Hogyan győzte le az eső és a húsleves az európai integrációt

Joggal mondhatják Ukrajna európai integrációjának hívei, hogy az időjárás a Moszkvához húzók kezére játszott, hiszen Kárpátalján szinte egész vasárnap zuhogott a kellemetlen őszi eső.

Az is igaz viszont, hogy ismét beigazolódott: az ukránokat az Európába vezető úton leginkább maguk az ukránok hátráltatják. A kárpátaljaiak túlnyomó többsége mindenesetre a tiltakozás helyett a vasárnapi ebédet választotta.
Mostanra valószínűleg a politika iránt kevéssé érdeklődők is kívülről fújják már az elmúlt napok legjelentősebb hírét: Ukrajna mégsem köt társulási megállapodás november 28-án, azaz csütörtökön az Európai Unióval, ehelyett a kijevi vezetés újabb 180 fokos fordulatot tett, ezúttal Moszkva irányába, s megbeszéléseket kezdeményez az Oroszország által megálmodott posztszovjet államok vámszövetségének, illetve a Független Államok Közösségének (FÁK) tagjaival. Múlt csütörtökig úgy volt, hogy az ország végérvényesen az európai integráció mellett kötelezte el magát, azaz Kijev véget vet a Moszkva és Brüsszel közötti ingadozásnak, az Európai Uniót és a demokráciát választja, stb.
Igaz, kezdettől voltak gondok, amelyeket nem sikerült megoldani, hiába a sok tárgyalás és bizakodó nyilatkozat: az EU például ragaszkodott Julija Timosenko bebörtönzött ellenzéki vezető szabadon bocsátásához a társulási szerződés aláírása fejében, Oroszország viszont nyíltan kijelentette, hogy ha Kijev Európát választja, annak bizony gazdasági következményei lesznek. Miután pedig Viktor Janukovics ukrán államfő rettegett Timosenko szabadon bocsátásától, Brüsszel nem mutatott hajlandóságot Kijev anyagi gondjainak kellően nagyvonalú megoldására, Oroszország pedig az ukrán export leállításával, határainak lezárásával egyértelművé tette elszántságát, az eddig sem elsősorban elvhűségéről ismert kijevi hatalom végül, az utolsó pillanatban fordított egyet azon a bizonyos köpönyegen. Janukovics utóbb az ukrán bizonyítványt magyarázva holmi háromoldalú tárgyalásokat emlegetett Moszkva, Brüsszel és Kijev között, de még az ovisok is tudják, hogy ez nem egyéb porhintésnél. Egyes sajtóvélemények szerint az ukrán vezetők igyekeztek minél magasabb árat kialkudni politikai hovatartozásukért cserébe, s ebben a versenyben Moszkva győzött.
Az ellenzék persze felháborodott a szószegés miatt, s kilátásba helyezte a mindent elsöprő népharagot, ám az újabb kijevi Majdan elmaradt, pontosabban egyelőre csak annyi mutatkozott meg belőle, amennyit pártszervezésben el lehetett érni, a régi tűz még hiányzik a tüntetőkből. A teljes kudarccal felérő jelentéktelenségtől talán csak az mentette meg a szervezőket, hogy vasárnap a rendfenntartó erők könnygázt és gumibotot is bevetettek a kormány épületénél a megmozdulások megfékezésére, jelentős mértékben eltúlozva ezzel az akció valódi súlyát.
Tüntetések Kárpátalján is voltak. Az internetes sajtó beszámolói szerint Munkácson majd háromezren, Ungváron mintegy százan, néhány kisebb településen pedig még ennél is kevesebben próbálkoztak a demonstrálással az ellenzékiek közül, vagyis igazi tömegrendezvényt gyakorlatilag sehol sem sikerült produkálniuk. A nedves novemberi időben némileg kókadtan lógtak a zászlók, áztak a nagyobb papírlapokra felfestett jelszavak és időnként természetesen maguk a tüntetők is.
