A nemzeti oligarchia sajátosságai

Az ország életében, akár egy emberében, előfordulnak pillanatok, amikor stratégiai szempontból csekély jelentőségű vagy éppenséggel pillanatnyi hatású tényezők határozzák meg a fejlődés irányát évekre és évtizedekre előre.
Az előjelekből ítélve Ukrajna jelenleg egy ilyen elágazási ponthoz közeledik. Ezért érdemes visszanézni, nehogy megismételjük a múlt hibáit. Egyébként valóban hibákról van-e szó? Pontosan minek a hatására alakult ki annak idején a jelenlegi „ukrán modell”, s merre tart? – ezekre a kérdésekre keresi a választ cikksorozatának második részében Volodimir Dubrovszkij. A Dzerkalo tizsnya hetilap internetes változatában a napokban megjelent írásból ajánlunk néhány gondolatot olvasóink figyelmébe az alábbiakban.

A korábbi publikációban (Рожденные во „хапке”) részben érintettük már ezt a kérdést, s Ukrajnában és Oroszországban kevéssé különbözik egymástól az előtörténete annak, miként alakult ki azon alacsony hatékonyságú tulajdonosok hatalma, akik nem érdekeltek az általános szabályokban. Azonban az „oligarchák” közegében szintén mozgás van, amely szétmossa az eredeti elosztást. Például ki ismerte a kilencvenes évek elején Firtast és Ahmetovot? Viszont egy időben Olekszandr Buljanda, az Azovsztalj igazgatója számított Ukrajna leggazdagabb emberének, a leghatalmasabb „oligarchák” Olekszandr Volkov, Igor Sarov, Hrihorij Szurkisz voltak, Lazarenkóról, Timosenkóról, Bakajról és a többiekről nem is beszélve. Ezért sokkal fontosabb, milyen szabályok szerint folyt a játék tovább. Miben is különbözik ebben az értelemben az ukrán oligarchia az orosztól?

Gazdasági szempontból Oroszországban összehasonlíthatatlanul több nyersanyag összpontosul. Ehhez a témához újra és újra kénytelenek vagyunk visszatérni, mivel a földrajz és a geológia a legalapvetőbb sajátosságai egy országnak, amelyek még a kultúráját is jelentős mértékben meghatározzák, az intézményeiről, gazdasága struktúrájáról és államformájáról nem is beszélve. Ezen túl ugyanakkor csak az SZKP igyekezett mindenkit és mindent ellenőrzése alá vonni bármi áron, jogosan tartva attól, hogy a gazdasági szabadság bármilyen megmaradt szigetecskéi „naponta, óránként és tömegesen szülik újra a kapitalizmust” (idézet Vlagyimir Lenintől – a szerk.). A normális „szerves hozzáférés” csak azokra az aktívumokra és piacokra terjed ki, amelyek többet hoznak a konyhára, mint amennyibe az ellenőrzésük kerül.

Így a kilencvenes években Oroszországban a fő küzdelem a kőolajért és a földgázért bontakozott ki (bár a botrányos objektumok közé bekerült a VAZ és az Aeroflot is), Ukrajnában pedig a „csőhöz” és a fémhez való hozzáférésért. Azonban az orosz hatalom, bár formálisan magánkézbe adta a kőolajat, s részben még a Gazpromot is magánosította, de igen erős informális ellenőrzést gyakorolt továbbra is ezen tulajdon felett, s az első adandó alkalommal visszavette annak legnagyobb részét. Az ukrán viszont erősen megragadta a „csövet”, a fémet azonban kiárusította. De maga a hatalom és a tulajdon viszonyának struktúrája is eltérő volt nálunk kezdettől fogva.

Míg Jelcin talán még nem rendelkezett elegendő hatalommal, s ezért be kellett érnie a klánok „döntőbírájának” szerepével, addig Putyin már végérvényesen a legfőbb vezetőjévé vált a „csekisták” egyedüliként domináló klánjának. Ily módon a zavaros időket végérvényesen leküzdötték, és Oroszország visszatért a maga történelmi hagyományához, a monolitikus hatalomhoz, amely elválaszthatatlan a tulajdontól. Egyébként North, Wallis és Weingast hangsúlyozzák, hogy az üzlet és a hatalom összenövése nem „betegség”, s nem kifejezetten Oroszország meghatározó vonása, hanem a „korlátozott hozzáférés” szerves tulajdonsága. Inkább azoknak az üzletembereknek az önállótlansága vált jellemzővé (s megint csak nem egyedül Oroszország, hanem általában az egész Kelet vonatkozásában), akiket a hatalom (vagy a „csekisták” klánja – egykutya!) nem teljes jogú tulajdonosoknak, hanem inkább széles jogkörrel felruházott alkalmazott menedzsereknek tekint.

