Anyanyelv napi szenzáció

Számomra a nap szenzációja volt február 21-én, hogy a Luhanszk megyei Rovenykiben a vietnami Phạm Tuấn Anh nyerte az anyanyelv nemzetközi napja alkalmából rendezett ukránnyelv-versenyt.

Az esetről beszámoló helyi sajtó megjegyzi, hogy ezek után a nyelveket előszeretettel tanuló nyolcadik osztályos kislány városa képviseletében részt vesz majd a megyei szintű megmérettetésen is. Eszem ágában sincs kétségbe vonni a kislány teljesítményét (sőt!), de ismerjék el: mégiscsak van valami ironikus abban, hogy az orosz határtól nem messze fekvő, Munkácsnál valamivel kisebb megyei alárendeltségű bányászváros ukránversenyén éppen Phạm Tuấn Anh lett az első.

A Wikipédia úgy tudja, hogy a város lakosságának 63,6 százaléka ukránnak vallotta magát a legutóbbi népszámlálás alkalmával, s csupán 33,7 százalék orosznak. Tény viszont, hogy a városi tanács hivatalos weblapján a hírek többsége orosz nyelven íródott, s ugyanígy jobbára orosz nyelvű a településsel kapcsolatos minden egyéb elérhető információ is. Túlzás lenne persze azt állítani, hogy a városban az ukrán vetélkedő felért volna egy idegennyelv-versennyel, de az ukrajnai országos sajtó is érezhette a hír rendkívüliségét, ha érdemesnek tartotta beszámolni az esetről.

Nem tudom, hogy Kárpátalján rendeztek-e hasonló ukránnyelv-vetélkedőket az anyanyelv nemzetközi napján, a helyi sajtó mindenesetre nem tartotta fontosnak beszámolni róluk. Úgy hiszem azért, hogy rendezniük kellett az illetékeseknek efféle megmérettetéseket (is), mert az államnyelv terjesztése szempontjából ugyanúgy pacifikálandó területnek számítunk, akárcsak Luhanszk megye.

Persze a mi helyzetünk egészen más, hiszen orosz tannyelvű oktatási intézmények mára alig maradtak a megyében, a nemzeti kisebbségek néhány iskoláját leszámítva a tanintézmények többsége ukrán. Ennek ellenére egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, vajon nálunk megtörténhetett-e volna ugyanaz, ami Rovenykiben? Nem tudom, tanulnak-e a kárpátaljai ukrán tannyelvű iskolákban vietnamiak, de magyarok egészen bizonyosan, méghozzá nem is kevesen. Vajon ők indulnának az ukránversenyen? S ha indulnak, nyernek-e? Szálljunk magunkba: mindennek igen csekély a valószínűsége. Az okokat nem kell hosszan keresgélni: számukra az ukrán nem anyanyelv.

Mondhatnák erre, hogy nekik egy másik nyelvversenyen kellett volna indulniuk, a magyaron. De lássuk be, hogy ott sem lett volna sok esélyük, hiszen az anyanyelvüket nem tanulják azon a szinten, hogy felvegyék a versenyt a legjobb magyariskolásokkal. (Most ne menjünk bele abba, rendeztek-e egyáltalán a magyar iskolások számára vetélkedőt az anyanyelv nemzetközi napja alkalmából…)

Ahogy végiggondoltam mindezt, arra jutottam, hogy Phạm Tuấn Anh nagyon szerencsés kislány. Ha ugyanis anyanyelvének tekinti az ukránt, most igazán örülhet az elért eredménynek, ha viszont más nyelven énekelt neki az édesanyja a bölcsőben, akkor még büszkébb lehet a kivételes tehetségére, a szorgalmára, ami lehetővé tette számára, hogy felülkerekedjék ukrán és orosz anyanyelvű vetélytársain. Legfeljebb azt sajnálhatja, hogy Rovenykiben nem indulhat el egy vietnaminyelv-versenyen.

Tegyük hozzá, ugyanez érvényes az ukrán tannyelvű iskolák magyar diákjaira is: ha kiemelkedően tehetségesek, lehet esélyük a győzelemre. A többiek viszont, az átlagos képességűek – amilyenekként többségünk a világra jön – eleve ki lettek zárva a versenyből azzal, hogy nem az anyanyelvükön tanulnak. Ami kár, mert mindegyikük megérdemli, hogy a képességeinek és a szorgalmának megfelelő elismerésben részesüljön abban a közegben, ahová valójában tartozik: magyar anyanyelvű kortársai között, s valóban boldog legyen közöttük. Úgy hiszem, az anyanyelv nemzetközi napjának mindenekelőtt erről a nyelvi összetartozásról kellene szólnia.
Az írást olvasva egyik ismerősöm feltette a költői kérdést: vajon adott esetben kiemelné-e a sajtó itt Kárpátalján egy nem ukrán anyanyelvű gyermek kiváló szereplését az ukrán versenyen, ha nincs se egzotikus név, se -külső, ha csupán egy „bennszülött” magyarról van szó, aki jól teljesített? Emlékeztetett, hogy a szovjet időkben, amikor volt rá módszertan, s volt „politikai szándék”, az orosz nyelv megtanulása az esetek többségében nem jelentett gondot, míg most sokaknak esélyük sincs az államnyelv elsajátítására. Hozzátette: talán ha arról is hírt adnának időnként az ukrán lapok és portálok, hogy vannak pozitív példák, amikor a magyar iskolák tanulói igenis jól teljesítenek az államnyelvből, esetleg kevesebben olvasnák a fejünkre a magyar vonatkozású cikkek kommentjeiben, hogy mi magyarok „nem vagyunk hajlandók” megtanulni ukránul, miközben az állam részéről az illetékesek mélyen hallgatnak arról, hogy az ukrán nyelv elsajátításának nagyon sok esetben hiányoznak a feltételei a magyar iskolákban. Úgy hiszem, ehhez nem szükséges kommentár.