Állam vagy kváziállam
Az állam olyan szervezet, amelyet az emberek természetes, alapvető jogaik védelmére hoznak létre. Az államnak e jogok védelmében kifejtett tevékenységének módjai és rendje tükröződnek az ország Alkotmányában. De az államot emberek alkotják. Az állam mindig tükör, amelyben megmutatkoznak lakosságának valódi erkölcsei, hagyományai és viselkedési mintái. Ily módon az állam létrehozóinak mentalitását is tükrözi. Olekszandr Mucsnik, a Demokrácia Kutatóintézet elnöke a pravda.com.ua internetes portál számára írt esszéjében, melynek főbb gondolatait az alábbiakban olvasóink figyelmébe ajánljuk, a demokratikus államról vallott elképzeléseink, s az ukrajnai valóság közötti különbségekről elmélkedik.
Az emberek hétköznapi viselkedési mintái az állam és a polgárai közötti viszony standardjaivá transzformálódnak. Ezért az állam ugyanazon erkölcsi sablonok szerint viselkedik velünk, amelyek alapján mi építjük viszonyainkat egymás között. Ebben az értelemben bátran állíthatjuk: az állam mi vagyunk!
Ha az együttélés során az emberek jóakaratot, nemeslelkűséget, odaadást, az építésre való hajlamot mutatnak, úgy erőfeszítéseik eredménye demokratikus, szociális jogállam lesz. Az ilyen állam kétségtelenül Hazájává válik polgárainak.
Amennyiben azonban valamely terület lakóinak viselkedési mintáit az aljasság, a képmutatás, a hazugságra és az árulásra való hajlam jellemzi, akkor bátran állíthatjuk, hogy az általuk létrehozott államszerű képződmény hurok az adófizetők nyakán. Az efféle képződmény nem tiszteli a méltóságot, nem óvja a szabadságot, nincs tekintettel az emberi jogokra, s ezért nem tekinthető államnak a szó jogi értelmében. Hogy ne keverjük a fogalmakat e cikk kontextusában, ez utóbbit nevezzük ezentúl kváziállamnak.
A kváziállam egyfajta utánzata, pótléka, hamisítványa az államnak. Más szóval, az ilyen országban vannak intézmények, amelyeket formálisan ugyanúgy neveznek, ahogyan prototípusaikat a civilizált országokban: parlament, kormány, bíróságok, ügyészség, rendőrség, hadsereg stb. Valójában azonban ezek az intézmények nem felelnek meg alkotmányos rendeltetésüknek, mivel nem védelmezik az emberi jogokat. Az Alkotmányt fiktív létre, a nemzeti vagyont szétrablásra, a nemzetet degenerációra kárhoztatják.
Legyünk őszinték, Ukrajna nem jogállam, ahogyan azt az Alkotmány 1. paragrafusa kimondja. Hogy független-e? Tulajdonképpen igen. De csak az emberi jogoktól. Nélkülük azonban nem nevezhető demokratikusnak sem. Szociális tartalma említésre sem méltó: a lakosság gyors ütemben hal ki, emigrál, válik veszélyes járványok áldozatává. Ezért azután bármennyire is szomorú elismerni, az emberi jogok szemszögéből nézve Ukrajna kváziállam.
Ami ennek a siralmas helyzetnek az okait illeti, nem ezeknek vagy azoknak a hatalmasoknak a rosszakaratáról van szó. Ők saját népük teste és vére, s éppen ezért semmivel sem jobbak vagy rosszabbak másoknál. Az ok ezen térség lakóinak mentalitásában keresendő. Ez mindjárt nyilvánvalóvá válik, amint a gonosz sors valamelyiküket a hatalom Olümpuszára repíti, hiszen továbbra is a mentalitásuknak megfelelően viselkednek, s viselkedésük tartalma az erőszakos faragatlanság. (A szerző ezen a helyen valójában a „хамство” kifejezést használja, amelynek nincs magyar megfelelője, s csak jobb híján írhatjuk le jelentését erőszakos faragatlanságként – a szerk.)
A faragatlanság veszélyére figyelmeztetett már majd egy évszázaddal ezelőtt Dmitrij Merezskovszkij író és vallásfilozófus is. A sokatmondó Az eljövendő faragatlan című, 1905-ben megjelent cikkében mintegy előrevetíti a jövőt, amikor rámutat: „Ennek a Faragatlannak Oroszországban három arca van. Az első, a valódi felettünk az önkényuralomé… A másik arc a múlté mellettünk, a pravoszláviáé… A harmadik arc a jövő alattunk, az alulról jövő faragatlanságé – a huliganizmusé, a mezítlábasoké, a Fekete Százaké –, a legfélelmetesebb a három arc közül”.
A faragatlanság először 1917-ben hallatta a hangját úgy istenigazából. Ez a hang lett a döntő a történelmi események további alakulásában.
