A magyar megnyitás

A kommentelés a mindennapos társalgás meghosszabbítása, ugyanannyi tisztelettel és empátiával egymás iránt, amennyit egy valódi társaságban is elvárnak a résztvevőktől.

Ezért élvezetes olvasni őket. Magyar kommenteket olvasni viszont a legritkábban élvezetes. A magyar kommentelők nagy része mintha a valódi társaságtól különböző közegnek tekintené az internetest, s úgy lép fel, ahogy egy valóságosban sosem tenné.

Több nyelven olvasok blogokat és fórumokat, mind közül messze a magyar kommenteket találom a leginkább agresszívnak. Az elmúlt években minden egyes nyelvnek kialakult a maga határozott komment-stílusa, s természetesen ezeknek is megvannak a maguk mélypontjai és krakélerei, de a társalgás hangneme mindegyiken összehasonlíthatatlanul magasröptűbb, hidegvérűbb, és civilizáltabb, mint a magyar neten.

Nem is csak a köztudomásúlag tapintatos brit modorra gondolok itt, hanem a spanyoloknak még a ledorongolásban is megnyilvánuló udvariasságára, az olaszok cinizmusban is mértéktartására, vagy a görög kifinomultságra, amelyen még az elutasítást is elbűvölve olvassa az ember. S még az olyan szókimondó netes kultúrák is, mint az amerikai vagy a német, pontosak, a tárgyra koncentrálnak, és tiszteletben tartják vitapartnereiket. És ez nemcsak a „fejlett európai demokráciák” jellemzője. A török kommentekből süt a jóindulat, a perzsákból az empátia, és még a vagdalkozásban ránk leginkább hasonlító oroszokat (ahol a kommentelés szinte egyenletesen sziporkázó, és ahol még az ellenfelet is kötelező szellemesen elküldeni) is sokkal inkább a tárgy, és az információ megosztása érdekli, mint az, hogy ki kerekedik fölül a másikon.

A kommentelés a mindennapos társalgás meghosszabbítása, ugyanannyi tisztelettel és empátiával egymás iránt, amennyit egy valódi társaságban is elvárnak a résztvevőktől. Ezért élvezetes olvasni őket.

Magyar kommenteket olvasni viszont a legritkábban élvezetes. A magyar kommentelők nagy része mintha a valódi társaságtól különböző közegnek tekintené az internetest, s úgy lép fel, ahogy egy valóságosban sosem tenné, vagy ha igen, rövid úton kigolyóznák belőle. Az agresszió és az ostobaság nem magyar specifikum: ami inkább magyar sajátosság, az a kommentelés stratégiáinak egyfajta inherens agresszivitása, amitől a jóindulatú kommentek is gyakran kapnak agresszív színezetet. Nem száll bele, hanem fensőbbséges kívülállóként odamondogat, nem megérteni és kommunikálni akar, hanem kinyilatkoztatni és kioktatni. S amelyik fórumon ez lesz a norma, ott az ember nem tehet mást, mint amit hasonló körülmények között egy valódi társaságban tenne – otthagyja.

Most a kommenteknek csak egyetlen technikai összetevőjéről akarok írni: az ellenvéleményt bejelentő felütésről.

A magyar ellenvélemény-kommentek – a legtöbb általam ismert nyelvvel szemben – nem azzal kezdődnek, hogy a bejegyzés szerzőjének vagy az előző hozzászólónak egy konkrét állításával nem értenek egyet, és miért nem. Hanem az elhangzottak alapján megkonstruálják magukban a szerző személyiségképét, és a továbbiakban már ezt támadják. Olyannyira, hogy a hozzászólás elején ezt szükségesnek tartják egy-egy tételmondatban is leszögezni.

Téves elképzelésetek van a gettóról

A cikk eléggé hatásvadász

Katalán nacionalista elfogultságot érzek a cikkben

Gyanítom azonban, hogy itt több egyoldalúsággal is dolgunk van

Ezeket a felütéseket a Wang folyó kommentjeiből merítettem, amelyek még mindig igen magas színvonalon állnak a magyar blogok átlagához képest. Az alábbi bevezető mondatokat pedig a Río Wang angol nyelvű kommentjeiből idézem, olykor ugyanazon bejegyzés angol nyelvű változatához:

Pontatlannak érzem az „egy kevés” megjelölést

Nagyon érdekes bejegyzés, de nem lenne szabad megbíznod abban, amit Geisel ír

Hadd legyek szőrszálhasogató:

Azt hiszem, nem kell külön megkérnem olvasóinkat, hogy találják meg a tíz apró különbséget. A magyar kommentek, mielőtt rátérnének a konkrét problémára, először leszögezik, miért hiteltelen a szerző. Az angol nyelvű kommentek – a három közül az egyik szerzője belga, a másiké ausztrál, a harmadiké orosz – a problémára koncentrálnak, és ráérnek még nyilatkozni a szerző erkölcsi bizonyítványáról.

A pszichológia, mondja a pszichológus, amikor megemlítem neki a dolgot, „te-közlésnek” és „én-közlésnek” nevezi a kétféle reakciót. Te-közlés a „mert te egy ilyen vagy”, én-közlés a „nekem ez a problémám”. Te-közlés a „ki vagy te, hogy”, én-közlés az „én ezt nem így látom”. A te-közlés címkézés, az én-közlés problémafelvetés. A te-közlés ellencsapásra, az én-közlés empátiára készteti a hallgatót. A pszichológus szerint magyar pácienseinek többsége egyszerűen nem látja a kettő közötti különbséget, és hónapokba telik, míg felfogja, mennyi problémájának oka ez, milyen sok konfliktusnak veheti elejét, és mennyi mindent tud gördülékenyen elintézni, ha szisztematikusan átáll a te-közlésekről az én-közlésekre.

Amelyhez hasonló jókat kívánunk minden hozzászólónknak.

Forrás: nyest.hu