Elvadulás.ua
Felmerül a kérdés: de kik is azok a vademberek? Miben különböznek a civilizált emberektől? Egzotikus öltözékükkel? Bőrszínükkel? Lakóhelyükkel? Egyáltalán nem – archaikus gondolkodásmódjukkal. A civilizált ember logikusan és racionálisan gondolkozik, felkutatva az ok-okozati kapcsolatot cselekedetei és a végeredmény között. A vademberre a misztikus és a mágikus gondolkodás jellemző. Hiszi, hogy vágyai képesek valamilyen titokzatos módon megváltoztatni a környező valóságot. Szakrális ráolvasások és varázslatok, csodálatos fétisek és totemek, hatalmas bálványok és gonosz démonok világában él.
Azt hihetnénk, sikeresen túlléptünk a vadság állapotán még a történelem előtti időkben. De a primitív gondolkodás gyökerei túl gyakran törnek a felszínre, letörölve a civilizáció vékony mázát. A gyors elvadulás egészen jól le van írva a Legyek ura című klasszikus regényben. Sajnos a XXI. század Ukrajnája William Golding ifjú hőseinek nyomdokain halad.
Milyen rég javasoltak a hatalommal bírók utoljára az országnak érthető, világos és átgondolt cselekvési programot? Lépésről lépésre haladó fejlődési stratégiát? A gazdaság, a szociális szféra és a jogrend reformjának mechanizmusait? Mindezt a földhözragadt rutint felváltotta a jelszavak varázslatos mágiája. A vademberi megközelítés 2005-ben győzedelmeskedett végérvényesen, amikor a honatyák Az emberek felé címmel abszolút tartalmatlan kormányprogramot fogadtak el, mely csak úgy tarkállott az efféle hangzatos mantráktól, azaz mágikus ráolvasásoktól: „Hit”, „Harmónia”, „Élet” stb. Ráadásul hangsúlyozták, hogy az újító dokumentum első ízben „nem számokat tartalmaz, amelyek mögött nem áll semmi”, hanem az ukrán kormány „gondolkodásának filozófiáját”. Abban az évben az ország készen állt a valódi strukturális reformok végrehajtására. De az öntelt papok a Bankovajáról (az elnöki adminisztrációból – a szerk.) meg a Hrusevszkij utcából (a kormányból – a szerk.) „sikeresen” elszalasztották az adódó esélyt vidám mágikus ráolvasásoktól kísérve.
Ukrajna azóta sem szabadult meg a primitív béklyóktól. A méltóságos sámánok a fejlesztésnek hol egyik, hol másik szféráját választották, teljességgel kiüresítve a lényegüket és csak terméketlen mantrákat hagyva meg belőlük. A demokrácia mechanizmusainak tényleges tökéletesítése helyett a szent Demokráciát kaptuk, a működőképes jogrendszer helyett az absztrakt Igazságot, az európai újítások megtermékenyítő átvétele helyett a szakrális Európai Integrációt. A kiábrándító eredmény nyilvánvaló.
Ma a csodatévő varázslatok újabb adagja került napirendre: Professzionalizmus, Stabilitás, Reformok. Egyesek azt hiszik, hogy minél hangosabban és gyakrabban ejtjük ki ezeket a dédelgetett szavakat, annál gyorsabb ütemben indul meg a gazdaság újjáéledése, a világkonjunktúra hirtelen megjavul, s Ukrajnára zúdul a befektetések aranyesője. Miért nem tapasztalható hát még mindig a rég várt áttörés? Talán még szorgalmasabban kellene kántálni a szent varázsszavakat? Esetleg más mantrákat kellene kipróbálni? Talán mindenről az ellenséges varázslók gonosz varázslatai tehetnek?
Az értelmetlen rítusok nemcsak a pecserszki dombokon (a kijevi kormánynegyedben – a szerk.) dívnak. Sokat beszéltek és írtak már arról, miként kellene berendeznünk Ukrajnát. De a tárgyszerű és konstruktív javaslatok elvesznek a fülsiketítő zengedelmek között a „nemzet kódjáról”, a „történelmi emlékezetről”, a „szent földről”, a „valódi pravoszláviáról”, a „szláv szellemiségről” stb. Csak be kell vetni ezt a hatalmas varázslatot, és Ukrajna mindjárt felvirágzik! Hogy pontosan miképpen működik majd ez a titokzatos szellemi mágia, azt nem részletezik. A vadember hiszi, tudja, érzi mindezt, de a logikai konstrukciók nem tartoznak az erősségei közé. A honi mágusok jó esetben igyekeznek a külföldi tapasztalatra hivatkozni, tetszőlegesen ragadva ki a világtörténelemből a megfelelő példákat.
