Az elnök arcképe és az ukrán mazochizmus

Tetjana Nyikolajenkónak az Ukrajinszka Pravda internetes portálon megjelent írása, melyet az alábbiakban olvasóink figyelmébe ajánlunk, ugyancsak eltér azoktól az eszmefuttatásoktól, amelyeket általában ismertetni szoktunk ebben a rovatban. Ám annak ellenére, hogy a szerző tulajdonképpen egyetlen megmosolyogtató konkrét eset kapcsán fejti ki a véleményét, ugyancsak egy súlyos társadalmi „rendszerhibára” hívja fel a figyelmet, akárcsak „komoly” esszéíró társai.

A vragyijivkai lázadás után a tudósítások alatt gyakran olvashattunk efféle kommentárokat: „hogy tűrhették ezt”. Ütlegek, sarcolás, nemi erőszak.

Akkor született az összehasonlítás is: „Vragyijivka – Ukrajna”. Az egész országban sokan tűrnek. Csak nem világos, hogy mivégett.

Egy nőismerősöm mesélte, hogy az óvodában arra kényszerítik őket, adjanak össze Janukovics elnök arcképére. De várjunk csak, mi az ördögnek kellene nekem megvenni az elnök arcképét? Hogy a gyerekek hálótermében függjön?

Az ismerősöm is egyetért, hogy nincs ez rendjén, de azt mondja, hogy az óvoda nem hibás. „Az ellenőrzés után kényszertítették őket arra, hogy megtegyék ezt, direktívát küldtek.”

Újságíróként szeretnéd tisztázni az ügyet és kéred az óvoda telefonszámát. A válasz: nem adom meg a telefonszámot, mert nem fogom ilyesminek kitenni az embereket. „Nem érted, hogy én így is olyan óvodába adtam a gyerekemet, ahol a legkevesebbet kell fizetni?” – mondja az ismerős anyuka.

Az oktatási főosztályon persze azt mondják, semmi effélére nem utasítottak senkit.

„Természetesen senki nem osztogatott efféle direktívákat senkinek. Egyáltalán, hogyan hathatnánk most erre az óvodára? Mégegyszer elbeszélgetek az óvodavezetőkkel, hogy ne foglalkozzanak efféle egyéni kezdeményezésekkel” – mondja Tamara Posztoljuk, a desznai kerületi (Kijev – a szerk.) oktatási főosztály helyettes vezetője.

Ugyanakkor a nő elszólja magát, hogy a 2013-as költségvetés nem irányoz elő pénzt az elnök arcképeinek beszerzésére.

Elvben, ha az óvodavezető pénzt akar, akkor pénzt is kér, s nem az elnök kész portréit. De ebben a helyzetben valami más a felháborító: miért félnek beszélni az emberek?

Hol, milyen dokumentum írja elő, hogy az elnök portréjának ott kell lógnia a gyermekhálószobában vagy a tornateremben?

Mennyi költségvetési pénzt utalnak ki erre a célra?

Miért a szülőktől kérnek pénzt erre a hivatalnoki szeszélyre?

És végül, amint a Facebookon írta egy brovari nő, „érdekes, miért nem tataroznak a képviselők és az egyéb hivatalnokok az irodákban a saját költségükön … miközben a szülők az óvodákban és az iskolákban kötelesek?!”.

Miért hallgatunk? Mert az anya attól fél, hogy nem veszik fel a gyermekét az olcsó óvodába? Talán nem tudja minden szülő visszautasítani a „portrévásárlást”? Pedig akkor a vezető kénytelen lenne vagy saját költségén megvenni azt, vagy elküldeni melegebb éghajlatra a járási tanügy vezetőjét.

Vagy talán egyszerűen megijed? Amint az a 20 év munkaviszonnyal rendelkező nevelőnő is fél elveszíteni az állását, aki 1300 hrivnyáért jár be dolgozni. Máris látom magam előtt, miként állnak sorba mindazok, akik az állására pályáznak. Az óvodákba már régóta lámpással keresik a pedagógiai végzettséggel rendelkező munkatársakat.

