Alapos tudást csak anyanyelvén szerezhet az ember

Sorozatunkban, mellyel a magyar iskolához szeretnénk kedvet csinálni azoknak a szülőknek, akik mostanában választanak tanintézményt gyermekük számára, dr. Kész Margit néprajzkutatót faggatjuk a magyar nyelvhez, a magyar iskolához fűződő viszonyáról. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára maga is gyakorló szülő: lánya még a salánki iskola magyar tizenegyedik osztályának padját koptatja, fia viszont, aki ugyanott érettségizett, már egyetemista.

– Az Ön esetében annak idején egyértelmű volt az iskolaválasztás?

– Vegyes etnikumú családban nőttem fel. Édesapám ruszin ember volt a técsői járási Láziból, aki egy homogén magyar településre, Nevetlenfaluba nősült. Mire én egy évvel a házasságkötésük után megszülettem, ő már szépen beszélt magyarul. Egy alkalommal, amikor magyarországi vendégeink érkeztek, egyszerűen nem hitték el, hogy egy idegen nyelvet – hisz a magyar apám számára az volt – ilyen rövid idő alatt ilyen szépen meg lehet tanulni. Ruszin nagyapám, aki még az Osztrák–Magyar Monarchiában volt katona, szintén beszélt magyarul. Ma is emlékszem a szép meséire. Nagyon jó nyelvérzéke lehetett, hiszen időnként németül is beszélt hozzám. Sajnos, nevetleni nagyapámat már nem ismerhettem. Nagymamám viszont, aki sokat foglalkozott velem, hiszen a szüleim napközben dolgoztak, magyar mondókákon, népmeséken nevelt engem, így ebben a kultúrkörben voltam igazán otthon.

Miután Nevetlenfaluban párhuzamosan magyar és ukrán iskola is működött, már akkoriban is folyt a küzdelem az iskolába készülő gyerekekért. Engem ruszin édesapámon keresztül próbáltak meg az ukrán iskolába csábítani, de ő értetlenkedve nézett rájuk. Még emlékszem, milyen felháborodottan magyarázta otthon: ugyan hogy írathatna engem ukrán iskolába, amikor nem beszélek ukránul, s így nem érteném a tananyagot. Természetesen igyekeztek meggyőzni őt, hogy okos a gyerek, úgyis megtanulja, amit kell, de apám kitartott a véleménye mellett, s ez a kérdés aztán soha többé nem került szóba a mi családunkban. Édesapám, aki nem volt értelmiségi, megértette, hogy ha nem magyar iskolába járnék, sokkal kevesebb tudást sajátítanék el. Érdekes ugyanakkor, hogy több barátnőmet színmagyar szülei ukrán iskolába adták.

Édesanyámnak is nagy szerepe volt abban, hogy magyar iskolába járhattam. Nagyon szeretett olvasni, gyakran kaptam tőle ajándékba könyvet. Jól fogalmazott, verseket is írt, amit mindig megbeszéltünk.

Aztán elkezdődött az iskola, amit én az első percétől élveztem. A tanító nénik, a tanáraim valamennyien csodálatos emberek voltak, s én világéletemben mindig tanulni, tanítani akartam. Szinte szívtam magamba a tudást, s az akkor államnyelvként oktatott orosz nyelvvel sem volt problémám, mert nagyon jó orosztanáraim voltak.

– Mi történt az érettségi után?

– Az iskola elvégzése után nem volt kérdéses számomra, hogy magyar szakon kell folytatnom a tanulmányaimat, hiszen imádtam magyarul olvasni, írni, beszélni. Ez akkoriban egy kicsiny ugocsai magyar faluból, nem értelmiségi szülők gyerekeként indulva igen komoly vállalkozásnak számított, mégis simán vettem az akadályokat, bejutottam az ungvári egyetemre. A nevetlenfalui általános iskola és a tiszapéterfalvai középiskolai tanáraim fel tudtak készíteni erre a megmérettetésre.

Az egyetemen kinyílott előttem a világ. Nagyszerű tanárunknak, Fodó Sándornak köszönhetően beleszerettem a folklórba, egy életre elköteleztem magam a néprajz mellett. Később eljutottam Debrecenbe, ahol sikeresen megvédtem a kisdoktorimat.

– Az egyetemen nem csak magyarul kellett előadásokat hallgatnia. Nem származtak problémái ebből?

