Gondolatok a távolból

Olekszandr Bobik jegyzete, mely a pravda.com.ua portálon jelent meg nemrég, eleinte mérhetetlenül cinikusnak és pesszimistának tűnik, hogy végül lenyűgözzön az értelmiségi hitével és erejével, aki egyszál egyedül is kész kiállni a meggyőződése mellett. Mindeközben a szerző félelmetesen érzékletes és pontos képet fest az ukrán társadalomról. Érdemes beleolvasni a gondolataiba.

Mindenekelőtt megvallom, amit sok kortárs hivatásos hazafi halálos bűnömül ró fel: nem veszek részt a választásokon. (…)

A hatalmi szervek megválasztásában való részvétel mindenekelőtt az állam iránti lojalitás megnyilvánulása, az ügyeiben való részvétel, létének támogatása.

Ha megvizsgáljuk, hogyan keletkezett az ukrán állam, arra a következtetésre juthatunk, hogy se ki nem harcolta, se meg nem szenvedett érte, de még csak el sem tervezte azt a mai ukrán nép, vagy legalábbis annak alkotmányozó többsége. Ezért ajándékként kell tekintenünk rá, ajándék lónak pedig, mint ismeretes, nem nézik a fogát.

Az ezoterikus megközelítés híveit ez az ukrán állam „isteni származásának” elméletére ihlette, minek következtében ez utóbbi afféle bálvánnyá alakult át, melyet engedélyezett imádni, de amelynek természetfeletti, az egyszerű halandó számára felfoghatatlan lényegében tilos kételkedni. Azonban a kereszténység szemszögéből azt állítani, hogy az állam „Isten adománya”, ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy az olaj olajos, a víz pedig vizes, és nincs jelentéstartalma ennek a kijelentésnek, mert Isten ahogy adta, úgy el is veheti. Ezért a józan elemzés ahhoz a következtetéshez vezet el bennünket, hogy amennyiben a modern ukrán állam megjelenése nem volt az ukránok kizárólagos cselekedeteinek következménye, úgy annak a világszínpad hatalmasabb játékosainak érdekében kellett állnia.

A hivatásos kémeknek van egy bölcsességük: „Ha valami hirtelen csak úgy eléd pottyan az égből, akkor már lelepleztek, figyelnek”. Moszkvának hasonlóan fűződött érdeke a független Ukrajna megalakulásához, amint annak idején a Dél-afrikai Köztársaságban két „független államot” hoztak létre az ottani négereknek: kivinni az etnikai konfliktusokat a saját határaikon kívülre, legalábbis az általános nyugtalanság idejére. Az átrendeződés, modernizáció és rendcsinálás után helyre lehet majd állítani a dolgokat, különös tekintettel arra, hogy a „szláv egység” nélkül a nagy Oroszország csak múlt időben létezhet. Értelemszerűen Oroszország érdekei szempontjából az ukrán függetlenség feladata megőrizni az ukránokat addig a pillanatig, amíg az erőegyensúly meg nem változik az oroszok javára.

Brüsszel szempontjából, amelynek Moszkva a legfőbb geopolitikai ellensége a világszínpadon – amit fáradhatatlanul nyíltan és rendszeresen ismételgetnek is ott –, az ukránok függetlenségének lényege éppen az volt, hogy ne hagyják az utóbbiakat felhasználni Oroszország megerősödéséhez.

Ezért a Nyugatnak bármilyen, még a halott Ukrajna is megfelel, ha

– először is, nem fejlődik gazdaságilag, s nem tart igényt a szűkös forrásokra;

– másodszor, nem túl önálló politikai kérdésekben;

– harmadszor, nem törekszik Oroszországhoz.

Hosszabb távon, az Oroszország déli határaival kapcsolatos kérdések „rendezése” után, hozzá lehetne látni a nyugati környékhez is, különösen, ha az erőviszonyok nem teszik lehetővé Moszkva számára, hogy hatékonyan rendezze az „ukrán problémát”.

Ezért a geopolitikai realitások szempontjából a modern Ukrajna határterület, avagy korlátozott jogú ország, melyet ideiglenes jelleggel hoztak létre a meghatározó szereplők érdekeinek kielégítésére. Úgy valahogy, mint a két világháború közötti Csehszlovákiát.

A belső realitások szempontjából a társadalmi-gazdasági folyamatokban a főszerepet az a körülmény játssza, hogy Ukrajnának az SZSZKSZ-től különféle javak hatalmas mennyisége jutott örökségül, a magasan képzett és erkölcsös káderektől a legmodernebb technológiákig, amelyekkel a jelenkori ukránok képteleneknek bizonyultak rendelkezni.

Ezen alkalmatlanság objektív, mély és tágabb okai nem teszik lehetővé, hogy akár egy cikksorozatban is áttekinthetnénk azokat. Állapodjunk meg annál a ténynél, hogy a modern ukrán társadalom modellje egy városszéli szeméttelephez vált hasonlatossá, ahol tömegével hevernek a jó dolgok, de hatékony felhasználásuk a helyi lakosság számára lehetetlennek és unalmasnak tűnik.

