A teljesítményorientált Lajos bácsi és a parlamenti bizottság

Minap Kárpátalján jártak a Legfelsőbb Tanács emberi jogi, kisebbségi és nemzetiségközi kapcsolatokkal foglalkozó bizottságának tagjai.

A vizit a megboldogult Lajos bácsit juttatta eszembe, aki félelmetes magabiztossággal igazodott el emberek és politikusok között, s messziről felismerte a semmirekellőket.
Lajos bácsi családja a második nagy világégés előtt nem számított nagybirtokosnak, de szépen boldogult a maga földjén, amelynek legnagyobb részét az apja és ő maga szerezte kemény munkával. Amikor jött a háború, elment katonának, akár a többiek. Azt mondhatnánk, szerencséje volt, mert még mindig harcolt, amikor a szovjetek 1944 novemberében elhurcolták a kárpátaljai magyar férfilakosságot, de a történelem viharai elől rendszerint nem egyszerű kitérni. Nem sokkal azután, hogy hazatért, Lajos bácsit többször kihallgatták és megverték a hatóságok, mert nem volt hajlandó önként belépni a kolhozba, majd amikor megtört, s a veréstől reszkető kézzel mégis aláírta a szükséges papírt, elítélték a termés rejtegetéséért. Úgy alakult, hogy a lágerben együtt raboskodott az 1944 novemberében elítélt falubelijeivel – már akik túlélték az addigi megpróbáltatásokat.
Évekkel később, betegen került haza. Akik ismerték korábbról, azt mondják, nem volt többé az az erős, mindenkinél többet dolgozó, soha el nem fáradó ember, aki azelőtt volt. De nemcsak az egészsége lett oda. Az elkövetkező évtizedekben csak kevesen hallhatták felszabadultan nevetni. Úgy tűnt, mintha a munkába akarná fojtani minden keserűségét, mert mindenéből kiforgatott családjának rövidesen új házat épített, gyermekeit tisztességesen felnevelte és kitaníttatta. Így múltak el a szovjet évtizedek.
Mire eljött a rendszerváltás, igencsak benne volt már a korban, de mintha oszladozni kezdett volna komorsága, különösen, amikor fiával az új családi gazdaságot tervezgették. Újkeletű optimizmusa mindazonáltal meglehetősen visszafogott volt.
A régi rendszerben nemcsak a kolhozgyűlésen nem szólalt volna meg semmi pénzért, de baráti körben is lehetetlen volt véleményt kicsikarni belőle. Gyűlésekre a rendszerváltás után sem járt, de többé nem látta okát, hogy hallgasson, ha valaki például vasárnaponként, a kapu melletti lócán ülve kikérte a véleményét. Igaz, utóbb nem mindenki örült annak, hogy szóba elegyedett vele, mert félelmetes magabiztossággal tapintott rá a lényegre, s az embereket is tévedhetetlenül ítélte meg. Tisztában lévén azzal, milyen kellemetlen tud lenni az igazság, amikor csak tehette, hallgatott, ha viszont rákényszerítették, nem kertelt.
Mesélik, hogy mivel nagy tekintélynek örvendett a faluban, valamelyik választás előtt rá akarták venni, agitáljon a település ismert szülöttjéért, aki az UMDSZ színeiben indult. Lajos bácsi sokáig ellenállt a kampánymunkások unszolásának, de végül sokak füle hallatára kifakadt: „a faluban bárki megmondhatja, hogy a jelölt családja több nemzedékre visszamenőleg sosem tartozott az igyekvők közé, ennek megfelelően nem is volt semmijük. Bezzeg mikor bejöttek az oroszok, mindjárt nagy lett a szájuk – emlékeztetett az öreg. A jelölt meg az apja később is mindig tudták, hogy hová kell állniuk, ha boldogulni akarnak, úgyhogy ő a maga részéről soha nem szavazna rá” – zárta le a témát egyszer s mindenkorra Lajos bácsi.
Talán még Sütő Lajos, a Kárpátalja.ma egyik állandó olvasója, aki gyakran e sorok szerzőjének a szemére veti, hogy írásaival „kenyéradó gazdáit” szolgálja ki, talán még ő is méltányolni fogja, ha leírom, hogy szóban forgó névrokona nem volt részrehajló, a KMKSZ helyi vezetőjét sem kedvelte különösebben a kilencvenes években. Lajos bácsi tisztelte a tanárembereket, az unokájából is tanítót neveltetett, de látva az akkori gazdasági válságban a túlélésért küzdő pedagógusokat, az volt a véleménye, hogy nem lehet a falu vezetője egy olyan ember, aki a családjáról sem tud megfelelően gondoskodni. Manapság úgy mondanák, hogy Lajos bácsi véleményalkotásában teljesítményorientált volt, holott mindössze világéletében szeretett ragaszkodni a tényekhez, és nem mellesleg kiváló emberismerő is volt.
