A vereckei emlékmű magyar

Riasztó hírt közölt tegnap a galinfo.com.ua. A galíciai portál szerint a Lembergi Megyei Tanács képviselői le akarják rombolni a Vereckei-hágón „a magyar soviniszták” emlékjelét.

A javaslattal állítólag Osztap Sztahiv, a nacionalista Szvoboda párt megyei tanácsi képviselője állt elő. „A Vereckei-hágón, Lemberg és Kárpátalja megyék határán áll a magyar soviniszták által felállított emlékjel, ami megengedhetetlen” – jelentette ki. Sztahiv hozzátette, hogy a kárpátaljai félnek nincs pénze, hogy felszámolja ezt az emlékjelet, ugyanakkor Ukrajna feldarabolásakor Magyarország elfoglalja Kárpátalját erre a „határjelre” összpontosítva. A képviselő ezért felszólított, hogy találjanak pénzt, és segítsenek a kárpátaljai félnek lerombolni a „sovinizmusnak ezt az emlékművét”, melyet közlése szerint illegálisan és engedélyek nélkül állítottak fel, s amely ezenkívül „megosztja Ukrajnát”.

A galinfo.com.ua végezetül emlékeztet, hogy korábban beszámolt arról, miszerint „a magyarok erre a helyre hordják a turistáikat, és azt mondják nekik, hogy ez az ő etnikai területük”.

Amolyan háttér-információként tegyük hozzá a fentiekhez, hogy a Szvoboda a legutóbbi önkormányzati választások alkalmával többséget szerzett a Lemberg Megyei Tanácsban. Sztahiv felhívása így több egyszerű nacionalista kirohanásnál, amilyenből mostanság sajnos már minden hétre jut legalább egy.

Az olvasó jogosan teszi fel a kérdést, hogy a Lemberg megyei önkormányzatnak mi köze Kárpátaljához, miért nem a saját megyéje határain belül „ukránosítanak” kedvükre, ha akarnak, hisz bizonyára akadna még teendő ezen a téren Galíciában is. De jusson eszünkbe, hogy egyes elemzők már közvetlenül a választások után megjósolták a nacionalistáknak ezt az „expanzióját”, ezeket a távoli portyákat. Egy dolog ugyanis ellenzékből szidni az éppen hatalmon levőket, s egészen más többségbe kerülve kormányozni, vagy legalábbis megpróbálni szembeszegülni a Kijevből irányított állami adminisztrációval, s megvalósítani valamit a választási ígéretekből. Régi politikai trükk a sikertelenség vagy a tétlenség elleplezésére külső ellenséget keresni, amely elterelné a választó figyelmét a belső gondokról. Ráadásul a magyarokat lesovinisztázni amúgy is kedvenc foglalatossága az ukránság ezen önjelölt bajnokainak, akik mindenben a külső ellenség(ek) kezét látják.

Meglehet, nem is lett volna érdemes felzaklatni a kárpátaljai magyar olvasót ezzel a semmitmondó hírrel – hiszen a mi (magyar) hangunkat úgysem hallják meg a hágón túl –, ha a történetnek nincs folytatása. Történt ugyanis, hogy az ugyancsak galíciai zaholovok.com.ua portál közölte Gajdos Istvánnak, a Régiók Pártja (PR) parlamenti képviselőjének, a törvényhozás emberi jogi, kisebbségi és a nemzetiségek közötti kapcsolatok kérdéseivel foglalkozó parlamenti bizottsága titkárának, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) elnökének a Szvobodás kirohanáshoz fűzött kommentárját. Talán mondanunk sem kell, hogy a honatyát felháborította Sztahiv kijelentése.

Miután jól kifüstölögte magát a képviselő, következhettek az érvek: „Az emlékmű a Vereckei-hágón a Kelet és a Nyugat közötti kaput szimbolizálja. Óvni kell azt mindannyiunknak – ukránoknak, magyaroknak, oroszoknak és románoknak is –, minden nemzetiségnek. Ez történelem. A magyarok számára ez kétségtelenül értékes emlékmű. Gyakran keresik fel turisták, és érdeklődnek a történelem iránt. Felháborít a képviselő bejelentése, felhívása, hogy pénzügyileg segítsenek a kárpátaljaiaknak lerombolni az emlékművet. Számomra eleve érthetetlen, hogyan képzelik a szvobodások az Európába vezető utat ilyen kijelentésekkel és megnyilvánulásokkal” – nyilatkozta többek között a képviselő, s az ember már-már kételkedni kezd, hogy ugyanarról az emlékműről beszélünk-e.

