Ami a New York Times cikkéből kimaradt

A New York Times újságírója állítólag egy hetet töltött Kárpátalján, hogy a kárpátaljai magyarok helyzetét és az ukrán állam által feltüntetett szeparatizmust tanulmányozza. Számos személlyel készített interjút, riportot, többek között a főiskolán is járt, ahol az interjút rögzítettük. Az „objektív” amerikai tudósító kérte, hogy ne tegyük fel azt az internetre. Megírta a cikket, de sajnos számos alapvető gondolat nem került bele, ezért szeretnénk kiegészíteni, és tájékoztatásul közreadni, ami kimaradt a cikkből, továbbá az interjú felvételét is közzétesszük. Tudjuk, hogy ez az írás nem fog eljutni a New York Times olvasóihoz, de nagyon reméljük, hogy a magyar, ukrán és angol megjelenés után ismertté válik majd a média révén, s (reményeink szerint) eljut az Ukrajnába akkreditált NATO és Európai Unió nagykövetségeire is.

A cikk felvezetése és a hozzánk intézett első kérdés minket is meglepett:
– Hogy történhetett meg az, hogy szeptember 1-jén a Magyar Állami Opera beregszászi előadásán háromezer ember csendben állt az ukrán himnusz alatt, míg a magyar himnuszt elénekelték a jelenlévők? Ezt a magatartást „ellentmondásos elkötelezettség feltűnő megnyilvánulásaként” definiálta az újságíró. Sajnos a mi gondolataink nem kerültek be a cikkbe, ezért kifejtenénk:

A jelenségnek oka van, ami a régió történelméből fakad.

A napjainkban Kárpátaljának nevezett terület 895-től 1920-ig Magyarország része volt. 1920 után Csehszlovákiához csatolták, majd 1938-ban a bécsi döntés értelmében a régió főként magyarlakta területei (Ungvár–Munkács–Beregszász vonal) Csehszlovákiától Magyarországhoz kerültek. Néhány hónappal később, Csehszlovákia felbomlását követően Kárpátalja teljes egésze visszakerül Magyarországhoz (1939 márciusának közepe). 1944 októberében a szovjet csapatok elfoglalták Kárpátalját, és a második világháború után a csehszlovák–szovjet paktum révén a Szovjetunióhoz került, s annak része volt 1991-ig. 1991-ben Ukrajna kiválásával a terület Ukrajna része lett. A kárpátaljai magyarok így akaratukon kívül immár száz éve nem tartoznak az anyaországukhoz. A 20. században húsz-negyven évente más országban találták magukat, és soha nem kérdezték meg őket arról, hogy akarnak-e ennek vagy annak az államnak polgárai lenni. Mindegyik ország azt szerette volna, hogy azonnal váltsanak identitást, és váljanak cseh-szlovákokká, szovjet-orosszá vagy szovjet- ukránná, majd ukránokká, és teljes odaadással énekeljék az új állam himnuszát, mégpedig olyan nyelven, amilyet korábban nem is hallottak, nemhogy értettek volna. Ráadásul ezekben a korszakokban két-három himnusza is volt a régiónak: a csehszlovák korszakban a csehszlovák, a szlovák és a ruszin, a szovjetben a szovjet és a szovjet-ukrán. Emberileg lehetetlen emberöltőnként identitást váltani. A kárpátaljai magyarok viszont mindegyik állam himnuszát megtisztelték/megtisztelik, melynek területén éltek, a magyart viszont éneklik, mert ez nem egy állam himnusza, hanem a szétszóratottságban élő magyar nemzeté, minden magyar himnusza, ahogy az izraeli is minden zsidóé. Ráadásul a magyar himnusz nem harcias, nem országról szól, hanem egy ima, amely egy népért könyörög, ezért be is került mindegyik magyar történelmi felekezet énekeskönyvébe (Magyar Református Énekeskönyv: 346. dicséret, a katolikus énekeskönyvben a 243., az evangélikusban számozás nélkül). Egyetemes keresztény énekként éneklik, úgy is hívják, hogy „nemzeti imádság”, amihez nem kell kíséret, mert spontán minden magyar a világ minden táján ismeri, mint a Miatyánkot. Egyébként a zsidó himnusz is része a református ifjúsági énekeskönyvnek, ha nem is azzal a szöveggel, ahogy a zsidók éneklik (Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet énekes szövegkönyvében a 257. ének), és az is elhangzik időnként számos eseményen. A himnusz éneklésével kapcsolatban az idegennek feltűnt, hogy mindenki énekeli, de az már nem szúrt szemet, hogy a rendezvényen jelen volt több száz ukrán is, akik szintén nem énekelték az ukrán himnuszt. Nem gondolom, hogy ez a jelenség „ellentmondásosabb elkötelezettség feltűnőbb megnyilvánulása” lenne, mint az, amit a rendezvény előtt egy-két hónappal tapasztaltunk Kárpátalján. Az Amerikai Egyesült Államok ukrajnai nagykövete, Marie Jovanovic kárpátaljai látogatásán – ahol a magyar kisebbség álláspontját kívánta megismerni az oktatási törvényről – Ungváron és Beregszászban is ukrán nemzeti színű szalagot viselt a csuklóján.

