Gulácsy Lajos nyugalmazott református püspök tanúságtétele az Országházban

A sztálini terror kárpátaljai magyar áldozatainak tiszteletére rendezett emlékülésen-megemlékezésen vehettek részt november 7-e és 10-e között a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola hallgatói és tanárai, továbbá középiskolások, gimnazisták, líceumi tanulók. A megemlékezés meghívott vendége volt Gulácsy Lajos nyugalmazott kárpátaljai református püspök, aki személyesen is átélte a sztálini terror szörnyűségeit. Az országházban elhangzott beszédét olvashatjuk az alábbiakban.

„Szeretettel és tisztelettel köszöntök mindenkit. Számomra az, hogy Kazahsztán után itt az Országházban is jenen lehetek, és 88 évesen még bizonyságot tehetek a múltról, egy külön ajándék Istentől. Sok mindent hallottunk már Kárpátaljáról. De én szeretném Kárpátaljának egy másik oldalát is bemutatni az akkori életről – amelyet sokan nem tudnak – a lelki oldalt. Ugyanis a szenvedésnek van egy másik oldala, vetülete is. Ahogy a Szentírás mondja: „Jó nékem, hogy megaláztál, hogy megtanuljam a Te rendeléseidet”. Tehát a szenvedésnek van valami értelme is. Én, mint öreg fejjel, aki sok mindent átélt, hála az Úrnak, megtapasztaltam, hogy Isten nem ad nagyobb szenvedést, mint amennyi erőt is ad hozzá, hogy elhordozzuk. Ez Kárpátaljának a története. Isten gondoskodott róla, hogy ezt a nagyon nehéz időt ki lehessen bírni. Kárpátalján abban az időben valami csodálatos lelki megújulás történt. Mi akkor úgy hívtuk, hogy lelki ébredés. Az egyházakban valami csodálatos Isteni munka volt megfigyelhető, a Szentlélek hatására nagyon sok ember megtalálta a megoldást az élet kérdéséhez. Vagyis azt, hogy nincs itt maradandó városunk, a jövendőt keressük. Nagy erő van ebben a csodálatos Isteni kijelentésben, és ha valakinek megadta Isten ezt a nagy ajándékot, hogy ne csak a földi világot lássa, hanem a mennyei világot is, az még a szenvedést is könnyebben tudja elhordozni. És akkor, amikor Kárpátalján nagyon nehéz idők történtek, amikor nagyos sok ember ok nélkül még az életét is adta, de csodálatos módon Isten lelke folytán olyan lelki hatás érte az embereket, hogy kibírták a szenvedést. Abban az időben Kárpátalján nem volt öngyilkos senki, az emberek élni akartak, pedig nagyon nehéz idők voltak, az embereknek a padját leseperték, a férfiakat elhurcolták, borzalmas dolgok történtek, de ők hitték az örök életet, hitték az Isten országát. Ez Kárpátaljának a története: Isten lelke folytán élni akartak, és meg is maradtak. Ezért nekünk a szenvedést nem büntetésnek kell látnunk, hanem Isten nevelő iskolájának. Én legalábbis a magam részéről ezt tapasztaltam, az a hét és fél év Kazahsztánban a hét bő esztendő volt együtt a hét szűk esztendővel. Aki figyelt Istenre, az sok mindent megtanulhatott és sok mindent megérthetett. Nagy dolog a szenvedés atyám fiai, de ne úgy vegyük, hogy haragszik ránk az Isten. Nem. Miért fenyíti meg az anya, az apa a gyermekét? Mert haragszik a gyerekére? Nem. Éppen azért fenyíti meg, mert meg akarja menteni, szereti, nevelni. Próbáljuk mi is így látni a szenvedést. Isten nevelni akar bennünket, formálni akar bennünket. Mert nem örül Isten a bűnös halálában, hanem azt akarja, hogy megtérjen útjáról és éljen. Nagy dolog az Isten iskolája. Én legalábbis így látom a szenvedést, és nyugodt szívvel merem mondani, mindenkinek legyen reménysége, Isten nem hagyja feljebb kísérteni, mint hogy elszenvedheti. Nagy dolog ez. Én így látom Kárpátalja történetét. Hadd mondjam el, nem dicsekvésképpen, aki nem járt még Kárpátalján, jöjjön el, nézze meg, nálunk a templomok még most is szinte tele vannak, a fiatalok boldogan jönnek hittanórára, bibliaolvasásra, mert tudják, hogy a megtartó erő Isten igéjében van. Nagyon meg kell ezt becsülni.
A lágerrel kapcsolatosan hadd mondjam el, amikor kikerültem Kazahszánba, már nagyon sok honfitársam ott volt, és amikor megtudták, hogy pap ember vagyok, akkor gúnyosan mondták, hogy már legalább jönnek a papok is, már régen ide kellett volna hozni mindegyiket. Kérdezték, hol van az Isten? Mi keresztyének voltunk, és mégis a kommunisták, a pogányok győztek, hol van az Isten? Erre azt válaszoltam, te azért vagy itt, mert neked csak a szád volt keresztyén, csak a neved volt keresztyén, csak a keresztleveled volt keresztyén, de az életed pogány volt. Körülbelül három évig nagyon nehéz volt a kapcsolatom a rabtársaimmal. A nagy nyomorúságban, azokkal az emberekkel, akik mindig az Istent hibáztatták. Abban a lágerben körülbelül 14 ezren voltunk, és magyarok körülbelül 80-100-an lehettünk Kárpátaljaiak és anyaországiak. Teltek az évek. Sztálin halála után kicsit jobb lett a helyzetünk, emberibb volt a bánásmód, több volt az ennivaló, mert tudjátok, évekig korog az ember gyomra, évekig fázik és már szinte csont és bőr, de „Давай, давай!” dolgozni kellett, de nem is a munkánkra volt szükség. Az egyik alkalommal a rabok bizottsága elment a lágerparancsnokhoz, és arra kérte őt, hogy adjon egy kicsit több ennivalót, mert a foglyok tudják, hogy dolgozni kell, és akarnak is dolgozni, de nem bírnak. A válasz a következő volt: „Vegyék tudomásul, magukat nem azért hoztunk ide, hogy dolgozzanak, hanem hogy megöljük magukat, de mielőtt megölnénk, még azért ki is akarjuk használni”. De milyen jó, hogy Istennek más volt a véleménye, megáldott bennünket, megtartott bennünket, és az emberek megváltoztak. Ezzel kapcsolatosan hadd mondjak el egy humoros történetet a lágerről. Amikor már egy kicsit javult a helyzetünk Sztálin halála után, esténként, mielőtt elaludtunk volna, egy kicsit beszélgettünk. Hát legtöbbször nekem kellett előadást tartani. Örültem neki, mert tudtam az atyafiakkal, a honfitársakkal beszélni. De arra kapacitáltam, hogy szólaljon meg mindenki, hogyan látják az életet. Az egyik alkalommal (az ötödik évben) egy magyar rabtársam, aki egy étteremnek a főszakácsa volt, előadást tartott a raboknak, hogy ő milyen finom ételeket készített korábban. Most képzeljék el, az éhes rab, aki már évek óta nem látott becsületes ennivalót, most hallja a töltött káposztát, a paprikás csirkét, a kalácsokat stb., s volt, aki a nyálát csorgatta, volt, aki csámcsogott, mintha ette volna valamelyiket. És egyszer az egyik magyar felkiáltott: „drága feleségem, te ilyen finomakat csináltál, és én soha meg sem köszöntem”. Erre nagy kacagás tört ki, hogy a magyar bűnbánatra indult. Akkor azt mondom néki, hogy ha hazamegyünk és meglátogatlak, megkérdezem a feleségedet, hogy most már megköszönöd-e az ennivalót neki?
Két-három év múlva eljött az idő. Először az anyaországiak kerültek haza, én később. Tíz évre megkaptam az engedélyt, hogy átjöhetek az anyaországba. Mivel tudtam a rabok címeit, elmentem a Dunántúlra meglátogatni őket. Elmentem ehhez a betyárhoz is. Nagyon örült a találkozásnak. Ott állt mellette a felesége, és megkérdem tőle:
– Mondja már kedves, ez a betyár, mióta hazajött, hogy viselkedik?
Azt mondja: – Lajos, egy angyal jött haza.
– Angyal? Hogyhogy?
– Amióta hazajött, nincs egy rossz szava, mindent megköszön, mindenért hálás, ennek minden jó. Régebben mindig morgott, csapkodott, dühöngött, kötekedett. Egy angyal jött haza.
Mondtam neki: Lássa, Sztálin elvitte az ördögöt és egy angyalt küldött haza.

