Húsz év magány

Tragikusan magányosak vagyunk ezen a világon. Két évtized alatt országunk képtelennek bizonyult befolyásos barátokat szerezni, akik igazolnák, hogy van jövőnk. Méltó ellenségekre sem tettünk szert, akik hangsúlyoznák jelentőségünket. Ukrajnának senkit sem sikerült meggyőznie a környezetében arról, hogy valóban megbízható szövetséges, izgalmas vitapartner és veszélyes vetélytárs. Külföldön országunkat bizonyára valamiféle geopolitikai szurrogátumnak, utánzatnak tekintik. Olcsó, ízetlen és ártalmatlan éteknek, amelynek egészen tűrhető az ár-érték aránya, de a vitamin és a rákkeltő anyag egyaránt hiányzik belőle. Szerhij Rahmanyin a függetlenség napja alkalmából imígyen igyekszik megrajzolni cikkében Ukrajna portréját – csupa szürke színből. Az alábbiakban néhány további figyelemre méltó gondolatot ajánlunk olvasóink figyelmébe a Zerkalo Nyegyelji országos hetilap internetes változatában megjelent írásból.

A népellenes rezsimek itt nem a szuronyok erejével és a cselszövések álnokságával kerülnek hatalomra, hanem a demokratikus eljárások eredményeként. Méltóbb célt érdemelne a kitartás, amellyel a hibáinkat ismételgetjük. Felfoghatatlan az a könnyedség, amellyel időnként lemondunk a vívmányainkról. Tehetségeinket valamiért jobbára külföldön keresik. Ízléstelenségünk nagyralátó, akár a struccbőrből készült cipő.

Fárasztóak és idegesítők vagyunk. Együtt éreznek velünk, s engednek nekünk. Érdeklődnek irántunk, és semmibe vesznek. Legyintenek ránk és spekulálnak velünk. Sajnálnak bennünket és kioktatnak. Nem fogadnak el bennünket és eltaszítanak.

Mi nem keltünk szimpátiát, nem váltunk ki gyűlöletet, nem késztetünk csodálatra és nem rémítünk el. A velünk kapcsolatos erős indulatokat magunk találjuk ki, hogy tápláljuk önbecsülésünket. Népünknek gazdag a belső, a lelki világa, de a külvilág erről szinte semmit sem tud. Valamennyien rég belefáradtunk már abba, hogy csodálkozzunk azon, ami körülvesz bennünket. De együttesen időről időre kellemetlen meglepetéseket okozunk a környezetünknek. Nem vagyunk mindannyian ilyenek. De éppen elegen vannak közöttünk az „ilyenek”, hogy általuk az országról (amely nem érdemel ennyire nyomasztó sorsot) nem túl hízelgő véleményt alakítsanak ki.

Ukrajna megengedi magának azt a szeszélyes luxust, hogy lehetséges ellenfeleit stratégiai partnerei közé sorolja, miáltal megkíméli őket attól a fárasztó kényszertől, hogy állandóan az izmaikat mutogassák. S ők észrevehető megkönnyebbüléssel használják ki a gyengeségeinket, ellentmondásainkat, félelmeinket és reményeinket. Alapoznak egyesek mohóságára, mások bizonytalanságára és megint mások megosztottságára. A saját szabályaik szerint játszanak a mi pályánkon, s nem félnek az ellentámadástól.

Az intrikák technikájának alkalmazása megkíméli rosszakaróinkat attól, hogy kénytelenek legyenek páncélos technikát alkalmazni. A pénz gyorsabban mozog, mint a szuperszonikus repülőgépek. A zsarolás pontosabban talál célba, mint bármelyik extrapontos fegyver. Épp olyan észrevétlenül hódítják el az életterünket, mint amilyen könyörtelenül.

Ukrajna nem vált a nagypolitika tényleges szubjektumává, s majdnem megszűnt annak objektuma lenni. Egyre ritkábban bíznak ránk komolyabb szerepet.

Ütköző, csővezeték, híd, madárijesztő. Egészségügyi kordon, gázcsap, kézifék. Potenciális földpiac, a kábítószer-eladás egyre bővülő piaca. Az olcsó kínai cuccok, a leselejtezett indiai oltóanyag és a szintén leselejtezett (mégis drága) oroszországi „sztárok” kielégíthetetlen piaca.