Az ilyen modellben előbb vagy utóbb a patkány válik a domináns típussá, abban a közösségben pedig, amelyben a patkányok dominálnak, óhatatlanul a patkányfalka életének szabályai uralkodnak el.

Szeretném mindjárt megkérni a politikai korrektség túl szenvedélyes rajongóit, hogy ne izgassák fel magukat feleslegesen a hasonlat miatt. Hiszen ez – először is – egy absztrakt analógia, allegória és hiperbola, mely a józan gondolkodású embereknek lett szánva, s kizárólag abból a célból, hogy leássunk a lényegig. Ezért azt írom, amit látok. Másodszor pedig a patkány Isten teremtménye, minden számára elérhető módszerrel a túlélésre törekszik, öntudattal nem rendelkezik, ezért nem tartozhat felelősséggel a cselekedeteiért. Nem olvas cikkeket, s több mint valószínű, hogy nem sértődik meg a hasonlat miatt.

A patkány életének értelme a legízletesebb falat felkutatása abból, amit az emberek kidobtak. Idejében megtalálni és megragadni ezt a falatot sokkal kifizetődőbb vállalkozás, mit magának létrehoznia valamit, ezért fajtájának vezérei a legügyesebb „megragadók” közül kerülnek ki.

Értelemszerűen a társadalmi elit formálódásának kritériumává az ilyen modellben az a képesség válik, hogy villámgyorsan észrevegyék, hol mi fekszik rosszul, késlekedés nélkül megragadják [„прихватизація”, vadprivatizáció] azt a végtagjaikkal, és másoknál jobban védjék meg, ami az „övék”.

Adekvát magyarázattal arra, hogy a fejlődés minden kínálkozó lehetősége közül az ukrán függetlenség miért a totális „megragadás”-t [a vadprivatizációt] választotta, a hivatalos tudományos gondolkodás egyelőre nem állt elő.

Éjt nappallá téve lehet álmodozni az olyan életről, „mint Németországban”, lehet annál eltökéltebben állítani, hogy „a mi választásunk Európa”, minél kevésbé hihető a dolog, ütlegelhetők a másként gondolkodók minden rendelkezésre álló módon, de mindez nem változtat a tényeken. Ezért a valóság megmarad olyannak, amilyen mindig is volt – történelmileg meghatározottnak.

A történelem során csak azok a reformok bizonyultak sikereseknek, amelyek a dolgok természetes állásához igazodtak, s csak akkor, amikor az objektív történelmi folyamatokkal azonos irányban haladtak. Ebből a szempontból a mindenféle „végrehajtási”, „jobbítási”, „európai integrációs” stb. elképzelések nem egyebek értelmetlen badarságnál, amely csak arra jó, hogy elhomályosítsa „az istenadta nép” öntudatát, amíg a beavatottak intézik a maguk ügyeit. Ennek a dezinformációnak a szerepe kulcsfontosságú: a legízletesebb falatok keresésében a siker valószínűsége fordítottan arányos a jól tájékozottak számával. Míg egyesek hisznek, mások „dolgoznak”.

Az objektív valóságban valamennyi társadalmi-gazdasági mozzanat illeszkedik a fentebb vázolt modellbe, és mindenki, aki részt vesz a jelenkori ukrán társadalmi életben, kénytelen e modell elvei alapján élni.

Ha megpróbáljuk megtalálni a jelenkori ukrán „elit” kiválasztási kritériumát, előbb utóbb egyetlen valamennyi csoportjukra érvényes vonásra bukkanunk: mindannyian ismerik négyszáz viszonylag legális, vagy utólag legalizált módját annak, hogy kifosszák a lakosságot. Azok, akik felverekedték magukat a mai ukrán felsőbb körökbe, tökéletesen elsajátították annak művészetét, miként játszhatják ki, méghozzá minden körülmények között azokat, akiket az ő nyelvükön „baleknek”, többes számban pedig biomasszának neveznek.

Aki hamiskártyással ül le játszani, egyetlen hibát követ el – kártyát vesz a kezébe. Ezért bárki, aki a jelenkori Ukrajnában politikát játszik, kezdettől vagy szégyenletes vereségre, vagy a hamiskártyás karrierjére ítéli önmagát. Kivételt legfeljebb a terméketlen romantikusok jelentenek, akik életük értelmét láthatóan az afféle történetek mesélésében vélik felfedezni, milyen szépen élnek az „egész világon”, milyen szépen szeretnének élni ők maguk is, s miként „üldözi a hatalom” őket ezért. De minden esetre igaz: az adott modellben egy politikus röptének magassága fordítottan arányos erkölcsi érzékének fejlettségével.

Érthető, hogy egy ilyen társadalom létezése időben és térben szigorúan korlátozott. Történelmi szerepe abban keresendő, hogy megtisztítsa a terepet a felesleges kacatoktól, s e szerepen túl értelmét veszíti.