Valójában mindazoknak, akik augusztus 19-én az utcára vonultak a szociális juttatásaikat követelni, sztrájkot kellett volna hirdetniük, kijelenteni, hogy nem akarnak fillérekért dolgozni.

De nem, ők illedelmesen álldogáltak a maguk 200-300 hrivnyájáért. Ezek az emberek könnyedén a feje tetejére állíthatták volna a hatalmat. De nem akarják.

A pszichoterápiában használatos a „másodlagos nyereség” fogalma. Akkor alkalmazzák, amikor a páciens elviselhetetlen körülmények között él, valamiért mégsem tesz semmit azért, hogy változtasson a helyzeten.

Ez arra késztet, hogy elgondolkodjunk: vajon az ukránok azért nem lázadnak fel a hatalom és az életkörülményeik ellen, mert őket tökéletesen kielégíti az a másodlagos nyereség, amelyre szert tesznek?

Végső soron jó, hogy van az átkozott kormány, amely kárhoztatható minden bajért, s nem kell vállalni a felelősséget a saját sorsunkért azzal, hogy felmondunk az óvodában és más munka után nézünk.

Vagy talán azért létezhet tolvaj kormány, mert mellette magunk is könnyebben lophatunk? Ugyan mit loptam én hozzájuk képest?

Azt hiszik, lenne gond az útlevelekkel Ukrajnában, ha nem létezne több száz cég, amelyek azon nyerészkednek, hogy kerülőutakon szerezzék meg ezeket az útleveleket? Ez a képletet bármely más ágazatra ugyanígy alkalmazható.

Vagy például az óvodákban kötelező orvosi igazolást hozni, ha a gyerek egymást követő három napon át nem látogatta a nevelőintézményt. Természetesen a leleményes szülők mindjárt megállapodtak a gyermekorvosokkal, hogy „egy pár fillérért” cserébe adjanak egy egész stóc igazolást.

Ezzel kapcsolatban mesélték, hogy amikor egy apuka taknyosan vitte óvodába a gyermekét, a nevelőnő szavaira, miszerint nem adhatja be a csoportba a csemetét, mert holnapra már 30-an lesznek taknyosak, kijelentette: „A gyerek egészséges, vegye át! Ha nem veszi át, hozok magának igazolást arról, hogy egészséges. Van nekem ilyen.”

De el kell ismerni, hogy a hagyományos ravaszságon kívül létezik egy másik aspektus is. Az évszázados elnyomás, a függetlenség hiánya, az éhezés, a háború, az önkényuralmi rendszer óhatatlanul mentális mazochizmust provokált az ukránok pszichikájában.

A mazochisták pedig, mint közismert, annyira félnek a fájdalomtól, hogy maguk keresik a fájdalmat, csak valamivel kisebbet, olyat, amilyet még el tudnak viselni.

El lehet viselni a Janu­ko­vics-portré vásárlásának kényszerét, hogy ne kelljen új óvodát keresni a gyereknek. El lehet viselni, ha levizel egy rendőr, csak hogy ne öljön meg az erdőben. Neki lehet veselkedni, és összeszedni a pénzt a megvesztegetéshez, csak hogy megszabaduljunk a gyermekünk tehetségtelensége miatt érzett erkölcsi fájdalomtól.

Mindezt el lehet viselni, de fennáll a veszély, hogy nem vesszük észre, hol a határ.

A terápiában nem tanácsos együttérzést tanúsítani a mazochisták iránt, mert ez a személyiségrombolás folytatására ösztönzi őket.

Az ukránok körében nem olyan népszerű a terápia, hogy valaki gondosan biztosítékokat építsen beléjük az önpusztítás ellen. De a vragyijivkai lázadás azt mutatja, hogy a létfenntartási ösztönt még nem semmisítették meg.

Ha nem állsz ki a jogaidért, senki sem teszi ezt meg helyetted.

2013-at írunk és nem 1937-et, s egészen bizonyos, hogy senki nem kerül börtönbe, ha elutasítja a vezér arcképének megvásárlását. Az óvodából sem igen csapják ki.

Végső soron Kijev desznai kerületében vannak óvodák, ahol Viktor Janukovics arcképe békésen hever a fiókban, és senki sem háborgatja.