A következő bekezdésből kiderült, hogy nem is az itt élő magyarokról készült a cikk, mi és a helyzetünk csak ürügyként szolgált, hogy az újságíró Orbán Viktorról elmondhassa, ő az oka mindennek, mert „Pandóra szelencéjét” nyitotta meg azzal, hogy állampolgárságot ad az „ukránoknak”. Az újságíró néhány történelmi tényről „elfelejtette” tájékoztatni az európai történelemben járatlan amerikai olvasót. Magyarország azoknak ad útlevelet, akiknek felmenői valaha magyar állampolgárok voltak, és nem önként mondtak le állampolgárságukról, hanem a fejük felett meghúzott határok miatt lettek más ország állampolgárai. Tehát nem ukránoknak adnak útlevelet, hanem azon ukrán állampolgároknak, etnikai hovatartozásuktól függetlenül, akik kérik a visszahonosításukat, igazolni tudják, hogy valamely felmenőjük magyar állampolgár volt, beszélnek alapszinten magyarul. Hogy ilyen helyzetbe kerültek az itt élők, a nemzetközi döntéshozóknak is nagy szerepük van, nemcsak Orbánnak, noha a cikk szerint ez azért történt, mert Magyarország mindkét háborúban a rossz oldalon állt. A történelemben nem jártas olvasó nem tudja, hogy számos ország kapott Magyarország területéből azok közül, akik ugyanazon az oldalon álltak, ahol Magyarország, például Ausztria is, aki vele egy oldalon fejezte be a háborút.

„Pandóra szelencéjét” az ukrán törvényhozás nyitotta ki azzal, hogy olyan oktatási törvényt fogadott el, amely ellentmond az ukrán alkotmánynak, korábban elfogadott ukrán törvényeknek, ratifikált nemzetközi és kétoldalú egyezményeknek. Például az 1992-ben kötött ukrán–magyar együttműködési szerződésnek, melyben Ukrajna garantálja a területén élő magyar kisebbség szerzett jogainak biztosítását, bővítését, Magyarország pedig elismeri Ukrajna területi egységét, azaz nem tart igényt a határrevízióra. Ukrajna a 2017. szeptember 5-én elfogadott oktatási törvénnyel megszegte ezt: az Ukrajnában élő magyar kisebbség szerzett jogait súlyosan szűkítette. Ez a lépése Ukrajnának úgy is értelmezhető, hogy politikailag felmondta a két ország közötti együttműködési szerződést.

Ami a magyar konzulátuson átadott magyar állampolgárságot igazoló okiratokat illeti, és amiről titkosszolgálati rejtett kamerás felvétel készült, a publicista több kérdést is felvet. Egyrészt a konzulátus, mint minden ország konzulátusa, az adott ország, tehát Magyarország területének számít. A világon minden külképviseletnek/konzulátusnak az a feladata, hogy az adott ország rendje szerinti eljárásban az adott ország okmányait, így akár útleveleket is kiállítson. Az ukránok is így járnak el Magyarországon. Aki az adott ország területén felveszi az állampolgárságot, az az ő személyes ügye, mivel Ukrajna alkotmánya nem tiltja, nincs erre vonatkozó semmilyen törvényi szabályozás, csak politikai felhangok. Ukrajnában nagyon sok embernek van kettős állampolgársága, számuk több milliót tesz ki (lengyel, orosz, román, izraeli, még amerikai állampolgárságú ukrán is akad szép számmal). Az ukrán egészségügyi miniszter például az USA-ból jött, és nincs nyilvános információ arról, hogy lemondott volna amerikai állampolgárságáról, pedig ő bizalmas információkhoz is hozzáférhet ezen a poszton, ami akár Ukrajna biztonságát is veszélyeztetheti. A parlamentben ülők nagy része is kettős állampolgár, amit számosan bejelentettek, ezért furcsálljuk, hogy csak a magyaroktól kérik számon ezt.