Munkácson a mukachevo.net portál beszámolója szerint amolyan központi rendezvényszerűségre került sor, amelyen a környező kisebb települések – Ilosva, Beregszász, Huszt, Nagyszőlős, Técső, Rahó, Ungvár stb. – küldöttségei is részt vettek. A tudósítás kiemeli, hogy a gyűlésen pártzászlókat nem, kizárólag ukrán nemzeti lobogókat lehetett látni, amivel nyilván arra próbáltak utalni, hogy az össznépi felháborodás felette áll a pártpolitikának, a felszólalók névsorában azonban mégiscsak alapvetően a Viktor Baloga parlamenti képviselő nevével fémjelzett Egységes Centrum (JeC) politikusai domináltak, élükön Ivan Balogával, a Kárpátaljai Megyei Tanács elnökével.
Munkácson a mintegy másfél tucat felszólalást követően a rendezvény, amelyet összehívói némi túlzással népi vicseként – amolyan népgyűlésként – emlegettek, nyilatkozat elfogadásával ért véget. A dokumentum megfogalmazói tiltakoznak az európai integrációs folyamat leállítása ellen, s követelik Viktor Janukovics államfőtől a társulási szerződés aláírására való felkészülés leállítását elrendelő határozat visszavonását, az EU vezetőivel folytatott tárgyalások felújítását, az Azarov-kormány azonnali menesztését, a parlament mielőbbi összehívását az integrációhoz nélkülözhetetlen törvények elfogadása végett, s nem utolsó sorban a társulási szerződés november28-i aláírását. „Ugyancsak felszólítjuk Ukrajna minden polgárát, akiknek nem közömbös a saját jövőjük, és országunk jövője, hogy vonuljanak ki városaik tereire, és adjanak hangot határozott tiltakozásuknak a hatalom cselekedeteivel szemben” – zárul a nyilatkozat. Szinte látjuk lelki szemeinkkel, amint a tüntetők ezután felcsavarták zászlóikat és plakátjaikat, s hazamentek száradni, illetve megenni azt a bizonyos vasárnapi ebédet.
Ezzel e beszámoló végére is pontot tehetnénk, de az embert nem hagyja nyugodni a munkácsi nyilatkozat egy mondata: „Ráadásul a Megállapodás előkészítésének leállítására vonatkozó kormányhatározatot álnokul, hitszegő módon, az ukrán társadalom túlnyomó többségének akaratával és az ország nemzeti érdekeivel szembemenve fogadták el”. Valójában azonban mindenki tudja, hogy az „országot” a közvélemény-kutatókon kívül még soha senki nem kérdezte meg arról, hogy az EU-ba vágyik-e, avagy a Moszkva által összefércelni igyekezett vámszövetségbe. Nem rendeztek e tárgyban országos népszavazást, de még csak azt se mondható el, hogy Viktor Janukovics elnök, vagy a parlamenti többséget adó Régiók Pártja és a kommunisták három évvel ezelőtt kifejezetten ezzel a programmal nyertek volna választást. Valójában – és némileg leegyszerűsítve a dolgot – egy nap arra ébredtünk, hogy mivel Ukrajna és Oroszország viszonya éppen meglehetősen feszült volt, Kijevben az ország nevében bejelentették, hogy Európa felé vesszük az irányt. Ehhez a kormányszándékhoz az ellenzék is lelkesen tapsolt – akkor úgy érezhették, csak nyerhetnek a dolgon, Európa majd megrendszabályozza Janukovicsot –, így az elképzelésből egyik pillanatról a másikra országos ügy lett, anélkül azonban, hogy előzőleg a kérdésről bármiféle társadalmi vita folyt volna, úgy, ahogyan az egy az egész ország jövőjét befolyásoló kérdés esetében indokolt lenne.
Ráadásul a kormányzati kommunikáció, amint igyekeztek meggyőzni az „európai választás” helyességéről a kételkedőket, elsősorban a keleti kapcsolatokat féltő oroszajkú lakosságot, kicsit a szovjet időket idézte. Így például a kijevi döntést követően a regionális önkormányzatok – köztük kárpátaljaiak is – sorra és „önként” biztosították támogatásukról az integrációs törekvéseket.