– Soha nem okozott gondot, hogy magyar iskolába jártam, s nem is maradtak rossz vagy keserű emlékeim ezzel kapcsolatban. Az egyetemen valóban csak a szaktantárgyakat tanultuk magyar nyelven, minden egyebet ukránul és oroszul, csoporttársaimmal mégis helytálltunk. A csoportunk mindig jobb vizsgaátlagot ért el ezekből az ukránul hallgatott tárgyakból, mint az évfolyamunkon tanuló ukrán vagy orosz csoportok. Fontosnak tartom elmondani, hogy Debrecenből hazatérve sikerült Kijevben honosítani a néprajzos diplomámat, s az sem okozott nehézséget, hogy az ügyintézés a fővárosban ukrán nyelven folyt.

Biztos vagyok benne: ha annak idején édesapám nem dönt úgy, hogy magyar iskolába járjak, akkor nem sikerül idáig eljutnom, hiszen mindenki csak az anyanyelvén sajátíthatja el az alapokat, amelyekre később építhet. Ezzel együtt természetesen mindig nyitott voltam az orosz, az ukrán, a ruszin nyelv iránt is.

Sok olyan barátnőm, ismerősöm van, akikkel egyszerre indultunk, de ők ukrán iskolába jártak. Egyikük nemrég elmondta, hogy amikor előveszi a fia történelemkönyvét, s beleolvas, akkor ébred rá, hogy az milyen érdekes. Korábban az iskolában csak bemagolta ukrán nyelven a tananyagot, de alig értette, mit olvas.

– Iskolai tanárként dolgozva korábban maga is megtapasztalhatta, hogy a szülők nemegyszer azért választják gyermekük számára az ukrán iskolát, mert meggyőződésük, csak így érvényesülhet, csak így boldogulhat az életben. Hogyan látja ezt a kérdést?

– Valóban, több mint tíz évig dolgoztam magyartanárként Salánkon, ahol két tannyelvű a helyi középiskola. Tudni kell, hogy ebben az iskolában az ukrán osztályokban is zömében salánki magyar gyerekek tanulnak. Mindig is nagyon sajnáltam őket. Voltak esetek, amikor közös programot szerveztünk a magyar és az ukrán osztályok diákjainak. Szomorú volt tapasztalni, hogy az ugyanahhoz a korosztályhoz tartozó ukrán iskolás gyerek nem tud elmondani egy magyar népmesét, de ukránt se. Mondókát és verset is csak annyit ismertek, amennyit a családból hoztak magukkal. De tudjuk, hogy a család ma már nem tölti be azt a tudásátadó szerepet, amit egykor, az iskola viszont az ukrán iskolát választók esetében nem tudta átvenni ezt a feladatot. Sajnáltam azokat a kis csillogó szemű emberkéket, akik annyira csodálkoztak – szerintem a lelkük is belesajdult –, amikor magyar osztályba járó társaik szereplését hallgatták.

Ugyanezt tapasztaltam a jurtatáborainkban is, ahol rendszeresen vendégül láttunk ruszin, illetve magyar származású, de ukrán iskolában tanuló gyerekeket. Ezek a gyerekek nem, vagy csak nehezen tudtak bekapcsolódni az esti közös mesélésbe, a közös játékokba.

Úgy érzem tehát, hogy egyértelműen hátrányt szenvednek az ukrán iskolába íratott magyar gyerekek. Tanári pályafutásom során úgy láttam, hogy többségük legfeljebb a szakközépiskoláig tud eljutni. Ritka közöttük az olyan, aki főiskolán vagy egyetemen folytatja a tanulmányait, de ezek is általában vegyes házasságból származó gyerekek, vagyis olyanok, akik már a családban, az iskola előtt megtanulták az ukrán vagy a ruszin nyelvet.

– Mit üzen azoknak a szülőknek, akik éppen most fontolgatják, hogy ukrán vagy magyar iskolába írassák-e csemetéjüket?

– Tiszta szívemből és tiszta lelkiismerettel üzenem a szülőknek, hogy ne dilemmázzanak. Egyáltalán nem jelent hátrányt a magyar iskola, csak előnyére válhat a gyereknek. Hiszen Ukrajnában a több százezer iskolás gyerek közül sem lesz csak azért sikeres és boldog valaki, mert beszél ukránul. Ehhez több kell. A mai világban, amint régebben is, az eredményhez, a sikerhez, a boldoguláshoz tudásra van szükség. Alapos tudást viszont csak anyanyelvén szerezhet az ember.