Kik vagyunk a világ azon része számára, amelynek tudomása van a létezésünkről? Fehér folt, fekete lyuk, rózsaszín sáv, szürke zóna, vörös rongy? Az evilági hatalmasok könnyedén és semmitől sem tartva állapodnak meg a sorsunkról helyettünk és nélkülünk. Nemrég szerzett hivatalos tömbön kívüli státuszunk semmilyen hatással sincs erre a folyamatra. Geopolitikai magányunk törvénybe foglalása csak a tényleges helyzetünk rögzítése. Magányosak vagyunk, és meglehet, hogy egyedül vagyunk ilyenek.

Az ukrán karaktert vizsgáló jelenkori munkák hemzsegnek az afféle meghatározásoktól, mint „lassúság”, „mérsékeltség”, „tolerancia”, „ambíciótlanság”, „passzivitás”, „komformizmus”, „paternalizmus”. A hozzáértők az izolacionizmust és a bizalmatlanságot nemzeti sajátosságainknak nevezik, s a létfenntartási ösztön megnyilvánulásainak tartják, reakciónak az évszázadokig tartó bajokra, megalázásra, üldöztetésre, tisztogatásokra, éhínségekre és háborúkra. Meglehet, ez a pokoli bosszú azzal a néppel szemben, amely a legtömegesebb, legszervezettebb és legtovább tartó ellenállásra vállalkozott a szovjetrendszerrel szemben.

A függetlenség hajnalán gyengeségünk előnyünkre vált. A Szojuz bűnösen élt és szörnyű volt a pusztulása. Jó volna emlékezni erre azoknak a politikai szklerózisban szenvedőknek, akik manapság előszeretettel aknázzák ki a Szovjetunió iránti nosztalgiát. Jó volna, ha tudnának erről azok, akik nem éltek még a szovjetrendszer idején, s csak a bájos korabeli filmekből ismeri azt a korszakot.

Meglehet, ma már csak kevesen emlékeznek az afganisztáni háborúra, a Szovjetunió széthullását kísérő véres jelenetekre, de a látens félelem ott bujkált mindenkiben, akinek volt kit féltenie azokban az időkben. Annak idején ösztönösen (ugyanakkor egészen pontosan) tudtuk valamennyien, hogy melyik országban nem akarunk élni. Hogy helyette milyenben szeretnénk, azt, megkockáztatom, szinte senki sem tudta volna megfogalmazni. Egyszerűen arról volt szó, hogy 1991-ben a független államiság tűnt a fenyegető borzalmak legegyszerűbb és legnyilvánvalóbb alternatívájának, szinte az egyetlen menekülési lehetőségnek a szaporodó gyilkosságok és gyilkosok országából. Meglehet, éppen ebben keresendő az államiság oly tömeges és általános támogatottságának oka, ami olyannyira elképesztett mindenkit 20 évvel ezelőtt. Ebben keresendő, s nem abban az alantas vágyban, hogy minden nap olcsó kolbászt ehessünk, és azt senkivel se kelljen megosztanunk; s még kevésbé valamiféle, a tömegeket váratlanul hatalmába kerítő emelkedett hazafias hangulatban. Mindez egyébként semmit sem von le azoknak a magányos harcosoknak a hősiességéből, akik sokáig, következetesen és elkeseredetten küzdöttek a rezsimmel szemben a nemzet önrendelkezésének szent jogáért.

Attól félek azonban, hogy honfitársaim túlnyomó többségének lelkéből 20 évvel ezelőtt még hiányzott a tudatos vonzalom a teljes értékű önállóság, az államalkotás iránt. Ami azonban nem akadályozta meg az összukrán népszavazás résztvevőinek 90,32 százalékát (vagy abszolút számokban kifejezve 28 804 071 személyt) abban, hogy támogassa a függetlenségi nyilatkozatot. De ez akkor történt már, amikor a kolosszus összeroskadt. Mi csupán vártunk egy keveset. A genetikus rettegés az újabb áldozatoktól és a soron következő veszteségektől kivételes hidegvérűséggel vértezett fel.