Mert igaz ugyan, hogy az emlékmű kaput is jelképez Kelet és Nyugat között, elsősorban azonban mégiscsak az 1100 évvel ezelőtti magyar honfoglalásnak állít emléket. Nem véletlenül építették éppen oda, ahol áll, s nem véletlen vagy csalás, hogy – amint a galinfo.com.ua fogalmaz: – „a magyarok erre a helyre hordják a turistáikat, és azt mondják nekik, hogy ez az ő etnikai területük”. Matl Péter alkotása ugyanis annak az immár bő egy évezrednek hivatott emléket állítani, amelyet a magyarság Árpád népének érkezése óta a Kárpát-medencében élt meg alkotva és gyarapítva, s amely korszak a Kárpátoknak éppen azon a szent helyén vette kezdetét, ahol az emlékmű áll. Ha úgy tetszik, ez valóban a mi „etnikai területünk” (is), bár senkit sem szeretnénk beolvasztani, megfélemlíteni vagy elüldözni innen, mint a szvobodások.

Kétségbevonhatatlan tényekről beszélünk, akár tetszik ez az ukrán nacionalistáknak, akár nem. Ha hagyjuk, hogy megkérdőjelezzék a magyar jelenlétet e tájon a múltban, akkor az itteni magyarság jelenét és jövőjét ássuk alá, hiszen kitől várhatjuk, hogy kiálljon mellettünk, ha mi magunk sem tesszük?

Ezért furcsa némileg, hogy Gajdos István, aki újabban ismét az „egyetlen magyar” képviselőnk a kijevi törvényhozásban, s aki állítása szerint azért törekedett odajutni oly hevesen, hogy az érdekeinket képviselje, most igyekszik bizonyos értelemben elbagatellizálni az emlékmű magyar voltát. Ukránoknak, oroszoknak, románoknak vajmi kevés közük van az emlékművünkhöz, viszont neki mindenképpen fel kellene vállalnia a magyarságát, még akkor is, ha nem kifizetődő, ha nem kellemes farkasszemet nézni az acsargó galíciai nacionalistákkal, különben nem érdemli meg, hogy magyar politikusnak nevezze magát.

Egyébként nem előzmények nélkül való ez az „internacionalista” hajlam Gajdos Istvánnál. Az embernek eszébe jut például a befejezetlenül álló Békepark. Talán emlékszik még rá az olvasó, hogy a magyarországi illetékes hatóságok néhány éve egy központi magyar katonai temető megépítését határozták el Kárpátalján. Az elképzelést „természetesen” felkarolta az akkori szocialista kormányzattal jó viszonyt ápoló UMDSZ is, ám mire megkezdődhetett a kivitelezés, már a Megbékélés a közös Európáért emlékpark elnevezésű komplexum kezdett el épülni Dercen határában, amelyet másként Békeparkként is szoktak emlegetni. A Kárpátalja hetilap minapi cikkéből tudhatjuk, hogy „a jelenlegi nemzeti kormányzat nem tart igényt az előző szocialista vezetés által vizionált méregdrága és magyar katonai temetőből nemzetközivé lett Békeparkra”.

Az ember megérti, ha esetleg csak ezzel az internacionalista elnevezéssel lehetett megszerezni az ukrán hatóságok engedélyét a beruházásra, de nem biztos, hogy mindig minden árat meg kell és meg lehet fizetnünk. Az „elnemzetietlenedett” Békeparkhoz hasonlóan egy hegyek között meredező internacionalista „kapura” is legfeljebb az internacionalista turistának lehet szüksége. A Vereckére zarándokoló magyarok viszont zömükben tudatosan a „magyar honfoglalási emlékművet” keresik fel, mert az azon a helyen áll, ahol őseink egykor a Kárpát-medencébe léptek.

A zaholovok.com.ua idézett cikkének és Gajdos István nyilatkozatának azonban ezzel még nincs vége. „A képviselő ugyancsak megjegyzi, hogy információi szerint alaptalanok az arra vonatkozó kijelentések, miszerint az emlékjelet törvénytelenül emelték volna a Vereckei-hágón: »Minden rendben van. Az emlékmű törvényesen áll ott«” – olvasható a cikkben, bár nem érthető, miért érzi úgy a politikus, hogy magyarázkodnia kellene a nacionalisták előtt.

Lehangoló ezt olvasnia annak, aki végigélte-végigkövette az emlékmű körüli csatározásokat az elmúlt több mint másfél évtizedben, különösen akkor, ha a nyilatkozót Gajdos Istvánnak hívják. Mint köztudott, Matl Péter alkotása az ukrán hatalom ellenállása miatt évekig állt befejezetlenül. Ám nemcsak az ukrán politika nehezítette az építtető Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) dolgát. A szocialisták kormányra kerülésével Magyarországon 2002-ben az UMDSZ a vereckei emlékmű ügyét is megkísérelte „átvenni” a KMKSZ-től, akárcsak például az oktatási-nevelési támogatás folyósítását vagy a magyar igazolványok kiadását. Amikor ez nem sikerült, egyes források szerint Gajdos István fejében még az is megfordult, hogy torzóban hagyják az eredetit, s másik emlékművet építenek. Talán internacionalistát, talán európait, talán megbékélésit. Ki tudja, milyenre sikeredett volna?

De ez már egy másik történet. A lényeg, hogy áll a magyar honfoglalási emlékmű, s már puszta léte is biztatást jelent mindannyiunknak.