Az öreg még megérte a narancsos forradalmat. A faluban annak idején mindenkinek – kivéve persze a vezetőséget – elege volt már az akkori szociáldemokrata hatalomból, s itt is, ott is izgatottan tárgyalták a kijevi tüntetések lehetséges következményeit. Az akkor már kilencvenéves öreg hümmögve hallgatta őket.
– Lajos bácsi talán Janukovicsra fog szavazni? – heccelték a körülötte állók, akik az unokái lehettek volna. Mire ő csak annyit mondott: – Majd meglátjuk, mi lesz, de engem ez a Juscsenko a nyikhaj Szabó Jóskára emlékeztet, annak is csak a szája járt világéletében.
Sajnos ő már nem láthatta meg, hogy mi következik, még azon a tavaszon kiköltözött a temetőbe, ugyanolyan csendben, ahogyan élete java részét leélte.
Mi viszont, akik túléltük őt, meg az ilyen-olyan kormányokat is, ma már elkönyvelhetjük, hogy igaza volt. Vitatkozhatunk rajta, hogy azért bukott-e el a narancsos forradalom, mert Viktor Juscsenko elnök a nyikhaj Szabó Jóskára emlékeztette Lajos bácsit, vagy más oka volt a krachnak, amely végül óhatatlanul bekövetkezett, tény azonban, hogy valóban sokat beszéltek annak idején, s a szavakat nem követték tettek, illetve a tettek nem vágtak egybe mindenkor a szavakkal.
Most veszem csak észre, hogy kezdek idős nagynénémre emlékeztetni, aki nagy mesélő volt, de rendszerint csak számos tekervényes kitérő után jutott el mondandója lényegéhez. Talán emlékszik még az olvasó, e túlburjánzott írás legelején említettem volt, hogy a parlamenti bizottság látogatása juttatta eszembe Lajos bácsit. Valójában úgy kellett volna fogalmaznom, hogy a bizottság és az egész látogatás a Lajos bácsi által felemlegetett „nyikhaj” Szabó Jóskát juttatta az eszembe, akinek állítólag csak a szája járt. Magyarán, a látogatás során végig túl sokat beszéltek a képviselők, méghozzá ezúttal rólunk, nemzetiségi kisebbségekről – legalábbis ez derül ki a sajtóbeszámolókból.
Ungváron például, a megyei tanács üléstermében megtartott bizottsági ülésen, amelyen megyei hivatalnokok, tisztségviselők és képviselők is részt vettek, rengeteg beszámoló hangzott el arról, hogy mi mindenhez van jogunk nekünk, kisebbségieknek, s mi mindenhez lesz még, ha majd az újabb és újabb törvényeket is elfogadják az érdekünkben. Aztán ezekről az újabb jogszabályokról még külön is beszéltek egy kicsit. A már meglévő törvények végrehajtásáról lényegesen kevesebb szó esett. Inkább csak jelezték, hogy tudják, vannak problémák ezen a téren, különösen a nyelvtörvény végrehajtása körül sok a gond, de azt ígérték, majd megoldják valamennyit. (Előfordulhat persze, hogy a képviselők valójában keményen ostorozták magukat, csak az újságírók szégyellték leírni, mi mindent rónak fel saját bűnükül, de valljuk be, ez kevéssé valószínű.)
A bizottság tagjai kárpátaljai útjuk során Beregszászra is ellátogattak, ahol végre valami kis ízelítőt kaphattak abból, hogy a kárpátaljai magyaroknak húsba vágó problémáik vannak. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán dr. Orosz Ildikó elnök sorolta hosszan a magyar oktatásügy problémáit. Kezdte azzal, hogy nem adottak a feltételek a magyar gyerekek számára az államnyelv elsajátításához, folytatta ott, hogy a jelenlegi emelt szintű érettségi diszkriminatív, mivel a kötelező ukrán vizsga által gyakorlatilag kirekeszti a magyar diákok egy részét a felsőoktatásból, s meg sem állt egészen a végzettséget igazoló kétnyelvű (ukrán-magyar) dokumentumok hiányáig, amivel tulajdonképpen ismét a nyelvtörvény rendelkezéseinek be nem tartásához érkeztünk el. Talán már unták is a képviselők az ünneprontó beszédet.