Ugyanakkor a nemzetközi gyakorlat elfogulatlan vizsgálata nem az ukrán mágusokat igazolja. Ateisták és agnosztikusok legnagyobb számban (a lakosság mintegy 85 százaléka) a virágzó Svédországban élnek. Ez a mutató magas a többi skandináv országban is, továbbá Franciaországban, Csehországban, Kínában, Japánban, Dél-Koreában. Nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni az idézett statisztikából, de egy dolog világos: ha a spiritualitás hiányán a miszticizmushoz való szkeptikus viszonyulást értjük, akkor az ilyen „szellemtelenség” vagy „lelketlenség” jól megfér a kultúra magas szintjével és a dinamikus fejlődéssel. Ezzel szemben a forró Afrikában a hagyományos spiritualitás és az ősökkel való szakrális kapcsolat változatlanul dúsan virágzik, de ez valamiért nem menti meg a helyi bennszülötteket a nyomortól, a pusztulástól és a vérontástól.
Miközben a civilizált országok normáiról ábrándozunk, szorgosan ápoljuk a vademberek szokásait. A XXI. század Ukrajnájában fejlődik a bálványimádás. Az idei esztendő két isten-vezér, Joszif Sztálin és Sztepan Bandera összecsapásával indult. A megboldogult bálványok háborúja eszkalálódik, egyesek dicsőítik, mások átkozzák őket, emlékműveket állítanak nekik és lerombolják azokat. Senkinek nem áll szándékában lemondani az újdonsült kultuszról – a vadember nem lehet meg bálványok nélkül. Más a célja: megtisztítani a területet az ellenséges faragott bálványoktól, hogy a sajátjait állíthassa a helyükre.
A XXI. századi Ukrajnában virágzik a fetisizmus. A nyelvnek nevezett hétköznapi kommunikációs eszköz sokunk számára szakrális jelentésre tett szert. Szent fétissé válva a nyelv fokozatosan elveszíti eredeti funkcióját: nem annyira használják azt, mint inkább küzdenek érte. Meglehetősen gyakran találkozhatunk az ukránosítás olyan lelkes híveivel, akik nem beszélnek ukránul.
A XXI. század Ukrajnájában diadalát üli a primitív mitológia. Mindkét, az országban aktívan népszerűsített történelmi koncepció – a neoszovjet és a nemzeti-hazafias – lényegét tekintve csodás vitézekről és gonosz szörnyetegekről szóló primitív eposz. Ráadásul a régi és az újabb mítoszok elkötelezettjei egyaránt holmi féltve őrzött tudás, nagy történelmi igazság birtokosainak tekintik magukat.
A legszomorúbb, hogy az elvadulás utolérte az ukrán társadalom legaktívabb részét, éppen azokat, akiket a jelenlegi establishment alternatívájának szokás tekinteni. A potenciális ellenelit évről évre mind mélyebbre süllyed az irracionális mágia, a lingvisztikai fetisizmus és a bálványok elkeseredett szembenállásának mocsarába. Miközben az ukránok többsége apátiába süllyed, a nem közönyös polgárok rituális táncokat lejtenek a nyelv, a szovjet ünnepek, a Fekete holló című botrányos regény körül. Az aktív ifjúság körében pedig nem a jövő Erhardjai, Teng Hsziao-pingjei vannak többségben, hanem az ideológiai félisteneket imádó harcias rombolók, akiket elkábított a történelmi mitológia.
Félelmetes, ha vademberek hatalomra kerülnek, de még rosszabb, ha polgári társadalomnak titulálják magukat. Ez már nem komédia, és nem is tragédia. Ez maga a kilátástalanság.
Figyelemre méltó, hogy nemcsak az ukrán politikum vált az elvadulás katalizátorává, hanem a társadalom felvilágosítására hivatott erő, a humán értelmiség is. Paradoxon? Nem, inkább törvényszerűség. Az írók, újságírók, politológusok és filozófusok szeretnék feltámasztani Ukrajnát, de nem sokat értenek az olyan területekhez, mint a makro- és mikrogazdaság, a jogpolitika, az innovációs technológiák. Távolról sem mindegyikük kész elismerni: „Látom a betegséget, de nincsenek csodálatos hatású orvosságaim. Szakemberekhez kell fordulni”.
Az ambiciózus értelmiségiek más utat választanak: az általuk ismert humán szférában keresik a csodaszert, természetfeletti tulajdonságokkal ruházva fel a nyelvet, az irodalmat, a történelmet stb. Végeredményben újabb varázsigék, bálványok és fétisek jelennek meg. De a javíthatatlan humán értelmiségieket ez nem érdekli. Okos ábrázattal elmélkednek a mítoszok konszolidáló szerepéről, és készséggel szaporítják a tomboló vadembereket.
Nem nehéz megérteni a házilag kinevelt ősembereket patronáló értelmiség logikáját. Igen, az ifjú vadember nem gondolkodik, hanem hisz, s valóban, nem túlzottan civilizált eszközökkel küzd az ellenségek ellen. De hát ő a mi oldalunkon áll, azaz szenvedélyének energiája jó célt szolgál.
Nyilvánvaló az elterjedt téveszme, miszerint az irracionálisan gondolkodó vadembert ellenőrizni lehet, s ha puskákat és gépfegyvereket osztunk szét a barbárok között, azok a te érdekeidet fogják szolgálni. Ezt az illúziót általában az első golyó foszlatja szét, melyet a vadember korábbi mentorának fejébe ereszt. Aki vademberekkel köt szövetséget, nem maga válik erősebbé, hanem a vadembereket erősíti.