Az SZSZKSZ örökségének szétrablása már túljutott a virágkorán, ezért a közeljövőben az ukránokra társadalmi megrázkódtatások várnak. E megrázkódtatások természetét nem nehéz előrelátni: hihetetlenül hamar nem jut többé pénz a jelenlegi társadalmi modell fenntartására, s a társadalom, szembesülve a „dögöljek meg az éhségtől és a hidegtől vagy szabaduljak meg a baromelittől” dilemmával, valószínűleg, bár nem egészen bizonyosan, az utóbbit választja.

A rendszer leegyszerűsödik, megszabadulva a legaktívabb vezetői rétegtől a mindenféle „reform”, „dinamikus fejlődési” és „jobbító” eszmék oda jutnak, ahová valók, az ukránok élete pedig a maga objektív történelmi útján csordogál tovább egy primitívebb szinten.

Viszont forradalom, abban az értelemben, hogy átvezetne egy fejlettebb társadalmi berendezkedéshez, bizonyosan nem lesz. Nem lesz egységes, befejezett és mindenre kiterjedő, de főleg a lehetőségekkel adekvát, a tömegek által tudatosított elmélete egy tökéletesebb társadalomnak, amely képes a valóságban pozitív megoldást találni a kecske is jóllakjék, a káposzta is megmaradjon dichotómiára. Nem találtatik elégséges számú egyed, aki kész volna feláldozni az életét ezért az eszméért. Nem áll elő az a helyzet, hogy a külső geopolitikai játékosoknak hiányozzanak az eszközeik ahhoz, hogy a maguk javára korrigálják az események alakulását.

Elvben, ha teljesül az első feltétel, a következő kettő már követi, mint a képviselők egymást a pártlistán. A probléma azonban az, hogy a jelenkori ukrán társadalomban az első feltétel senkit sem érdekel, legalábbis senkit, akinek volnának valamilyen lehetőségei. Viszont ha jobban meggondoljuk, hogy honnan származhatnak ezek a bizonyos lehetőségei az illetőnek, mindjárt megértjük, hogy miért nem érdekli őt ez az egész.

Bármilyen elfogulatlan elemzése azon legnépszerűbb ukrán politikai erőknek, amelyek hamarosan megalakítják a törvényhozói hatalom legfelsőbb szervét, nyilvánvalóvá teszi: nemcsak hogy egyiküknek sincs valamiféle egységes elképzelése a majdani államalkotó tevékenységéről, de – ami a lényeg – nem is törekszik erre. Hiszen ennek az elképzelésnek a megléte nem feltétele a sikernek a jelenkori Ukrajnában.

Ha valaki nem értené, hogy miről is van szó adott esetben, jegyezzük meg, hogy például Az ukránok védelmének programja, amelyben egyesek hajlamosak Ukrajna megmentésének programját látni, csupán ezen ukránok teljes degenerációjának nyomasztó érzetét kelti. Hiszen a mai világban csak azokat védik, akik már semmire sem képesek, mint például a pandákat Kínában vagy az Andamán-félsziget őslakóit.

A közösség perspektívái éppen azok, amik ellen védekeznek. És ez nem csupán Ukrajnában probléma. A világ legjobb elméi vergődnek, mint legyek a befőttes üvegben, hogy megfejtsék annak titkát, miként lehetne kidolgozni az új „paradigmát”, a jövő társadalmának elméletét, hiszen az a tézis, miszerint a ma létező civilizációs modell kimerítette a maga történelmi lehetőségeit, s az emberiség létezésének veszélyeztetőjévé vált, ezen elmék körében már vitathatatlan axiómává lett.

Sem A nemzetek gazdagsága [A. Smith], sem A Kommunista Párt kiáltványa [K. Marx], de még csak a A Nyugat alkonya [O. Spengler] sem segíthet ebben az ügyben – a gondolkodási paradigmaváltás elsősorban minőségileg új alapokat jelent. Ezekre a kutatásokra a konvertibilis valuta százmillióit költik, azonban, ahogy mondani szokták, a szekeret még nem sikerült kilendíteni a kátyúból.

Holott tulajdonképpen nincs itt semmiféle titok. Csak ki kellene szabadulniuk elképzeléseik befőttes üvegéből, miszerint a létezés alapjain kívül bármi is örök volna ezen a világon…

Napjainkban elkövetkeznek az emberiség számára az igazság pillanatai, amikor ahhoz, hogy a jövőbe jussunk, meg kell tagadni a múltat, annak minden kísértését és élvezetét, bármennyire csábítóak legyenek is, s csak menni előre anélkül, hogy visszatekintenénk, a töviseken és járhatatlan kőomlásokon át. Az ukránoknál ezek az idők hamarabb köszöntenek be, mint más népeknél, ami némi reményt ad, egyelőre contra spem.

Az eljövendő emberiség részecskéjének érezni magunkat a mai világban igen magányos, egyben igen költséges, fájdalmas, s hihetetlenül nehéz is. Mégis összehasonlíthatatlanul kellemesebb, mint a patkányfalka lojális tagjának tudni magunkat és olyan játékokat játszani, amelyekben a legkívánatosabb eredmény a teljes vereség.

Tudják, ihletet kap az ember…