Csak rosszabb ne legyen

Osztálytalálkozó. Az a nemzedék vagyunk, amelyiknek az egyik fele a kilencvenes évek elején Magyarországon próbált meg boldogulni, a másik pedig itthon, Kárpátalján.

Jócskán benne az éjszakában, a táncparkett körül dübörgő zenétől félig süketen üljük körül az étterem halljának dohányzóasztalkáját: a honi zsurnaliszta, a beregszászi kisvállalkozó, az anyaországban szép pályát befutó szakorvos és az Amerikából szerencsére épp jókor hazalátogató kutató.

A feleségek táncolnak, a gyerekek fényképeit már rég megmutogattuk egymásnak, az osztályalbumokat is fellapoztuk, tehát adja magát, hogy most már a fociról meg a politikáról is szó essék. Tekintettel a magyar válogatott közelmúltbeli soros leégésére, a sportot, mint témát hamar kivégeztük.

– Hát még mindig itt tartunk? – szegezi akkor nekünk, Kárpátalján felejtetteknek a kérdést ámerikás barátunk, s a politika zavaros vizeire evez. Mielőtt a kilencvenes évek első felében elutazott volna az országból, Kárpátalján éppen az volt a téma, vajon áldását adja-e a KMKSZ az ukrán-magyar alapszerződésre, melynek éppen akkoriban volt esedékes a ratifikálása, vagy arra kéri Magyarországot, hogy az aláírásért cserébe kérje helyzetének rendezését. Most, húsz évvel később, a hazaútra készülve egykori osztálytársunk végigfutotta a magyar és ukrán internetes portálok írásait. Kitalálhatják mit olvasott: a KMKSZ és az ellenzéki Jobbik is azt szeretné, ha Magyarország csak akkor adná áldását Ukrajna és az EU társulási megállapodására, ha az ukrán fél teljesíti a kárpátaljai magyarok régóta megfogalmazott követeléseit…

Igazat kellett adnunk tudós barátunknak, az embernek valóban az az érzése támadhatott, mintha a két esemény között nem telt volna el két teljes évtized. Az orvosnak erről eszébe jutott, hogy éppen akkortájt, húsz éve műtött először Budapesten, a beregszászi kisvállalkozó meg rádöbbent, hogy a nagyobbik lánya tulajdonképpen egyidős az ukrán-magyar alapszerződéssel.

Hogy mire gondolt eközben az újságíró? Arra, hogy tanúja lehetett, amint a KMKSZ választmánya támogatásáról biztosítja az alapszerződést, ám ezt utóbb az ukrán fél semmilyen módon nem méltányolta. Arra, hogy jó tíz évvel később beszámolhatott arról, miként ír alá választási megállapodást a narancsos forradalom napjaiban a Fidesz elnökének jelenlétében Viktor Juscsenko későbbi államfő és Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke, amelyből utóbb ukrán részről szinte semmit nem tartottak be. És igen, az Amerikába szakadt természettudósnak tökéletesen igaza van: látszólag most újra ott tartunk, hogy itt az alkalom, követelhetnénk…

De vajon valóban követelhetnénk-e? Kisvállalkozó barátunk jót mulatott rajtunk, értelmiségieken, amiért egyáltalán komolyan fontolóra vettük valamiféle tényleges ukrán-magyar kiegyezés, megbékélés lehetőségét. Szerinte egyértelmű, hogy jelenleg ebben az országban, azaz Ukrajnában senkiben, politikusban pedig végképp nem szabad megbízni, hiszen legalább egyszer már valamennyi köpönyeget fordított. Röstelli, mondta, hogy ennyi magasan képzett ember között éppen neki, aki levelező tagozaton szerzett könyvelői diplomát, neki – aki olyan keveset keres, hogy még adót sem érdemes csalnia – kell elmagyaráznia, hogy egy megállapodáshoz két fél szükségeltetik, s ukrán részről egészen nyilvánvalóan hiányzik a készség bármiféle kiegyezésre. Illetve gyaníthatja, aki tud a sorok között olvasni, hogy ennek a kiegyezésnek az ára egyértelműen a kárpátaljai magyarság megszűnése, azaz beolvadása lehetne.

Ha végiggondoljuk az elmúlt két évtized történéseit, be kell látnunk, hogy kisvállalkozó ismerősöm érvelése nem egészen alaptalan. Visszatekintve beismerhetjük, hogy az ukrán-magyar kapcsolatok sohasem voltak kiemelkedően jók – mindig csak szerettük volna, hogy ilyenek legyenek –, s viszonylag jónak is csak akkor voltak nevezhetők, amikor a magyar kisebbség kérdése így vagy úgy a háttérbe szorult. Ezért nevezhető utólag a két ország kapcsolata szempontjából egyfajta aranykornak – de legalábbis viszonylag problémamentes időszaknak – a posztszovjet Leonyid Kravcsuk elnök és a posztkádárista Horn Gyula miniszterelnök korszaka; többek között ezért lehetett következmények nélkül elcsalni a szocialista Gyurcsány Ferenc 2002-es megválasztását követően a parlamenti választásokat a Beregszász központú választókörzetben; s egyebek mellett ezért sem kellett Viktor Juscsenko elnöknek semmit betartania a magyaroknak tett választási ígéreteiből, miután 2006-ban ismét a csupán Kis-Magyarországban gondolkodó Gyurcsány Ferenc lett Magyarország miniszterelnöke.

