A meg nem hozott áldozat nemzedéke

Egyéni, személyes áldozat nélkül nincs jövőjük az ukránoknak – állítja a pravda.com.ua portálon minap megjelent írásában Volodimir Ferenc.

Lassan elcsitul az internetes elégedetlenség hulláma az ukrán politika azon meglehetősen sajnálatos esete kapcsán, amely „a 148-ak csoportjának levele” címmel vonul be a történelembe (a szóban forgó levélben kommunista és régiók párti parlamenti képviselők július elején arra kérték a lengyel törvényhozást, hogy nyilvánítsa népirtásnak a volinyi tragédiát, az ukrán nacionalista szervezet, az OUN-UPA által 1943-ban lengyelek ellen elkövetett mészárlást – a szerk.). Helyesen reagált erre cikkében Leonyid Makarovics elnök (Leonyid Kravcsuk 1991 és 1994 között Ukrajna első államfője volt – a szerk.), ugyanakkor kellemetlen csalódást is okozott, amennyiben nosztalgiázva azon korszak bölcsességére, tisztességére és méltóságára apellált.

Az úgymond tisztességes képviselőket váratlanul érte ez a nem normális helyzet. Tiltakozásuk jeléül le kellett volna mondaniuk a képviselői mandátumaikról, s megtagadni, hogy a jövőben bármi közük legyen ehhez a választói közönséghez, csak hát túlságosan drága az a bizonyos mandátum… Sokan szeretnék mielőbb elfeledni a történteket, hogy ne rongálják amúgy is rossz idegeiket, mivel tisztában vannak vele, hogy senki nem ereszti szélnek ezt a csoportot, s meg nem győzi őket arról, hogy tettük fatális tévedés volt.

Csakhát mindez nem véletlen. Sajátságos kapcsolat áll fenn a Büntetőtörvénykönyv elfogadása, az „antifasiszta menet” és a 148-ak csoportjának levele között. És ezzel nincs vége. Nyilvánvalóan vár még ránk néhány hasonlóan fájdalmas szúrásteszt, amelyeknek kettős a céljuk:

1. az ukránok tűrőképességének online tesztelése;

2. hozzászoktatásuk a sorsuk miatt érzett sértődöttség terhének erőtlen és türelmes továbbgörgetéséhez, miután a hatalomra megsértődni hiábavaló.

Mi már majdhogynem hozzászoktunk a megaláztatásokhoz, mert többségünk nem kíván áldozatot hozni. Véget vetni az ukránsággal szemben nyilvánvalóan ellenséges ukrán politikusok gonosz csínyeinek csak az ukránok azon nemzedéke képes tudatos áldozatával, amely elszánja magát erre. Kérem, ne úgy fogják ezt fel, mint intoleranciára és szélsőségességre való felhívást. Nem forradalomról vagy emberáldozatról van szó. Az előbbi gyümölcseit a gazdag semmirekellők szeretnék élvezni, az élet feláldozása pedig természeténél fogva idegen az embertől.

Az ukránokat mindig a helyzet szélsőségessége készteti az egyéni áldozatra, amikor általában már túl késő. Most még nem késő. Ráadásul vértelen, s nem is túl súlyos áldozatról van szó: változtatni kell az életmódjukon.

Csak akkor leszünk képesek megváltoztatni a hatalmi rendszert, amelyből annyira elegünk van már, ha változtatunk az önmagunkhoz és az államhoz való viszonyulásunkon. Mindenki erről beszél, de nemcsak mi magunk nem változunk, de zömében a gyermekeink sem hajlandók feláldozni valamit a közjó érdekében.

Miért van így? Az elmúlt évszázadokban az ukránok generációi lényegesen nagyobb árat fizettek, az életüket áldozták fel! Nem szereztek államiságot, csupán a méltóságuk minimumát védelmezték a gyarmatosítás és hadiállapot közepette.

A dolgok nem úgy alakultak, ahogyan kellett volna, mert a 90-es évek érett nemzedéke nem hozta meg a maga áldozatát.

Nem helyénvalók a mantrák arról, hogy a függetlenség nem az égből pottyant az ölünkbe, hanem az elődeink fizették meg az árát jó előre. A függetlenség kikiáltása után tömegesen jártunk el a bűnös kommunizmus elleni rituális nagygyűlésekre, miközben a kommunisták berendezkedtek az új hatalom dolgozószobáiban.

Volt, aki nekivágott a nagyvilágnak, hogy a szovjet árukkal spekuláljon, a többiek krumplit ültettek, kecskét tartottak és kenyeret sütöttek abból a lisztből, amelyet fizetés gyanánt kaptak. Volt, akiknek megadatott, hogy jól beszéljenek, s bírják valamely egyesület támogatását. Ők bejutottak a parlamentbe, ahol politikát játszhattak a „239-ek csoportjával” együtt, csodálkozva a kommunista többség időnkénti engedékenységén. Azok meg titkon féltek az ukrán áldozattól, és a biztonság kedvéért hozzáláttak az első milliójuk megkereséséhez.