Lehet így is látni a szenvedést, ez az Isten nevelő iskolája. És hadd mondjam el először is kedves férfitestvérek nektek, megbecsülitek az asszony munkáját? Vagy jöjjön megint egy láger, hogy megtanuljuk az élet kérdését? Nagyon fontos dolog ez, jó lenne megbecsülni, jó lenne vigyázni egymásra. Ahogy a lágerben, ahol több mint 80 nemzetiség volt együtt, de testvérek tudtunk lenni. Az utolsó években már egy kicsit enyhült a helyzet, már bátrabban tudtunk találkozni – ugyanis nem volt szabad találkozni a raboknak egymással, csak titokban –, ’45 húsvétján, vályogvető gödörbe elbújva úrvacsoráztunk, hálát adtunk Isten kegyelméért. Kenyerünk volt, borunk nem, de vizet használtunk. Mert hittük azt, hogy Jézus a vizet is borrá tudja változtatni. Testvérek voltunk. Milyen jó volna, ha továbbra is testvérek maradhatnánk, ezért nagyon kérek mindenkit, amikor emlékezünk a szenvedésre, akkor emlékezzünk úgy, hogy Isten nevelni, formálni akar bennünket, hogy testvérek legyünk, szeressük, becsüljük egymást, mert ez a jövőnk. Azt mondjuk, hogy szebb jövőt, de ezt nem mondani kell, ezt csinálni, élni kell, ezért örülök, hogy a fiatalokkal is találkozhatok, hogy egy kicsit piszkálhassam, hogy kedves fiatal barátom, készülj az életre! Hogy mondja Bölcs Salamon: „Emlékezzél meg az Úrról ifjúságod idején”. Becsüljük meg a fiatalságunkat, neveljük őket, és ne engedjük, hogy a televízió és a kirakatok és reklámok rosszra vezessék őket. Vigyázzunk a gyermekeinkre, felelősek vagyunk értük, mert nékünk nem csak földi életünk van.
Befejezésképpen hadd mondjam el, ami a lágerben a megtartóerőnk volt: a mi országunk a mennyekben van, ahonnét Jézus Krisztust is várjuk. Ha meg is kell halnunk, de hisszük a feltámadást, hisszük az örök életet! Ezt a reménységet kívánom mindenkinek, Isten adjon ehhez, bölcsességet, áldjon meg bennünket, hogy amikor emlékezünk a szenvedésre, akkor emlékezzünk Isten nevelő iskolájára, és köszönjük meg, hogy Isten még foglalkozik velünk, mert nem örül a bűnös halálának, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen! Így kívánok mindenkinek boldog jövendőt, boldog találkozást, ha itt már nem, akkor odafent, mert vár bennünket Isten országa! Köszönöm.”