De azt mondják, most megint itt a lehetőség, követelhetnénk Tiszamelléki járást, magyar tankerületet, javasolhatnánk a nyelvtörvény betartását…

Nincs kétségem afelől, hogy szorgalmazni is fogjuk, amit szorgalmazni kell, ám eszembe jutnak Konsztantyin Bondarenkónak, az Ukrán Politikai Intézet vezetőjének a szavai. A szakértő az orosz Nyezaviszimaja Gazeta internetes változatának nyilatkozva a Jobbik legutóbbi kárpátaljai szereplése kapcsán elismerte: ha akárcsak egyetlen ország parlamentje nem ratifikálja az Ukrajna és az EU közötti társulási megállapodást, az nem lép életbe, s a magyar radikálisok kihasználhatják ezt, amint egyébként különböző politikai csoportok az EU más országaiban is. „Valami hasonló történt, amikor Ukrajna WTO-ba történő belépésének az előkészítése folyt. De Kijev boldogult akkor, s boldogulni fog most is. A problémákat aszerint fogjuk megoldani, amint jelentkeznek, tárgyalni fogunk, keresni a kompromisszumot” – fogalmazott a szakértő, s a portál szerint hozzátette: az EU struktúrái közvetítőkként lépnek majd fel Kijevnek az európai országok parlamentjeivel folytatott tárgyalásai során.

Ezek a mondatok sajnos igencsak kétértelműek. Jelenthetik ugyanis azt, hogy Ukrajna kész a tárgyalásra az EU-val kötendő megállapodás ratifikálása érdekében, ami biztató lehet a kárpátaljai magyarság számára, de azt is, hogy valójában nem szándékoznak engedményeket tenni, mivel arra számítanak, hogy ha egyszer az EU-bürokraták belemennek a megállapodásba, onnantól a segítségére lesznek Ukrajnának abban is, hogy keresztülerőszakolják a szerződést a nemzeti parlamenteken. A közelmúltbeli Magyarország elleni mondvacsinált uniós eljárások fényében talán szükségtelen részletezni, hogy az EU mi mindenre képes a saját érdekében.

Bondarenko ráadásul hozzátette: „Józan észre van szükség. Különben lózungokat hangoztatva a nemzetiségi kisebbségek jogainak védelmében el lehet jutni Ukrajna területi egységének megkérdőjelezéséig”. Tehát akár azt is mondhatnánk, hogy ott vagyunk, ahol a part a szakad, hiszen ukrán részről – ha egyelőre még nem is hivatalosan – már azelőtt az ország egységét kezdik félteni a kárpátaljai magyarság jogos követelései kapcsán, hogy azok hivatalosan szóba kerültek volna Ukrajna és Magyarország között az ukrán társulással összefüggésben. Az ukrán szakértőben láthatóan fel sem merül, hogy a kárpátaljai magyarság követelései akár jogosak is lehetnek, s hogy amennyiben Ukrajna komolyan gondolja az EU-hoz való közeledést, akkor ennek a kisebbségpolitika területén is meg kellene nyilvánulnia. Ellenkezőleg, az embernek az a benyomása, mintha Kijev minden megoldatlan problémájával egyetemben szándékozna bemasírozni az EU-ba. Vinnék a klánokat, az oligarchákat, a korrupciót, a betartatlan és betarthatatlan törvényeket, a választási csalásokat, a hatalmasok önkényeskedését és a megoldatlan nemzetiségi problémákat is.

– Mikor lesz ennek vége? – tárta szét a karját kicsit kétségbeesetten, kicsit türelmetlenül, kicsit színpadiasan amerikai barátunk.

– Megleszünk valahogy, csak rosszabb ne legyen – legyintett a kisvállalkozó. Egy pillantásból megértettük egymást: két évtized után miért pont most adnánk fel? A követeléseinket se feledjük – egyszer majd csak összejön a dolog.

Újabb sörökért indultunk a bárpulthoz. Még el kellett magyaráznunk messziről jött barátainknak, hogy kik azok az ukrán nacionalisták, mi az a Szvoboda, amely immár Beregszász utcáin menetel. Egyszóval amolyan kellemes, könnyed, osztálytalálkozós beszélgetés volt ez.