Kárpátalja egy donyecki szemével
Alekszej Ivanov, aki eddigi egész életét Donyeckben élte le, most úgy határozott, igyekszik minden elfogultság nélkül elbeszélni, amit turistaként Nyugat-Ukrajnában, s ezen belül Kárpátalján tapasztalt. A szerző figyelmeztet, nem volt módja alaposan utánajárni minden ténynek, de mint megjegyzi, műve végső soron nem tudományos munka, hanem afféle úti beszámoló akar lenni. Bár kétségtelen, hogy ami a cikkben szereplő történelmi eseményeket illeti, a tények nem mindig helytállóak, azonban úgy gondoltuk, hogy az odnako.org portálon több részben megjelent, kárpátaljai portálok által is átvett írás néhány kivonatosan ismertetett megfigyelése, gondolata a magyar olvasók figyelmére is érdemes. Ritkán van módunk megtapasztalni, miként lát bennünket, kárpátaljaiakat egy távolról, mondhatni egy más civilizációból érkezett ember, aki mégis ugyanannak az államnak a polgára, mint mi, s akinek éppen ezért még az esetleges tévedései is sokatmondóak lehetnek.
Ungvár
A kárpátaljai megyeszékhely igen specifikus település. Egyrészt, donbászi mércével mérve, nem is egészen város. A lakosság számát tekintve például Ungvár elmarad a mélyvidéknek számító donbászi Kramatorszktól. Bár a megyeszékhely gazdag történelmi múlttal rendelkezik, a történelmi városrésznek enyhén szólva sem kielégítő az állapota. A kikent-kifent Munkács után Ungváron vedlő, málló homlokzatú házak fogadnak. A nemrég kitatarozott épületek is csupán a többi nem kielégítő állapotát hangsúlyozzák ki. Agyonfoltozott, mégis csupa gödör utak, az utcákon sár. Az Ung folyó partjait sás növi be, és sűrűn borítja a szemét. A szerzőnek az a benyomása támadt, mintha Ungváron teljességgel hiányoznának a kommunális szolgálatok. Holott a helyiek arról igyekeztek meggyőzni, hogy jelenleg a helyzet jobb, mint volt az előző polgármester, a zsidó-kőművesek elleni küzdelméről ismert Szergej Ratusnyak idejében. Ungvár, a potenciálisan jelentős turistacélpont gyakorlatilag nem használja ki adottságait, hogy bevételre tegyen szert a turisták révén, ahogyan azt a nagy Lemberg és a kis Munkács már régóta teszi.
Ungvár látnivalói közül érdemes felkeresni az ungvári várat. A vár mellett található a népi építészeti múzeum, ahová még a távoli 1969. esztendőben összehordták a régi lakóhelyek mintapéldányait Kárpátalja valamennyi járásából. Elnézve a kárpátaljai kunyhókat, egyre az a kérdés motoszkál az ember fejében, hogyan lakhattak ezekben emberek? Itt még egy embernek is kevés a hely. Márpedig éppen ilyen házakban éltek a 12–14 fős családok. Viszont a szomszédos várban élő előkelőségek semmiben sem szenvedtek hiányt. A vár úrnőjének hálószobájában két kunyhó is elférne.
Az ungvári múzeum anyaga egyike a legnagyobbaknak Ukrajnában, ami érthető, hiszen Ungvár több mint ezeréves és ez idő alatt 12 államhoz tartozott. A legpozitívabbaknak mondható emlékeket a két háború közötti Csehszlovákia hagyta maga után, nem utolsósorban azért, mivel az 1918–1938-as években Ungvár Podkarpatszka Rusz, a Csehszlovákia részét képező autonóm köztársaság fővárosa volt.
Podkarpatszka Rusz két háború közötti valóban demokratikus választásait tekintve feltűnik, hogy itt elvben nem volt semmiféle ukrán párt. Volt kommunista párt, voltak orosz, magyar, zsidó pártok, és még cseh párt is, de ukránokat valahogy nem találunk a választási kampányokban. Az „ukránok”, „ukrán” szavak rendszeres használata a nyomtatott kiadványokban csak a harmincas évek végén jelenik meg, s akkor is rendszerint zárójelben pontosították, akik használták, hogy mire gondolnak, például ekképpen: „ukrán (orosz) nép”. Úgy látszik, akkor már Németország megkezdte a felkészülést ahhoz, hogy galíciai születésű diverzánsok egy csoportja behatoljon a csehszlovák autonómia területére, s kikiáltsa itt Kárpát-Ukrajnát.