Ráadásul a bizottság tagjai – ugyancsak a beregszászi főiskolán – találkoztak a Magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának küldöttségével. Potápi Árpád, a magyar parlamenti bizottság elnöke élve a lehetőséggel, ukrán tárgyalópartnerei támogatását kérte a kárpátaljai magyarság problémáinak megoldásához. Kérte például a nyelvtörvény rendelkezéseinek érvényesítését a kárpátaljai magyarság vonatkozásában, hogy tegyenek meg mindent a beregszászi magyar főiskola zavartalan működése és hamarosan esedékes akkreditálása érdekében. Mint az MTI írja tudósításában: „Kifejtette, hogy az ukrajnai magyarok hathatósabb parlamenti képviselete érdekében a következő ukrán parlamenti választások előtt vissza kellene állítani a magyar többségű választókörzetet. Potápi Árpád hangsúlyozta, hogy a kárpátaljai magyarság szülőföldjén való megmaradása érdekében – az ukrán területi-közigazgatási reform keretében – létre kellene hozni a tömbmagyarság mintegy 85 százalékát magában foglaló Tiszamelléki járást”.
Válaszában Valerij Packan, az ukrán parlamenti bizottság egyébként kárpátaljai illetőségű elnöke elismerően szólt Magyarországnak a határon túli magyarok támogatása érdekében kifejtett tevékenységéről – írja ugyancsak az MTI. Mint hangsúlyozta, a kárpátaljai magyarság elsősorban a Magyarország részéről megnyilvánuló törődésnek köszönhetően tud a többi ukrajnai nemzetiségnél hatékonyabban élni kisebbségi jogaival. Az ellenzéki (Udar) honatya úgy vélte, Ukrajnának is legalább olyan szinten kellene támogatnia a határon túli ukránokat, mint ahogy azt Magyarország teszi a külhoni magyarok esetében. Ez jólesett.
Következett azonban Andrij Sevcsenko, a bizottság első elnökhelyettese, aki szintén ellenzéki politikus, ám a Timosenko-féle Batykivscsina képviselője, aki viszont szóvá tette a magyar kettős állampolgárság kérdését, „megemlítve, hogy Kárpátalján több ezer ukrán állampolgárnak magyar állampolgársága is van, jóllehet ez sérti az ukrán alkotmányt. Mint mondta, a két országnak rendeznie kell ezt a kérdést, hogy az törvényes keretek közé kerüljön. Megjegyezte ugyanakkor, hogy Kijev nem hozott retorziós intézkedéseket a magyar jogszabály kapcsán, mint tette azt Szlovákia”.
És ezen a ponton le is zárhatjuk az idézetet meg a beszámolót egyaránt, mert nagyjából így ért véget minden kisebbségi tárgyú ukrán-magyar megbeszélés az elmúlt legalább tíz esztendőben, függetlenül attól, hogy éppen ki volt, van kormányon Kijevben vagy Budapesten: amint a magyar fél felveti a kárpátaljai magyarság számára fontos problémákat, az ukrán oldal mindjárt megmerevedik, esetleg visszavág. A különbség legfeljebb annyi, hogy korábban rendszerint a Tiszamelléki járás kérdése verte ki ukrán részről a biztosítékot, mostanság viszont inkább a kettős állampolgárság. „A felek abban állapodtak meg, hogy folytatják a Beregszászon megkezdett párbeszédet” – hangzott az MTI-tudósítás hivatalos záróformulája.
Az ukrán honatyák úgy döntöttek, hogy a sok magyar probléma után a beregszászi cigánytáborba is ellátogatnak, ahol felkeresték az iskolát és az egészségügyi központot.
„Összességében a bizottságot lenyűgözték az iskola sikerei, és a végzősök számának gyarapodását kívánták” – fogalmaz a beregszasz.com.ua portálnak a látogatásról közölt beszámolója. Sajnos kimaradt a tudósításból, hogy az iskolában uralkodó valóban irigylésre méltó körülmények nem egyedül az ukrán nemzetiségi politika vívmányai, hanem a civil támogatóké, köztük – ha jól tudom – a hollandiai protestáns egyházaké is.
De ez valójában nem sokat számít. A lényeg, hogy a képviselők azóta már messze járnak, mi meg itt maradtunk a problémáinkkal együtt. A fő, hogy túlvagyunk rajta: valaki valahol begyűjtötte az akcióért járó piros pontokat, s nekünk, magyaroknak sem származott belőle kárunk.
Lajos bácsinak biztos meg lett volna a véleménye erről a kétnapos bizottsági buliról. Igaz, valószínűleg megtartotta volna magának, amit gondol, mert nem hitt abban, hogy kizárólag a sok beszéddel bármit meg lehet oldani. Mint említettem, ő teljesítményorientált volt.