Így mulasztotta el a mi nemzedékünk saját áldozathozatalának idejét.

Azok, akik az idő tájt keresték meg az első milliárdjukat, megértették, hogy ez a nemzedék nem képes az áldozatra saját méltósága védelmében. Mi mindannyian érezzük ezt – innen a depresszió.

A jobb közérzet végett a földbe tapostuk az ukrán elnököt, aki olyan volt, amilyen, de mégiscsak ukrán. Azután eltapostuk a nemzeti demokratáinkat és azokat, akik mindenki ellen léptek fel, majd lélegzetünket visszafojtva meghúztuk magunkat egy idegen erő hatalma alatt, amely még az ukránok nyelvét sem tiszteli. Az ukránok virágkorát élő és idősebb nemzedéke nem hozta meg a maga áldozatát, mert hol a „hatalomban”, az „elnökben” bízott, hol a „mindenkiért dolgozó Juljában” és „a nemzeti eszmében, amely maga jön el, s megszilárdul, mint az isteni igazság”.

Semmi rendkívülit nem kellett tennünk. Személy szerint és minden esetben tisztelni kellett volna az államot, tiszteletben tartani az államnyelvet, a szimbólumokat, az Alkotmányt és a törvényeket, s erre kényszeríteni a környezetünket is.

Nem választói nyájnak kellett volna lennünk, hanem magunk közül választani meg a legjobbakat a hatalomba. Megtagadni magunktól egy újabb darabka szalonnát, s néhány hrivnyát adományozni az ukrán szervezeteknek. Nem kellett volna eladni magunkat centért vagy rubelért külföldi adományfaló szervezeteknek.

Feláldozni egy órát a sörözőben, vagy a zombivá változtató televízió előtt töltött időből, s valamely ukrán szervezetben vagy pártban tevékenykedve gondoskodni annak erejéről és az igazságosságáról.

Végül el kellett volna, hogy fogyjon a televízió előtt ülők türelme, hiszen abban gyakorlatilag nincs ukrán élet. Nem tanítottuk meg az ukrán kommunikációs közeget számolni azzal a ténnyel, hogy Ukrajnában ukránok is élnek…

Az ilyen áldozat gondot és kényelmetlenséget okoz az egyénnek. De ha ráállt volna erre a többség, az életünk jobbra fordult volna a „покращeння” nélkül is (a „покращeння”, a javítás, jobbítás a jelenlegi hatalompárt kommunikációjának egyik, az ellenzék által gyakran gúnyolt kulcsszava, amellyel a korábbi kormányzatok hangzatos, forradalmi változásokat ígérő, ámde elkoptatott jelszavait váltották fel 2010-ben – a szerk.) A gyermekeinket ukránokként oktatnák, a tanulás után pedig emberhez méltó munka várna rájuk.

Az európaiak azért élnek jól, mert hozzászoktak, hogy áldozatot hozzanak a közjóért. Ha nincs egyéni áldozat, nincs jövője a jólétnek, az ukrán identitás tiszteletének, gyermekeink normális holnapjának.

A lelkünk mélyén tisztában vagyunk ezzel, de a pillanat tovatűnt. Ezért is depressziós a nép.

Valószínűleg az elkövetkező ifjú nemzedék kezébe nyomtuk az egyéni áldozat meghozatalának stafétabotját és imádkozunk, hogy ez az áldozat békés legyen. A „239-ek csoportjának” rosszindulatú recidívája a „148-ak csoportja” képében már a következő nemzedék gondja, azoké, akik egyidősek a függetlenséggel. Vajon készen állnak-e ők, akik esküt tesznek életük feláldozására, bevégezni annak az elveszett nemzedéknek a stafétáját, amely összezavarodott a könyörtelen változások szorításában?

A politikusoknak ez az ifjú nemzedéke nyilvánvalóan nem kész az egyéni áldozat meghozatalára, azaz a határozott változásra, s még a szülők életstílusának megváltoztatására is. Nem is fognak készen állni rá mindaddig, amíg mi fenntartjuk illúziójukat a felnőttkori gyermekségről, melynek árát a nyugdíjasok és a külföldön dolgozó szülők fizetik meg.

Becsületesen meg kell nekik mondanunk, hogy eljött az ő idejük.

A fiatalok egyelőre nem állnak készen erre.

Lesz majd, aki tiltakozni fog ez ellen, ideges lesz, de erre utal a mostani teszt elégtelen eredménye: a fiatal ukránok túlságosan nyugodtan reagáltak a 148-ak csoportjának levelére. Nem véletlen, hogy a nemzet dühét átirányították a rendőrségre, amely már nem a népet szolgálja. Mondván, majdcsak elfelejtik idővel ezt is.