De Ukrajna nem Oroszország, Kucsma nem Jelcin, Juscsenko pedig végképp nem Putyin. Ezeket a különbségeket valószínűleg a nomenklatúra minőségében megmutatkozó eltérés határozta meg. Hiszen minden döntés a Központban született, s éppen ott összpontosultak azok a struktúrák, amelyek képesek voltak előkészíteni azokat (és értelemszerűen elemezni a helyzetet).

A helyi nómenklatúrát, különösen a stratégiailag fontos, és potenciálisan lázadó Ukrajnában az engedelmesség elve alapján válogatták, döntően a legszegényebb parasztságból. A valamennyire is jelentős személyiségek igen ritka kivételektől eltekintve represszió áldozataivá váltak még annak idején, később pedig vagy maguk utaztak fel a Központba (minél távolabb az állott helyi légkörtől), vagy kitartóan invitálták őket oda. Ennek a kettős szelekciónak az eredményeként Ukrajnában egy merőben másodlagos nómenklatúra (és általában elit) alakult ki. Ezért a nómenklatúra azon képviselőinek, akik elsőkként értették meg, hogy a rendszer napjai meg vannak számlálva, s minél gyorsabban meg kell ragadni, amit lehet, hogy elsők lehessenek, csak moszkvai vagy legfeljebb pétervári lakcímbejelentésük lehetett, s kijevi kollégáiknak se információjuk, se az elemzésükhöz szükséges tehetségük és jártasságuk nem volt, de még csak egyszerűen a bátorságuk is hiányzott az ilyen következtetések levonásához. No és természetesen a titkosszolgálatok, melyek úgymond ellenőrizték a „pártaranyat” az ofshorban, s amelyek a gyanú szerint ugyancsak jelentős szerepet játszottak az SZSZKSZ széthullásában, szintén csak a Központban székelhettek.

Azonban az ukrán nómenklatúra önállótlansága, amely a kisebbrendűségi érzéssel volt határos, gonosz tréfát űzött kitenyésztőivel, s váratlanul pozitív szerepet játszott a Történelemben, méghozzá nemcsak az ukránban. Mert akárhogyan küzdöttek is a hazafiak a független Ukrajnáért, a helyi nomenklatúra folytatta a versengést a Moszkva iránti lojalitásban – hiába, ezek nem baltikumiak! S csak a haladó, harapós, a világban már pénzzel és kapcsolatokkal magát megszedni érkezett, s ezért rég a rothadó rendszer sarát lábáról lerázni vágyó „kremli kapitalistáktól” való félelem kényszerítette rá őket a szövetségre legelkeseredettebb ellenfeleikkel, a nemzeti demokratákkal. Nem tudhatjuk, miként alakultak volna a dolgok, ha vezetőink elég erőt éreztek volna magukban ahhoz, hogy egy nagyobb falatért szálljanak harcba az összövetségi tortából.

Egyébként úgy jó minden, ahogy van. Természetesen a kis híján tízéves kacérkodás a „vörös igazgatókkal” mélyebb visszaeséshez vezetett, mint Oroszországban, ahol ez a folyamat gyorsabban ment végbe. Viszont! A gyengébb nomenklatúra kezdettől kevesebb lehetőséget jelentett az állami ellenőrzésre, ezért a Kucsma idején kialakult hatalmi rendszer nemcsak hogy nem volt monolitikus, de még csak afféle „hétbankárság” sem volt (utalás arra, hogy Oroszországban a hatalom tekintélyes része a 90-es évek közepén, Jelcin elnöksége alatt hét nagy bankár kezében összpontosult – a szerk.).

A több igen önálló üzleti-adminisztratív csoportból („oligarchákból”) álló konstrukció, felettük a döntőbíró-elnökkel, sokkal inkább emlékeztetett az európai feudalizmusra, mint a birodalmi Oroszországra. A narancsos forradalom következtében pedig nem csupán a klánok között alakult ki konkurencia, de a döntőbíró szerepére pályázók között is.