A Kárpátok népe
Rendszerint különös csodálatot vált ki a délkeletről érkezett turisták szemében Nyugat-Ukrajna lakossága. Úgymond nem káromkodnak, és nem isznak, mint a „mieink”. Azonban ezeket a következtetéseket a turistaövezeteket kiszolgáló lakossággal való érintkezés alapján vonják le, akik viszont nem tipikus képviselői a régiónak. A donyecki szállodák portásai sem káromkodnak és vedelnek nyilvánosan. A Donbásznak oly gyakran felrótt hibák, bűnök ugyanolyan mértékben sajátjai Nyugat-Ukrajnának és azon belül Kárpátaljának is. És az alkoholizmus, kábítószer-fogyasztás, bűnözés mutatói növekvő tendenciát fognak mutatni Nyugat-Ukrajnában, hiszen még csak most lép a nagybetűs életbe az úgynevezett elveszett nemzedék, a külföldön munkát vállalók gyermekei. Azok, akik apjuk vagy anyjuk nélkül, esetleg egészen szülők nélkül nőttek fel. Amíg a szülők külföldön dolgoztak, a szeretett gyermek leszokott az iskolába járásról, rászokott viszont az italra, cigarettára, s a jelenkor egyéb csábításaira, minekután dolgozni támadt kedve a legkevésbé a világon.
De még ha támad is, dolgozni akkor sem igen van hol. A munkanélküliség miatt a dolgozók bére minimális, s aki ezek után külföldön sem akar munkát vállalni, annak marad a csempészés, miután Kárpátalja négy országgal is határos. Elterjedt foglalatosság még az engedély nélküli favágás. Ezenkívül más kereseti lehetőség nemigen van errefelé, s a háztáji gazdaságokból sem nagyon lehet megélni. Ennek okán pedig a nép túlnyomó része igen szegényen él, bár tisztán.
A kárpátaljai vagy nyugat-ukrajnai lakosnak büszkesége a háza. Az ottani modern lakóházak nem hasonlíthatók az ungvári múzeumban kiállított viskókhoz, hanem éppen ellenkezőleg – tágasak és szilárdan megépítettek.
Azonban a házakkal végére is értünk a mindennapi élet pozitívumainak. Minden egyéb téren az embernek az a benyomása, hogy időgéppel visszament az időben a 15 évvel ezelőtti Donbászba. Az öltözködési stílus: török sportruhák, török szvetterek, török bőrdzsekik. Hogy miért éppen ez az öltözködési divat, az érthetetlen, hiszen nagy mennyiségű magyar csempészáru halad át a megyén. Ami a személygépkocsikat illeti, olybá tűnik, hogy Kárpátalján megalakulhatna a használt Tavria tulajdonosok klubja.
Ami a Kárpátok két oldalán lakók mentalitását és annak megnyilvánulásait illeti, közös vonás a hágók mindkét oldalán, hogy a a pontosság alig ismert fogalom a lakosság körében. Talán a hegyi levegő teszi, de ha megállapodott valakivel, hogy háromkor találkoznak, nem kell sietnie, ráér fél négyre odamenni, s még akkor sem biztos, hogy várni fogják. Ha azt ígérték, hogy eljuttatják valahová egyre, akkor számíthat rá, hogy kettőre, esetleg fél háromra ér oda. Amennyiben tehát kirándulni indul ebbe a régióba, ne állítson össze percre pontos menetrendet.
A Kárpátok végső soron mégiscsak falusi régió, ahol Lviv az egyetlen város, a többi település viszont különböző méretű falu, ahol az élet lassan csordogál. A termelési fegyelem és a munkaerkölcs legfeljebb a mesékből ismert. A falusi mentalitással magyarázható számos szokás is, amelyek annyira tetszenek a Nyugat-Ukrajnába látogató turistáinknak, például az, hogy állandóan köszönnek az embernek, még vadidegenek is.
Ruszinok
Mi osztja galíciaiakra és kárpátaljaiakra Nyugat-Ukrajna lakóit? Az oroszokhoz és az orosz nyelvű ukránokhoz való viszonyuk. Kárpátalján ezek a fogalmak pozitív vagy legalábbis közömbös érzelmeket váltanak ki, míg a hágó túloldalán… de hát ezzel mindenki tisztában van.
A két régiónak ez a kontrasztja jelentős mértékben e földek eltérő történelmi útjával és a ruszinokkal magyarázhatók. Jelenleg Ukrajnában a ruszinok nem léteznek hivatalos etnoszként, bár a 2011-es népszámláláskor 10 ezer kárpátaljai lakos ruszinnak vallotta magát.
A kárpátaljaiak nemzeti önmeghatározása nyilvánvalóan bizonytalan. Az emberekből harapófogóval sem lehet kihúzni, hogy milyen nemzetiségűek. Ha pedig nyíltan rákérdezel, körülbelül a következő párbeszédre számíthatsz:
– Ukrán vagy?
– Talán ukrán.
– Mit jelent az, hogy talán? Talán ruszin vagy?
– Talán ruszin.
Addig fognak tartani ezek a köntörfalazó beszédek, míg Ukrajna el nem ismeri a ruszinokat önálló nemzetnek, ahogyan azt a világon mintegy kéttucat ország már megtette.