Kárpátalján az a természetes, hogy az itt élőkben a sok országváltás miatt kialakult egy sajátos tudat, amely révén a régióhoz kötődik mindenki, aki itt él, és azon belül meghatározó számára nemzeti hovatartozása. Az országhoz kötődő identitás kialakulásához nem egy-két évtizedre, hanem több időre és nagyobb odafigyelésre lenne szükség a központi hatalom részéről. Kijev központilag legkevésbé Kárpátalját támogatja, csak a törvényeket kéri számon a lakosságon, viszont a régió fejlesztéséhez alig járul hozzá.

Erre példa az Úthálózat kísérlete c. útfinanszírozási projekt, mely Kárpátalján csak 2017-től működik, és lényege, hogy a terven felül befizetett vámok értékének 50%-át a megye úthálózatának javítására kell befizetni, nem érkezett meg. Az ukrajnai megyék közül Kárpátalján 10 határátkelő működik, ami EU-országokat köt össze Ukrajnával, így a megyében van a legtöbb határátkelőhely, ennek ellenére 2017-ben Kijevből csupán 362 millió hrivnyát utaltak vissza a központból útjavításra, ami 107 millióval kevesebb a vártnál. Eközben a Lembergi járás irányába e program már 2015-től működik és 2,5 milliárd hrivnyát kaptak, vagyis majdnem a tízszeresét. A Kárpátaljára irányuló befektetések összegét nézve a megye az országos befektetések 1,3 %-át kapja, közben a szomszédos Lemberg megye 5,4%-ot. A Kárpátaljára irányúló egészségügyi és oktatási transzferek összege az ukrajnainak a 2,8%-át teszi ki, miközben a lembergi 5,6%. Az Állami Regionális Fejlesztési Alapból 2015–2017 között Kárpátalja a fejlesztések 1,4%-át kapta meg, míg Ternopil megye a 44-szeresét – az Alapból kifizetett összegek 47,1%-át.

Az amerikai újságíró, aki kérte, hogy oroszul társalogjunk, mert nem tud ukránul, városunk lakóitól a következőket tudta meg: „Beregszász városát, mint az operaelőadás közönségét is, főként etnikai magyarok alkotják, akik leginkább magyarul és nem ukránul beszélnek, és akik közül ukránul sokan egyáltalán nem beszélnek. Ezek az emberek az óráikat magyarországi idő szerint állítják be, nem az ukrajnai szerint, amely egy órával előrébb jár.”
Beregszász városát valóban főleg etnikai magyarok alkotják, de az már csak részben igaz, hogy nem mindenki tud ukránul, de ennek is oka van. A kárpátaljai magyarok és nem magyarok a 20. században egy ország tanrendje, törvényei szerint kezdték meg tanulmányaikat és egy másik ország rendje szerint fejezték be azt, mert a határt a fejük felett állandóan átrajzolták. Az középső generáció így inkább az oroszt beszéli, a nagyon öregek esetleg a németet, a csehet, szlovákot, a fiatalok egy része ukránul vagy ukránosan, mert elkezdte az oroszt tanulni, majd egyik napról a másikra az ukránt kérték számon szinte minden alapfeltétel nélkül. Az ukrán állam eddig majdnem semmit nem tett azért, hogy nyelvét velük megtanítsa, még ukrán–magyar szótárt sem lehet az üzletekben venni, mert ilyen állami költségvetésből nem készült. Az ukrán földfelszíni tv-adókat nem lehet a magyarok lakta vidékek nagy részén fogni.