Éppen ez a konstrukció, amelyet az eurázsiaiak, valamint a fasiszták és a mindenféle birodalmisták egyaránt megvetettek, kényszeríti az „oligarchákat” arra, hogy játékszabályokat, intézményeket állítsanak fel. Hiszen az üzlet stabilitást és megbízhatóságot igényel. Ezért, amikor a személyes megállapodások és viszonyok többé nem jelentenek garanciát, helyettük szabályokat kell kidolgozni, azaz létrehozni a jogállamiságot. Nem véletlen, hogy a történelemben első alkalommal éppen a széttagolt feudális Európában kerekedett a törvény az uralkodó fölé.

Sőt, a tulajdonvédelem érdeke további lépésekre késztet: mint Acemoglu és Robinson kimutatták, leginkább a demokrácia képes garantálni a játékszabályok stabilitását és megóvni a lázadás veszélyétől. És a demokráciát véleményük szerint leginkább az összetett, tőkeigényes üzlet tulajdonosainak kell kívánniuk, mivel számukra a legveszélyesebb a lázadás (ellentétben például a földbirtokosokkal).

A szovjet tankönyvek mindig az egység (melynek legjobb szimbóluma egyébként a fascio – egy vesszőköteg! – volt) előnyeit hangsúlyozták a „feudális széttagoltsággal” szemben. De már az antik időkben Macedóniai Sándor is sikeresen meghódította Perzsiát egy szerencsésen alkalmazott katonai innovációnak köszönhetően. A huszadik században pedig, amikor valóban az innováció jelentett mindent, a szilárd intézményekkel rendelkező demokratikus országok sikeresen átrendezték az ősi birodalmakat. Igen jellemző Olaszország Robert Putnam által megírt története, ahol a feudális Észak éppen az elmúlt évszázadban előzte meg a hagyományosan gazdag birodalmi Délt. Sőt mi több, a feudalizmus kohóján átment országok példájukkal arra késztették a „monolitokat”, hogy átvegyék ezeket a bizonyos intézményeket. Azonban ez nem olyan egyszerű: egy ilyen „import” sikeréhez nem kevesebbre van szükség, mint hogy megszűnjenek keleti birodalmaknak lenni – ebben áll Oroszország, s mellesleg Kína tragédiája is, ahol a zavaros idők még csak ezután következnek.

Ukrajnának, amelyet nem akadályoznak hasonló örökség és források, esélye van arra, hogy lényegesen gyorsabban járja be ezt az elkerülhetetlen utat. A probléma az, hogy rövid távon a birodalmak, különösen a barbárok, azzal a képességükkel, hogy mobilizáljanak, s fejetlenül rohanjanak a holttesteken át (más kérdés, hogy a győzelem vagy a szakadék felé), gyakorta hódítottak meg magasabban fejlett társadalmakat – éppen ezekre a részletekre szeretnek apellálni a fasiszták és a hozzájuk hasonlók. Úgy tűnik, hogy ebből a szemszögből tekintenek a „narancsos vésszel” való szembenállásra az orosz birodalmiak is, s az Oroszországgal való szembeszegülésre lelki testvéreik, az ukrán szociál-nacionalisták. És valóban, a hatalom által irányított és vezérelt orosz üzleti világ koordináltan éppen az infrastruktúrát kaparintja meg, azokat az ágazatokat, melyeknek csődje nagyobb kárt okoz az ügyfeleknek, mint magának a tulajdonosnak.

Az ugyanilyen „keleti” tudattal megáldott „donok” pedig nem filozofálnak s nem játszanak stratégát. Viszont aktívan valósítják meg a gyakorlatban az egység (monopóliumok), valamint az én főnök vagyok, te meg hülye (törvénytelenség) lózungjait, eközben tisztán orosz viszonyulást tanúsítva a tulajdonhoz, különösen a máséhoz. Éppen azért hasonlítják őket hordához, és nevezik megszállóknak, mert megpróbálják „birodalommá” átalakítani a „feudalizmust”.

Mellesleg, ha a birodalmak csak nyernének, ők is kerekednének felül. Valójában még a leggyőzedelmesebbek és legstabilabbak is elpusztulnak közülük előbb-utóbb a belső oszlás, s a változásokhoz való alkalmazkodásra való organikus képtelenségük miatt. Úgyhogy előbb vagy utóbb „Elpusztulnak elleneink”… De vajon sikerül legalább ezután elérni a tulajdonjog, s általában a „játékszabályok” iránti tiszteletet?