Meglehet, nem rohamra termett nép vagyunk, egészen bizonyos azonban, hogy mindig felkészülten várjuk az ostromot. Az ukránok nem bújnak el, ők rejtőzködnek. Az ukránok nem adják meg magukat, amíg van hová visszavonulni. Amikor már nincs hová hátrálni, magukba vonulnak vissza. Mindezt nem ironikusan mondom, inkább kényszerű erényként tekintve erre az adottságra, s nem önként vállalt bűnként. A hősi halottak millióinak tiszteletére a nemzet megtanulta az óvatosak életét élni.

Bizonyára balgaság volna felróni az ukránoknak, hogy 1991 augusztusában nem vívtak példaszerű csatákat a függetlenségért, nem emeltek dekoratív barikádokat, s nem szerveztek légiókat saját lelkiismeretük megnyugtatására. Csakúgy, ahogy a Klicsko testvéreket is felesleges óvatossággal vádolni a soron következő magabiztos győzelmük után.

1991-ben azért nyertük meg a magunk csatáját, mert sikerült elkerülnünk azt. Moszkvában történt, hogy Jelcin egy tankon pózolt, Rosztropovics géppisztollyal a kezében szendergett a „fehér házban”, a puccsisták nyughatatlan páncélosai pedig értelmetlenül rótták a moszkvai sugárutakat. Náluk valóban puccs volt, míg nálunk, ha valaki elfelejtette volna, betakarítási kampány. Éppen erről beszélt a lakossághoz intézett felhívásában Kravcsuk, miközben Janajev rendcsinálásra szólított fel, Jelcin pedig a demokrácia védelmére. Nálunk nem voltak hősök és nem voltak áldozatok. Sem akkor, sem később. Amennyiben nálunk lehetőség volt az áldozatok elkerülésére, éltünk vele.

Lehetséges, hogy azért nem tudjuk, mit ér valamennyiünk számára Ukrajna, mert nem küzdöttünk érte? Valóban igaza volna azoknak, akik azt mondják, hogy csak a kiontott vér ébreszthette volna fel bennünk a vér szavát? Hiszen miközben tudtuk, hogy milyen országból menekülünk, végül is sohasem értettük meg, hogy milyen országba igyekszünk. Kiderült, semmink sincs, ami egyesíthetne bennünket, s véget vethetne magányunknak a sokmilliós tömegben…

Szkeptikusan tekintünk Európának azokra a kísérleteire, hogy megvédjék a közös értékeket, s eközben megfeledkezünk arról, hogy mi magunk nemcsak hogy nem hoztuk még létre, de meg sem fogalmaztuk a magunk értékeit. Mi egyesíthet bennünket? A megcsonkított, meggyalázott, senki által be nem tartott és mindenki által elátkozott alkotmány? A nyelv, amelyet megengedett dolog figyelmen kívül hagyni, eltorzítani, borjúnyelvnek csúfolni, s tagadni a létét is? A címer, amely immár 15 éve vár a törvény általi megerősítésére? Még meg sem írt, ám máris mindenkit mindenkivel összeveszejtő történelmünk? Az egyház? Pontosan melyik is? Talán az ország lobogója, amelyet egy átutazó bohóc büntetlenül titulálhat „Juscsenko bugyogójának”?

Valaki az ukrán patriotizmus akadémikus kutatói közül egyszer az össznemzeti sorvadásáról és az egyéni túltengéséről, a tanyasiságnak az államiság feletti dominálásáról elmélkedett, az egoista hazafiságról. Idézzük Szimoin Petljura profetikus szavait: „Mi egymás után szeretjük a Hazát, de még soha nem szerettük együtt, nem égett bennünk az iránta érzett szeretet egyetlen, hatalmas, közös tüze. Gyakran mindegyikünk csak a maga számára szeretne pátenst szerezni a hazafiságra, de egyelőre egyikünk sem rendelkezik vele önállóan, s vajon rendelkezünk-e vele közösen?”

Túl sokáig zárkóztunk önmagunkba. Talán eljött az ideje, hogy kilépjünk magunkból? Ha másért nem, legalább azért, hogy észrevegyük és meghalljuk egymást. Túl sok időt veszítettünk, s van még mit, van kit megmentenünk: saját magunkat a magánytól.

Kárpátalja