Egy nem hétköznapi taxis a Vérke-parti városból

Erdei János, a beregszászi Star Taxi vállalat gépkocsivezetője nem átlagos taxis. Eddigi élete során számtalan helyzetben kipróbálta már magát. Szakközépiskolai évei alatt műkedvelő együttesben zenélt. Katonaként megjárta a reaktorrobbanás utáni Csernobilt, illetve a politikai robbanás színhelyévé vált Hegyi-Karabahot. Volt rendőrségi helyszínelő, ám már a rendőrség munkatársaként is önálló vállalkozásba kezdett: lovardát alapított. Emellett kisvállalkozóként ételt is készít megrendelésre, illetve Mikulásként lepi meg (a szülők által megvásárolt ajándékokkal) a gyermekeket. Tekintsünk hát bele színes életébe.

– 1967-ben születtem Beregszászban, édesapám viszont még Franciaországban látta meg a napvilágot, mivel apai felmenőim még a múlt század első felében gall földre vándoroltak a jobb megélhetés reményében, s édesapám még csak kilencéves volt, amikor apai nagyszüleim hazaköltöztek – indítja beszélgetésünket a taxisofőr. – Édesapám a katonaságnál búváralakulatnál szolgált, majd hegesztőként dolgozta le munkás éveit, és én is hegesztő-csapszerelőnek tanultam a 11. Sz. Beregszászi Szakközépiskolában. A tanulás mellett viszont zenéltem is. Mivel citeraegyüttes alakult az iskolában, én is beléptem a zenekarba, s hamarosan az együttes vezetője lettem. Szép éveink voltak. Munkácson, Ungváron, sőt Kijevben is első helyezéseket nyertünk a népzenei versenyeken. Egyúttal a Beregszászi Művészeti Iskolát is elvégeztem, ahol elsajátítottam a trombitálás művészetét, s bár már diákkorom óta nem játszom zenekarban, azóta is szívesen citerázom, trombitálok a magam szórakoztatására.

– Miként alakult az élete a szakiskola elvégzése után?
– Behívtak a hadseregbe, ahol egy vegyvédelmi alakulathoz kerültem, s már rajparancsnok-helyettes voltam, amikor a reaktorrobbanás sújtotta Csernobilba vezényeltek minket. Előbb a lakosság evakuálásában vettünk részt, majd feltérképeztük a várost: hol mekkora a sugárzási szint (ekkor már én voltam az ezredünk sugárzásmérő felelőse). Érdekes, hogy a radiáció mértéke sávok szerint változott, hol kisebb, hol nagyobb volt az alfa-, a béta- és a gammasugárzás szintje, volt, ahol csak 0,05, de volt, ahol 25 röntgent mértünk. Védelem? Egyedül a katonai tehergépkocsikat védték cink- és ólomlemezekkel, rajtunk csak porvédő maszk volt a sugárzó por belélegzése ellen, emellett kopaszra nyírtak minket, hogy ne szálljon be a hajunkba ez a sugárzó por, és naponta ötször lefürödtünk. A sátrainknak sem volt sugárvédelmük, egyszerűen olyan helyeken vertük fel a sátrainkat, ahol a legkisebb volt a sugárszint… Összesen 11 hónapig és 21 napig foglalkoztunk a sugárzás mértékének alakulásával, ám egyhuzamban „csak” 1–5 hónapot töltöttünk a terepen, közben kivizsgálásokra is vittek bennünket katonai kórházakba, de hál’ Istennek, nem kaptunk súlyos sugárfertőzést. Igaz, amennyi sugárdózist megkaptunk, az végleg meg is maradt, nekem is van 25 röntgenem, de normális életet tudtam, tudok élni vele.
Amúgy Csernobil mellett – katonaként – 1987-ben Hegyi-Karabahot is megjártam az egységemmel együtt. Mi alkottuk az egyik belügyi ezred vegyvédelmi alakulatát, és az azerbajdzsán–örmény nemzetiségi összecsapások megfékezésére vetettek be minket. Tömegverekedések is történtek ugyanis a két nemzetiség képviselői között, amikor is mindenféle házi, kerti szerszámot bevetettek, de megjegyezném: az azerbajdzsánok léptek fel erőszakosan, mindig ők támadták meg az örményeket. A mi feladatunk pedig az volt, hogy könnygázzal oszlassuk a dulakodó tömegeket, más katonák meg kiemelték a tömegből a hangadókat. 1988-ban azután leszereltem…

