A szovjet képmutatás ünnepe
A napokban múlt húsz éve, hogy 1991 márciusában népszavazást tartottak arról, megmaradjon-e a Szovjetunió vagy sem. Nem lenne érdemes előrángatni a feledés homályából ezt az eseményt, ha a jubileum nem hozza ismét a felszínre, hogy a szuperállam újraélesztésének hívei még mindig annak a referendumnak az eredményeire hivatkoznak, miközben figyelmen kívül hagyják a köztársasági függetlenségi népszavazásokat, amelyek egészen más képet mutatnak – írja a pravda.com.ua internetes hírportálon megjelent elemzésében Igor Loszev. Íme néhány gondolat írásából.
Hogy pontos képet alkothassunk arról, mi történt valójában 20 évvel ezelőtt, s hogy ez a Kreml számára látszólag eredményes referendum mégis miért nem mentette meg a pusztulásra ítélt SZSZKSZ-t, vissza kell tekintenünk a múltba. Mint ismeretes, a bolsevikok 1917 októberében a világforradalom zászlóit lengetve kerültek hatalomra. A klasszikusok, Marx és Engels egyáltalán nem hitték abban, hogy a proletariátus győzhet egyetlen országban. Nem hitt ebben Lenin se Trockijjal, és Sztálin is csak kifejezetten taktikai megfontolásokból kezdte emlegetni a szocializmus építését egyetlen országban, a kapitalista környezet megsemmisítésére irányuló állandó felhívásokkal ellensúlyozva kijelentéseit.
Az orosz bolsevikok tényleges szándékait a Szovjetunió címere fejezte ki, amelyen a sarló és a kalapács kommunista szimbólumai a földgolyót ékesítették. Az Össz-szovjet Kommunista Párt számos programdokumentuma megfogalmazta a stratégiai célt: mind több szocialista köztársaság csatlakoztatása az SZSZKSZ-hez, egészen addig, míg ez az állam a világ valamennyi országát magába nem olvasztja. Mivel ezt az elképzelést teljességgel önkéntes alapon végbemenő, felszabadító jellegű folyamatként kellett bemutatni a világ népeinek, az SZSZKSZ és tagköztársaságai valamennyi alkotmányában szerepelt a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségéből való szabad kilépés lehetősége.
Ez persze ugyanolyan minden alapot nélkülöző frázis volt, mint a szólás- vagy a gyülekezési szabadság az 1936-os sztálini alkotmányban. Az egyszeri szovjet állampolgár számára az alkotmány ezen cikkelyének a puszta felemlegetése is garantált megtorlással járt, ami akár főbelövés is lehetett, de még a rendszer hruscsovi–brezsnyevi, úgymond vegetáriánusabb korszakában is börtönbüntetést vont maga után.
A kommunisták pártjának vezetői közül soha senki nem szándékozott teljesíteni ezt a cikkelyt. A pártnomenklatúrának legszörnyűbb álmaiban sem rémlett fel, hogy ez a lehetőség valaha is valósággá válhat. Azonban a nyolcvanas évek végén emberek tízmilliói számára vált nyilvánvalóvá, hogy az SZSZKSZ kevéssé hatékony és egyáltalán nem önkéntes szövetség. Ekkor erőteljes nemzeti-elszakadási mozgalmak indultak. A Szovjetunió korábban évtizedeken keresztül az erőszaknak és a folyamatos megtorlásoknak köszönhetően maradt fenn. Azonban a totalitárius SZKP szétzüllése a viszonylagos szabadság közepette erőtlenné tette a Kremlben székelő hatalmat.
A köztársaságok emlékeztették Moszkvát a kilépés alkotmányos jogára, Litvánia pedig nyíltan bejelentette a szakítást, s nekilátott a szövetségi struktúrák felszámolásának a saját területén. Nem lévén hatékony eszköze e folyamatok megfékezésére, a Kreml a jogi csűrés-csavarás fegyveréhez nyúlt. Mihail Gorbacsov kezdeményezte a Szovjetunióból való kilépés szabályainak törvénybe foglalását, amelyet azonban ellenfelei joggal neveztek el a „ki nem lépés törvényének”, annyira ellehetetlenítette az alkotmányos norma érvényesítését.
Ugyanezen célból tartottak 1991 márciusában referendumot a Szovjetunió további sorsáról. A szavazólapon szereplő kérdés a demagógia és a képmutatás valóságos remekműve volt: „Szükségesnek tartja-e a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének, mint az egyenjogú szuverén köztársaságok megújított föderációjának megőrzését, ahol teljes mértékben garantálva lesznek bármilyen nemzetiségű ember jogai és szabadsága?”