Aztán – mint mindig – jött a keserű kijózanodás, mert a hatalom az integrációs kurzus meghirdetéséhez hasonlóan a leállításáról is önhatalmúlag döntött. Ez persze már nem tetszett az ellenzéknek, meg is sértődött, mint a kisfiú, akinek azt ígérték, hogy cukorkát kap, ha nem nyafog a fogorvosnál, de becsapták. Ezért most előveszik a régi receptet – lázadással, avagy forradalommal próbálkoznak.
Kérdés, hogy vevő-e még a lakosság erre a műsorra. A kárpátaljai tüntetéseken tapasztalt gyér részvétel mindenesetre arra vall, hogy a mi népünk csak mérsékelten háborog a történtek miatt – legalábbis egyelőre. Egyesek szerint mi itt, a Kárpátoktól nyugatra eleve többre becsüljük a vasárnapi húslevest a politizálásnál, mások viszont azt mondják, túl sokszor becsaptak már bennünket ahhoz, hogy hinni tudjunk még a szónokoknak. Azt mondják, volt már minékünk narancsos forradalmunk, aztán „mérgezett elnökünk”, meg több „júliás” kormányunk is, de a képlet mindig ugyanaz volt: fellázadtunk a demokrácia nevében azok ellen, akik semmibe vették, kijátszották a népet, azután az új hatalom ugyanúgy semmibe vett és kijátszott bennünket, mint az elődjei. Mivel pedig eközben az ország lakosságának döntő hányada egyre csak nyomorgott, az emberek tartalékai meg idővel mind anyagiakban, mind lelkiekben és bizalom dolgában elapadtak, gyanakvóak és közönyösek lettünk, valahogy nem tudunk már úgy háborogni és lelkesedni, mint mondjuk 2004-ben.
S kérdezhetik joggal, érdemes-e egyáltalán lázongani, egzisztenciát, családot veszélybe sodorni, ha az ellenzék, meg maga az Európai Unió se különb a Deákné vásznánál? Eszünkbe juthat Mahátma Gandhi, aki annak idején tudatosan vállalta a meg nem érdemelt börtönt India függetlenségének kivívása érdekében, míg Kijevben az EU-megbízottak, az ellenzék és a hatalom a legutolsó pillanatig arról egyezkedett, milyen kompromisszummal, jogi csűrcsavarral lehetne elérni Timosenko szabadon bocsátását; akár úgy is, hogy nem mondják ki egyértelműen az ügyében hozott bírósági ítélet törvénytelenségét. Távol álljon tőlem, hogy a börtönben maradásra biztassak bárkit is, de ugye, érzékelik a két hozzáállás közötti finom, ám alapvető különbséget? A mindennapok egyszerű és egyértelmű etikai kódexe alapján a jóról és a rosszról, amely szerint általában gyermekeinket is nevelni igyekszünk, az eset valahogy így fest: ha Timosenko ártatlanul ül börtönben, akkor egy demokratikus ellenzék és a demokratikus Európa célja egyedül ártatlanságának feltétel nélküli elismertetése és szabadon bocsátása lehet. Ebből következik: amíg a Timosenko-ügy nem tisztázódik, a jelenlegi Ukrajna nem tekinthető demokratikus országnak, s akkor bizony egyelőre semmi keresnivalója Európában.
Mielőtt rám sütnék a kóros naivitás bélyegét, készséggel elismerem, hogy ez az okfejtés igen távol áll mindennapjaink valóságától, különösen, ami a politikát illeti, de Ukrajna esete éppen azt bizonyítja, hogy az elveket „zárójelbe téve” sem mindig sikerül eredményt elérni. Sőt! Ilyenkor mindig különösen élesen merül fel a kérdés: érdemes volt letérni arról a bizonyos egyenes útról, szűk ösvényről?
Mahátma Gandhi passzív, de rendíthetetlen ellenállása annak idején erősebbnek bizonyult a vasrácsoknál. Ki tudja, egyszer talán az igazi demokraták egyszerű igazsága is segít győzedelmeskedni Ukrajnának Oroszország brutális gazdasági ereje felett. (Főleg, ha a demokrácia alapvető értékeit nem próbálják folyton a napi politikai sikerek aprópénzére váltani.)