Győzelmi jelentés

Minap figyelemreméltó hír jelent meg a hatalompárthoz közel álló transkarpatia.neten.

A portál Gajdos Istvánt, a Régiók Pártja (PR) parlamenti képviselőjét kérte arra, hogy kommentálja a Legfelsőbb Tanácsban történteket, mire a honatya hosszasan áradozva kifejtette, hogy Azarov kormánya a legsikeresebb Ukrajna függetlenségének egész időszakát tekintve.

Köztudott, hogy múlt héten a törvényhozás hosszas szünet után végre ismét munkához látott. Sajtóbeszámolók szerint azonban az ellenzék csak azzal a feltétellel egyezett bele az ülésterem blokádjának felszámolásába, ha a parlament napirendjére tűzi a kormánybeszámoló vitáját, illetve a nyugdíjreform kérdését.

„Véleményem szerint Mikola Azarov beszámolója tartalmas, megalapozott, konkrét adatokkal és tényekkel alátámasztott volt – lelkendezett a kárpátaljai képviselő. – Ezáltal az ellenzék nem érte el a célját, hiszen a kormány felelősségének kérdése nem kapta meg a szükséges számú szavazatot. A Legfelsőbb Tanács képviselői, az ország polgárai meggyőződtek arról, hogy éppen a hivatalban lévő kormány biztosította Ukrajna stabilitását még a gazdasági válság éveiben is.”

Természetesen senki sem számított arra, hogy a frakcióelhagyások miatt egyre fogyatkozó ellenzéknek egyik napról a másikra sikerül majd leváltania a jelenlegi kormányt, ezért azzal dicsekedni, hogy a bizalmatlansági indítványt nem szavazta meg a törvényhozás, legalábbis megmosolyogtató. Persze értjük mi: egy hatalompárti honatya nemigen tehet egyebet, mint hogy előre menekül, dicséri a pártot meg a kormányt, s elsorolja a „sikereket”, ahogyan a Szovjetunió idejében a pártkongresszusok szónokai tették egészen addig, míg össze nem omlott a rendszer.

„Összehasonlítva az előző kormányok eredményeit a mostani vívmányokkal, a beszámoló alapján megállapíthatom, hogy pozitív elmozdulás történik majdnem minden területen, többek között ami a bruttó hazai terméket, az ipari termékek előállítását, az infrastrukturális fejlesztést, a bérek és nyugdíjak, szociális segélyek kifizetését illeti, továbbá gyakorlatilag nincs infláció” – osztogatja a képzeletbeli piros pontokat kormányának Gajdos István, és ebbe nem is érdemes belekötni. Elvben úgyis csak az számít, hogy mit gondol a szavazópolgár, mennyire tekinthető nagyszerű eredménynek az ő szempontjából például az országot fenyegető államcsőd (eddigi) elkerülése, a bérek és illetmények tulajdonképpeni befagyasztása, értékük lassú, de folyamatos csökkenése, a növekvő munkanélküliség. (Bár ennek is csak akkor van jelentősége, ha a legközelebbi választások alkalmával nem szavazatvásárlással döntik el az érintettek, hogy ki kormányozzon. De ne szaladjunk ennyire előre!)

Minket, kárpátaljai magyarokat érthető módon – pénztárcánk állapotától nem eltekintve persze – leginkább az érdekel, ha Gajdos Istvánt halljuk beszélni, hogy mi a helyzet a nemzetiségi jogok érvényesülésével, milyen eredményeket sikerül felmutatnia ezen a téren. Már csak azért is felfokozott a várakozás részünkről minden megnyilatkozása alkalmával, mert az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) és ő, annak elnöke állítólag éppen azért lépett szövetségre a hatalompárttal, hogy haladást tudjon elérni e téren. Gajdos István még az UMDSZ pártjából, az UMDP-ből is kilépett egyes híradások szerint annak érdekében, hogy a PR parlamenti frakciójának tagjaként, a Legfelsőbb Tanács emberi jogi, kisebbségi és nemzetiségi kapcsolatok bizottságának titkáraként „még többet” tudjon tenni jogainkért.

Ennek ellenére az idevágó rész meglehetősen szerény a mintegy ezerkarakteres nyilatkozatban: „Van haladás a nemzetiségi kisebbségek jogainak megvalósításával kapcsolatos kérdésekben is”. Ennyi. Hogy miért csak ennyi? Annak több oka is lehet.

Az egyik lehetséges válasz: a képviselő csupán azért foglalkozott velünk, magyarokkal ilyen kutyafuttában, mivel az ukrán olvasókhoz szólt, akiket nyilván nemigen érdekel a „magyar ügy”. Hozzáteheti még, hogy amikor viszont a magyar sajtónak nyilatkozik, nagyobb figyelmet szentel a kisebbségi kérdésnek. Ebből azonban az is következne, hogy valójában két Gajdos létezik, pontosabban kétféle véleménye van: az egyik az ukrán polgároknak, a másik a magyaroknak, s mindig azt veszi elő, amelyik éppen megfelel az alkalomnak. Talán nem igényel hosszas magyarázatot, miért nem volna jó, ha ez a feltevés beigazolódna. Esetleg tovább táplálná azt a kényelmetlen gyanút, hogy a nyelvtörvényt csupán az oroszajkúaknak „találták ki” a legutóbbi parlamenti választások előtt, s ezért a Régiós politikusok nem szívesen beszélnek erről a témáról, különösen nyugat-ukrajnai publikum előtt. Márpedig ha így volna, akkor azt is el kellene fogadnunk, hogy Gajdos István valójában mégsem magyar politikusként ül a törvényhozásban, hanem – mondjuk – megrögzött hatalompártiként.

Fennáll még az a – számára megint csak igen kellemetlen – lehetőség is, hogy a szóban forgó mondat azért olyan rövid, amilyen, mert a honatyának különösebben nincs mivel dicsekednie kisebbségügyben. A tavaly elfogadott újabb nyelvtörvény ugyanis terjedelmét tekintve igen tekintélyes dokumentum ugyan, mivel azonban senki sem igyekszik betartani valamennyi kitételét, alig több értelmetlen betűhalmaznál. Jogállamban például eleve nem értenék meg, miért nem érvényesül feltétel nélkül egy hatályos törvény minden rendelkezése, illetve ha teljesíthetetleneknek, betarthatatlanoknak bizonyultak, miért nem módosítják vagy vonják vissza azokat.

Érthető, ha ez a bizonytalanságokkal és kérdésekkel teli problémahalmaz nehezen illeszthető bele a kétségeket és sötét tónusokat nem ismerő soros győzelmi jelentésbe.