A Szovjetunió történelmének nagyobbik részében de facto unitárius állam volt (amit a kommunista párt totális hatalma biztosított), s egyáltalán nem föderáció, tehát nem volt mit „megújítani”, már csak azért sem, mert „megőrizni” és „megújítani” két különböző, mondhatni ellentétes fogalom. A Kreml uralma alatt a köztársaságok egyáltalán nem voltak szuverének, valójában a pártállami központ jogokkal nem rendelkező provinciái voltak. Ami pedig a „bármely nemzetiségű” polgárok jogait és szabadságát illeti, a központ véres leszámolása Tbiliszi, Vilnius és Baku polgáraival kizárólag a bármiféle garanciák hiányát garantálta.
Ennek ellenére megtartották e propagandaízű referendumot, amelyben a szavazójoggal rendelkező 185 millió polgárból 148 574 606-an vettek részt, azaz a jogosultak 80,3 százaléka. A Szovjetunió megőrzésére 113 512 812-en szavaztak, ellene 32 303 977-en. A „mellette” szavazatok abszolút többségét az Orosz Föderáció produkálta. Azonban a 15 köztársaságból hat (Litvánia, Lettország, Észtország, Grúzia, Örményország és Moldova) elutasította a referendumot. Azaz 37 millióan egyáltalán nem vettek részt a referendumban, 32 millióan pedig ellene szavaztak. Ez azt jelenti, hogy 70 millió szovjet ember semmilyen formában nem támogatta a Szovjetunió megőrzését.
Moszkvában nem akarnak emlékezni arra, hogy Ukrajnában az SZSZKSZ-t támogatók abszolút többsége Ukrajna Állami Függetlenségének Deklarációja alapján volt hajlandó erre. Ez a Deklaráció pedig, amelyet 1990 júliusában fogadtak el, gyakorlatilag Ukrajna függetlenségét feltételezte (az ukrán törvények felsőbbsége a szövetségiekkel szemben, saját, a központnak nem alárendelt erőszakszervezetek létrehozása, önálló külpolitika stb.). Egy ilyen szavazás után Ukrajnában csak a de facto független államok konföderációjáról lehetett szó, s nem valamiféle megújított föderációról.
Mellesleg a Deklaráció az OSZFSZK Állami Függetlenségéről című dokumentumban, amelyet egy hónappal korábban fogadtak el, mint az ukránt, Oroszország kifejezte, hogy bent kíván maradni a megújított föderációban. Ezért is találóak Valerija Novodvorszkaja, az ismert orosz jogvédő, közéleti személyiség szavai, miszerint nem lehet eldönteni a birodalomból való kilépés kérdését a metropólia, azaz az anyaország szavazataival, mert ezt a szerepet a Szovjetunióban valójában Oroszország játszotta.
Nincs abban semmi furcsa, ha napjainkban bizonyos közvéleménykutatók arról számolnak be, hogy a független Ukrajna polgárainak 47 százaléka az SZSZKSZ megőrzését szerette volna. Hiszen itt állami szinten ápolják a szovjet nosztalgiát, országszerte meredeznek a szovjet elnyomók emlékművei, legfelsőbb szinten ünneplik a szovjet ünnepeket, a komszomol és az USZSZK kommunista párti szatrapáinak jubileumait, az információs térséget átengedték az egykori metropóliának, az emberek millióit pedig továbbra is szovjet csordaként kezelik.
Nincs min csodálkozni, ha mostanáig nem történt meg a valódi szakítás a kommunista-birodalmi szovjet ideológiával, több száz filmsorozat pedig azt sugallja a tömegeknek, hogy az SZSZKSZ afféle aranykor volt az átlagember számára. Nincs min csodálkozni, ha Leonyid Kravcsuk végül is csak az UKP KB titkára, Leonyid Kucsma egy szovjet szövetségi gyár igazgatója, Viktor Jucsenko pedig egy vidéki szovjet könyvelő maradt. Semmiféle mélységi ideológiai megtisztulás nem történt Ukrajnában. Nem ment végbe semmiféle szellemi forradalom, ezért még nem haladtuk meg azt a pontot, ahonnan lehetetlen a visszatérés a múlthoz. Ez pedig azt jelenti, hogy továbbra is fennáll a totalitarizmus restaurációjának veszélye, s ez a veszély addig nem múlik el, amíg a posztszovjet Ukrajna ki nem irtja magából a szovjet ideologémákat, hagyományokat, mentalitást stb.
Ebben az értelemben Ukrajna rettentően elmaradott még az olyan országokhoz képest is, mint Albánia, Bulgária vagy Románia, ahol elképzelhetetlen, hogy kommunista lobogókat aggassanak a közigazgatási épületekre, ahogyan azt a még mindig szovjet Ukrajnában tervezik folyó év május 9-én, amikor a szovjet képmutatás egy újabb ünnepére kerül sor. Amíg a halott SZSZKSZ visszahúzza az élő Ukrajnát, az nem mászhat ki az abszolút kilátástalanság sírgödréből.