Ami az órát illeti, több okból is érdekes a cikk írójának a felvetése. Egyrészt az egyéni jogokat leginkább védő országból érkezőt miért zavarja az, hogy ki hogyan állítja be az óráját, másrészt amennyiben itt senki nem tud a magyaron kívül más nyelven beszélni, hogyan győződött meg arról, hogy ők „magyar időt” használnak, mondanak. Igaz, olvashatta volna, ha tudna magyarul, a Tandem című szociológiai kutatás alapján készült tanulmányt, melyben megállapítják, hogy Kárpátalján a magyarokon kívül a nem magyar lakosok mintegy felének is a közép-európai idő szerint jár az órája, amit „helyi időnek” is neveznek, és ennek nem politikai oka van. Mindenki büszke arra Ukrajnában, hogy Kárpátalján van Európa közepe, legalábbis egy földrajzi kiszögelést jelző oszlopot annak tartanak, amely ukrán látványosságnak számít.

Ez is igazolja, hogy Kárpátalja földrajzilag a közép-európai időzónához tartozik, és a helyi lakosság e szerint is élt évszázadokon keresztül, vagyis ahogy a nap felkél és nyugszik. Az idő politizálását a Szovjetunió vezette be. A szovjet rendszer kiépítésének eszközeként rendelte el, hogy a hivatalok, iskolák, munkahelyek a moszkvai idő szerint működjenek, ami a helyi időtől két órával tért el. A lakosság kénytelen volt ezt tudomásul venni, de a realitásérzéküket nem tudták a politikai határozathoz igazítani, mert hiába 9.00 órára kellett munkába menni moszkvai idő szerint, a nap járása szerint csak 7.00 óra volt. Ez mindenkit megviselt, a valóságérzetük és a realitásuk megőrzése miatt az órájukat a helyi, azaz a közép-európai idő szerint járatták, és inkább fejben hozzáadtak két órát, ha oroszul kérdezték meg tőlük az időt. Egyébként a szovjet rendszerben Ukrajnában is a moszkvai idő volt a hivatalos, annak ellenére, hogy Ukrajna más időzónához tartozott, ahol egy órával korábban kelt a nap, mint Moszkvában. Mikor Ukrajna kivált a Szovjetunóból, az országban volt egy rövid periódus, amikor a hivatalok és az emberek is a természethez igazodva a megfelelő időzónák szerint éltek. A hágón túl Kijevig egy időzóna szerint, mint Románia, míg Kárpátalján a helyi idő, azaz a közép-európai idő szerint. Majd Ukrajna is követve a szovjet példát, az időt politizálta arra hivatkozva, hogy nem tudják a vonatok és a repülők menetrendjét összeállítani, és a szovjet-kommunista mintát követve bevezették a kijevi időt, ami immár egy órával előrébb van a helyihez képest. A kárpátaljaiak továbbra is abban az időzónában élnek, ahol korábban, ezért ennek megfelelően jár az órájuk és nem esik nehezükre, hogy a hivatalok időbeosztásából levonnak egy órát, de nem kívánják becsapni magukat. A cikk írója a „magyar idő” kifejezéssel esetleg arra utal, hogy a „magyar időt” használja majdnem az egész Európa, így Belgium és Brüsszel, Szlovákia és Pozsony, Lengyelország és Varsó stb. Ez a megállapítás azért is furcsa az olvasó számára, mert úgy tűnik, hogy a kárpátaljai kérdésekben nagyon tájékozott riporter még nem hallott arról, hogy az USA-ban is vannak időzónák. Arra már nem is merünk gondolni, hogy netán tudatos csúsztatás ez a részéről, ami a távoli amerikai olvasók céltudatos félreinformálását szolgálja.

A cikkben említi, hogy nemzeti fiatalok csoportja tűntetett a városban és azok letépték a magyar nemzeti zászlót a polgármesteri hivatalról, míg a másik hármat nem bántották. Az újságíró bár több kérdésben véleményt formál, azt tényként írja le, hogy letépték a magyar nemzeti zászlót, s elégették azt. Az elfelejti kifejteni, hogy a városházán függő négy zászló (ukrán állami, európai uniós, magyar, város zászlaja) közül kettő nem az ország jelképe, miért éppen az egyiket tépték le és égették el? Milyen alapon lettek kitéve ezek a zászlók? Ha Ukrajna még nem az EU tagja, akkor milyen alapon van kint az uniós zászló? Aziránt sem érdeklődött, hogy a magyar zászló milyen alapon van kitéve a város homlokzatára. Amennyiben ebben a kérdésben is olyan szemfüles lett volna az újságíró, mint a többi kérdésben, észre vehette volna, hogy a bejáratnál öles betűkkel kifüggesztették ennek a jogalapját: Ukrajnában a magyar nemzeti jelképek használatát, így a zászló használatát is, az alkotmány és más törvények, rendeletek garantálják.