Egykor Vlagyimir Nabokov író előadásokat tartva amerikai egyetemeken sokat küzdött azzal a problémával, miként magyarázza meg a szlavista diákoknak az olyan nehezen lefordítható orosz szavak jelentését, mint az intelligencia, a közönségesség, a kispolgáriság és a faragatlanság. Azt mondják, ha nehezen is, de az első három kifejezés értelmét sikerült átadnia a hallgatóknak, az utolsó, a faragatlanság tekintetében azonban beismerte, hogy kudarcot vallott. Úgy hisszük, az egyik ok, amiért az orosz irodalom kitűnő ismerője kudarcot vallott, az lehetett, hogy nem ismerte az oroszországi valóságot. Nabokov ugyanis még azelőtt hagyta el az országot, hogy a faragatlanság gondolkodásmóddá, életstílussá, s végső soron a nemzeti karakter lényegévé vált volna.
Ugyanakkor faragatlanságon az emberi méltóság megalázásának legkönyörtelenebb és legcinikusabb formáját kell érteni, amikor az elkövető nincs tisztában tetteinek következményeivel. A köznyelvben az oroszok erre a jelenségre a végképp lefordíthatatlan „жлобство” kifejezést használják (amit talán rámenős tahóságként írhatnánk körül, ez azonban nem fedi teljesen az orosz szó jelentését – a szerk.).
Sajnos ez a jelenség a bolsevik birodalmi lét velejárójává vált. Számtalan példát találunk erre történelmünkben. Szemléltetésül következzék most csupán kettő ezek közül: egy az SZSZKSZ, egy pedig Ukrajna legújabb kori történetéből.
Az egykor népszerű és szép színésznőt, Tatjana Okunyevszkaját 1948-ban letartóztatták, amit nehéz börtön- és lágerévek követtek. Korábban Okunyevszkajának közismert művészként számos hódolója volt, nem egy magas rangú hivatalnok, köztük Viktor Abakumov, a Szovjetunió állambiztonsági minisztere. A művésznő elkeseredésében segélykérő levelet írt a miniszternek, amely a lágeradminisztráció megkerülésével el is jutott a címzetthez. Nem sokkal később egy láthatatlan kéz kiemelte őt a lágerbéli pokolból, s meg sem állt vele Moszkváig, a miniszter dolgozószobájáig.
Abakumov az ajtóban fogadta a nőt, s kezet csókolt neki, mintha csak valamilyen társasági eseményen találkoztak volna. Az irodában két személyre terített asztal várta őket konyakkal, pezsgővel, gyümölcsökkel, süteményekkel… A miniszter hellyel kínálta a színésznőt, elbeszélgettek, felidézték a múltat. Okunyevszkaja már-már hinni kezdte, hogy sorsa jobbra fordul. Végül a miniszter a tárgyra tért.
– Elolvastam a levelét – mondta. – Valóban igaz volna mindaz, amiről ír?
– Igaz – erősítette meg a színésznő.
– És önt valóban verték? – kérdezte a miniszter.
– Vertek – erősítette meg újfent a nő.
– És hogy vertek? – kérdezte a miniszter. – Így?
Azzal ököllel az arcába vágott.
– Vagy így?
Egy újabb fogtörő ütés következett.
– Esetleg így?…
Miután kiadta a dühét, a miniszter hívatta az őrséget, s a véresre vert művésznőt visszavitték a lágerbe.
1954-ben Okunyevszkaját szabadon engedték, Abakumovot pedig agyonlőtték. Fizikailag megszűnt létezni a miniszter, szelleme azonban tovább bolyongott a Szovjetunió hatalmi intézményeinek folyosóin. Georgij Gongadze tragikus halálának körülményeiből ítélve a független Ukrajnában is tovább él Abakumov szelleme.
Ennek a két, első pillantásra egymástól teljesen független történetnek a valóságban közös az alapja: annak a népnek a mentalitása, amely megteremtette, fenntartotta és dicsőítette azt az államot, amely rengeteg csinovnyikja révén megalázta, kínozta és gyilkolta polgárait. Ukrajna a Gulag-szigetcsoport, a gonosz birodalmának szilánkja. Formálisan kikiáltotta függetlenségét, valójában azonban egészen a faragatlanság függőségében maradt. A faragatlanságéban, amely teljes valójában megmutatkozott lakóinak idegenellenességében, kétszínűségében, hazugságában és szívtelenségében. Csak a cégér változott: az „Éljen Ukrajna!” váltotta fel az „Éljen az SZKP!”-t.
Éppen ezért becsületesen be kell ismernünk, hogy a mienk kváziállam. És nem szabadulunk tőle mindaddig, míg cseppenként ki nem szorítjuk, préseljük magunkból az áldatlan faragatlanságot.
Természetesen a nemzeti karakter lényegének kiszorítása nem olyan kellemes foglalatosság, mint például kiszorítani az országból a más nemzetiségek képviselőit. De nincs mit tenni, magunkon kell kezdenünk mindent, különben a történelem egy bizonyos pontján a „címzetes kvázinemzet” nyomasztó szerepében találhatjuk magunkat.