem az ideológia, hanem kizárólag a nyereség szempontjából szavaznak» – mondja Viktor Pascsenko politológus”.
A radikális jelszavak népszerűtlensége Kárpátalján a szerző szerint a „tartósan” itt élő nemzeti kisebbségek, köztük a magyarok jelenlétével is magyarázható. „Kárpátalján megfigyelhető az úgynevezett »helyi internacionalizmus« jelensége – mondja Viktor Pascsenko. – Ennek lényege, hogy a tősgyökeres lakosság számára mindegy, milyen nemzetiségű vagy, a fő, hogy kárpátaljai legyél. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy rendelkezik az ember még egy identitással a nemzetiség és a vallás mellett. Ezért az »idegenek« sikere a vidék politikai szférájában csak a helyi elit teljes körű támogatásával lehetséges. Ahogyan ez például az SZDPU(o)-val történt 1998-ban, amikor fantasztikusan jó eredményeket értek el éppen annak köszönhetően, hogy az idegen kijevi üzletembereket egy bizonyos ideig támogatták a helyi körök.”
A cikk szerint ez a szocdem időkben bevált technológia működik ma is, „hiszen a hatalom tisztában van vele, hogy a »helyes« munka a kisebbségekkel biztosítani tudja a szükséges választási eredményeket”. Ezért van például, olvashatjuk többek között, hogy a magyar kisebbség, amelynek az ország európai fejlődési útja mellett kellene állást foglalnia, ehelyett folyamatosan a hatalom pártjaira és jelöltjeire szavaz. „Valójában számukra nem előnyös az EU-határok megnyitása, hiszen a magyarok a határ mentén lakva a benzinnel, gázolajjal és cigarettával folytatott határ menti kiskereskedésből élnek, s nem kívánják elveszíteni a monopóliumukat erre a tevékenységre” – teszi hozzá Bohdan Butkevics, ki tudja, milyen forrásból merítve.
Jelentős szerepet játszik a hatalom támogatásában Gajdos István (akit a portál tévesen az ukrajnai magyarok vezetőjének aposztrofál), a PR képviselője, Beregszásznak, a „magyarok regionális fővárosának” volt polgármestere – olvashatjuk a továbbiakban. Mint a szerző rámutat, a „magyar képviselői mandátum” tette lehetővé sok tekintetben a Régiók Pártja számára a választási győzelmet, s legalább két körzetben egyéni képviselőjelöltjeik parlamentbe juttatását. „Amúgy a magyarok nagyon szervezettek, sok tekintetben nacionalista beállítottságúak, és ez a jövőben konfliktusokat idézhet elő, mégpedig etnikai alapon” – zárja a magyarokra vonatkozó fejtegetéseit Bohdan Butkevics.
***
Hát ilyennek láthatnak bennünket, kárpátaljaiakat, kárpátaljai magyarokat az Ukrajinszkij Tizsdeny olvasói, akik vélhetően zömében ukrán nemzeti beállítottságú nyugat-ukrajnai lakosok! Először az tűnik az ember szemébe, hogy távoli egzotikus országokról is olvashatunk a tényeknek inkább megfelelő, a valóságot hívebben tükröző beszámolót, mint amilyenre a fentebb ismertetett belpolitikai cikk sikeredett. Gondolható, hogy az ennek alapján tájékozódó olvasó elképzelései rólunk nem lehetnek sokkal realisztikusabbak, mint a mieink mondjuk a paradicsommadár násztáncáról. (Elnézést kérek a biológusoktól és az amatőr természetbúvároktól.)
A kérdés már csak az, hogy a lap és az újságíró részéről mennyire a véletlen műve vagy megfordítva: mennyire szándékos ez a pontatlanságokból, csúsztatásokból és félreértésekből összeálló (félre)tájékoztatás. Esetleg már a szerző maga is ezen a történelmi-politikai torzképen nevelkedett, s most egyszerűen csak továbbadja a „tanultakat”?
Jó volna kideríteni ezenkívül, hogy kinek köszönhetjük „a magyarok évszázadokig tartó agresszív politikai gyarmatosítása” kifejezést. Jó volna tudni, miért sugallja azt a szerző, hogy Kárpátalja őslakói az ukránok voltak, holott az „ukrán” kifejezés nem létezett a magyar honfoglalás korában; hogy a magyarok gyarmatként kezelték e tájat, holott a ma Kárpátalján élő szláv lakosság őseinek zöme a honfoglalást követően telepedett meg itt stb.? És ha már olyan kemény volt az az évszázados magyar elnyomás, amint azt a szerző sugallja, miként lehetséges, hogy az „őslakók” „mégsem veszítették el nemzeti-vallási identitásukat”, ellentétben számos kelet-ukrajnai régió lakosságával, akik ma már szinte csak oroszul beszélnek? A „Ki volt itt előbb?” egyébként értelmetlen kérdés e tájon, ahol évszázadok óta élnek együtt békében ruszinok és magyarok. Legalábbis így volt ez egészen mostanáig, míg fel nem bukkantak azok, akik megpróbálják átírni a történelmet.
Az sem érthető, hogy a cikkben megszólaló kárpátaljai „szakértők” miért nem szóltak egy szót sem arról, hogy Kárpátalja történelmében, a kárpátaljai mentalitás kialakulásában milyen döntő szerepet játszott az elmúlt nem egészen száz esztendő, amikor vagy fél tucat állam fennhatósága alatt fordult meg ez a terület, s az új birtokosok mindannyiszor megpróbálták „pacifikálni” a vidéket – éppen úgy egyébként, ahogyan ma Ukrajna teszi? Pedig ha valaki végre belátná, hogy a kárpátaljai magyarok és ruszinok-ukránok legmeghatározóbb XX. századi élményei – Trianon, a második világháború, a GULAG és a majd fél évszázados szovjet megszállás – közösek voltak, akkor rájönne, hogy valójában merre keresendő a kárpátaljai mentalitás origója. Ha pedig azt is belátná, hogy a néhai szovjet hatalomnak az „örökösei” még mindig köztünk élnek, megértené, hogy a helyi polgár miért irtózik még mindig a kijevi, donyecki szocdemesektől-régiósoktól ugyanúgy, mint a galíciai nacionalistáktól, s hogy az aktuális hatalomnak miért sikerül mindahányszor megszereznie a szavazatok többségét a választásokon. Ezek a „lojális pragmatikusok” ugyanis, tisztelt Butkevics úr, nem tesznek egyebet, mint igyekeznek életben maradni és boldogulni Európának ezen a huzatos részén, ahová hol innen, hol onnan sodor be a történelem szele valamilyen nyavalyát. Legutóbb bakancsban menetelő, magyarellenes jelszavakat skandáló „ünneplők” érkeztek kelet felől, hogy letépjék nyugat felől jött nemzettársaink kokárdáit. Ön mit tenne ebben a helyzetben?
Hét
Kárpátalja.ma