– Ám nem tért vissza a hegesztéshez.
– Nem. Rendőrnek tanultam Lembergben, majd a Beregszászi Rendőrkapitányságon álltam munkába, és 2006-ig ott is maradtam. A közlekedésrendészetnél dolgoztam mint baleseti helyszínelő: rögzítettük a helyszínt, illetve elsősegélyben részesítettük a sebesülteket (a törések kezelésétől a szívmasszázsig). Az egyik emlékezetes esetünk az volt, amikor a 2001-es árvíz után az egyik, segélyszállítmányt hozó konvoj tizenhat kisteherautója egymásba csúszott, egymás hegyén-hátán álltak a járművek, és kész csoda volt, hogy személyi sérülés nem történt. Egyszer pedig nekem kellett a rendőrségi kocsival a járási kórházba vinnem egy mindenórás asszonykát, de még be sem értünk, amikor hirtelen megindult nála a szülés, és jobb híján nekem kellett azt levezetnem. Csoda, hogy minden jól alakult, s a hölgy szép, egészséges kisfiúnak adott életet…

– Hogyan lett kisvállalkozó?
– 2000-ben – a feleségem kérésére – vettem egy lovat a születésnapjára, amin aztán én is megtanultam lovagolni, három évvel később pedig építettem egy kis lovardát, a legvirágzóbb időszakában hét ló kapott benne helyet, melyeket Magyarországról szereztem be, és nemcsak Beregszászból és a környékéről, hanem Munkácsról, sőt Viskről is jöttek lovagolni tanulni vágyó emberek. Emellett fogyatékos gyermekek otthonaiba is hívtak, hogy hippoterápiát alkalmazzak: a mozgássérült gyermekek ugyanis, míg a lépegető ló hátán ülve, együtt mozognak a lóval, fejlesztik mozgási képességeiket… 2012–2013-tól azonban, a gazdasági válság elmélyülésével párhuzamosan csökkent a lovagolni tanulók száma, már csak egy lovat tartok, a többit eladtam…
Időközben viszont belevágtam egy másik vállalkozásba: sült ételeket készítek megrendelésre. Már gyermekkoromban is szerettem főzőcskézni, majd elsajátítottam 180 magyar étel elkészítésének művészetét, és kiszállok a különböző munkahelyi ünnepségekre, születésnapi, keresztelői, karácsonyi összejövetelekre, házszentelőkre, ahol helyben megsütöm a megrendelt ételeket, és a mezőgecsei böllérversenyen is megjelenek. Különböző kárpátaljai településeken kívül hívtak már Kijevbe, Lembergbe, Kozelbe is. Egy ismerősöm révén pedig egy szentpétervári gyárigazgató vadászatára is meghívást kaptam, ahol az egész társaság úgy megszerette a magyar konyhát, hogy például reggelente 200 szelet bundás kenyeret kellett készítenem. Egy franciaországi unokatestvérem pedig – aki étteremmel rendelkezik Marseille-ben – egy ízben meghívott, hogy süssek magyaros ételeket a vendégeinek, akiknek annyira ízlettek a finom falatok, hogy az ebéd után megtapsoltak…
Emellett tizenkét éve csónaktúrákat is vezetek a Borzsán, Komjáttól Kovászóig. Tizenöt éve „hivatásos Mikulásként” is tevékenykedem. Teljes „mikulási díszben” vagy az egyik barátom lovas kocsijával, vagy „Mikulás” feliratú Zaporozsecemmel hajtok házakhoz, Beregszászban és a környékén, ahol az örvendező gyerkőcöknek átnyújtom a Mikulás-napi ajándékokat. Majd pedig munkát vállaltam a Star Taxinál is, és ezt a munkát is szeretem. Szeretek elbeszélgetni az utasokkal, megismerni különböző embereket, gondjaikkal és örömeikkel együtt. Nem is tudok választani, melyik munkámat szeretem a legjobban…

Lajos Mihály