Az esetből nem vonta le azt a következtetést, hogy a fiatalok megszegték a törvényt, és meggyalázták az itt élő kisebbség nemzeti jelképét. Nem kérdezett rá, hogy ennek a cselekedetnek volt-e jogi következménye, történt-e felelősségre vonás. Nem érdeklődött tőlünk sem, hogy mi a véleményünk erről. Ezt nagyon sajnáljuk, mert elmondtuk volna, hogy sajnos nem a zászló az egyetlen magyar jelkép, amit az utóbbi évtizedben megrongáltak. Szinte rendszeressé vált, hogy letörik, megrongálják Petőfi szobrát Beregszászban, lefestik a történelmi emléktáblákat, szétverik Szűz Mária szobrát a római katolikus templom kápolnájában, hogy a megyeszerte más városokban és településeken megtörtént magyar nemzeti szimbólumok megrongálásáról ne is beszéljünk. Amennyiben ezt megkérdezi, elmondtuk volna azt is, hogy eddig egyik rongálás tettesét sem találták meg, pedig ha a rendfenntartó szervek úgy akarják, akkor megtalálják az elkövetőket. Például: amikor letépték a cikkben békés egykori tanár és bútorkereskedőként bemutatott riportalany üzletéről (ami a Szvoboda szélsőjobboldali ukrán párt irodájaként is szolgál) a pártzászlót és elégették, azonnal megtalálták a tettest, elítélték, és azóta is büntetésben van. Amennyiben ezt is megtudta volna, vajon felmerült volna benne, hogy szelektív a törvények betartási rendje, mert ugyanazon cselekedetért kétféle eljárás van érvényben: vannak egyesek és kettesek, ami szinte orwelli és kettős mércét jelent.

Mindezt a tüntetés résztvevője és helyi szervezője mondta el neki. Azt elfelejtette megemlíteni, hogy azok nem békés tüntetések voltak, és nemcsak Beregszászban, hanem Ungváron is felvonultak. Olyan tüntetések, ahol azt skandálták a felvonulók, hogy „Késhegyre a magyarokat!” Agresszív, nagyrészük arcukat elfedő tüntetők, akik az itt élő magyarok lelkében akaratlanul is felidézték Ukrajna több városában a 100-150 évvel ezelőtti zsidók elleni tüntetéseket. Amikor egy kisebbség ellen ilyen jellegű tüntetések vannak, mindenki elítéli, mindegy hogy hol él, Amerikában vagy máshol, de a cikk írójának erről nem volt véleménye.

A cikkben megjelent, hogy a magyar államtól a városban a legnagyobb támogatást a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola kapja, ami tény. A kárpátaljai magyar közösség hálás azért, hogy az intézmény fenntartását felvállalták, mert az ukrán államtól nem kap egy fillér támogatást sem, csak az ukrán állami intézményekre vonatkozó törvényeket kérik számon a főiskolán, de azt betű szerint. Például: az állam határozza meg kit vehetünk fel, milyen program szerint tanítsunk. Egyébként az intézmény diákja csak az lehet, bármilyen szakon is akar tanulni, aki ukránból letette az anyanyelvi szintű ukrán vizsgát, ami még a magyar szakon is kötelező. Egyébként ez azt is jelenti, hogy évente legalább 1200 diák körül van azok száma a városban, akik tudnak ukránul, és erről az ukrán állam által kiállított bizonyítványuk is van, nem beszélve az intézmény dolgozóiról, tehát nem helytálló a cikk felvezetése. A velünk készült riportból azt már nem idézi a cikk írója, hogy a főiskola Beregszász városának a legnagyobb adófizető szervezete, ami azt jelenti, hogy a városban az ukrán állami intézmények fenntartásából a legnagyobb részt közvetlenül a főiskola, közvetve a magyar állam vállalja alapítványain keresztül.

Beregszász, 2018. október 15.

Orosz Ildikó,

a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola rektora,

Fodor Gyula,

a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola

nemzetközi kapcsolatokért és akkreditálásért felelős rektorhelyettese.