Két tűz között

Fájdalmas és egyben félelmetes belegondolni, milyen mértékben elfertőzik Ukrajnát hazudozó és lázító politikusai, közszereplői, újságírói.

Az igazmondás egyre inkább kimegy a divatból, az állandó acsarkodás egymásnak uszítja az életük kilátástalansága miatt elkeseredett embereket, megfertőzi a lelkeket. A tények és az értékek ebben az őskáoszban olyanokká válnak, mint a Lego játék építőkockái, amelyekből tetszés szerint bármit építhetünk. Ráadásul ebben az össznemzeti kirakósdiban már rég nem különülnek el jók és rosszak, hazugok és igazmondók: az ukrajnai helyzet éppen azért tűnik kilátástalannak, mert a szemben állók egyaránt semmibe veszik a valóságot és – ami ezzel együtt jár – az erkölcsöt is.
Jó példa erre az a from-ua.com portálon nemrég megjelent írás, amely már a címével is új távlatokat nyit az ukrajnai politikai hazugságversenyben: „A Szvoboda segíteni akar Magyarországnak területeket elvenni Ukrajnától”.
Anatolij Sarij, a cikk szerzője a Jobbik Magyarországért Mozgalom bemutatásával indít, emlékeztetve, hogy ennek a „szélsőjobboldali politikai erőnek” 46 képviselője van a magyar törvényhozásban. Érdemes beleolvasni a párt jellemzésébe: „A Jobbik radikalizmusáról ismert, s nagyban a cigányoknak köszönheti a népszerűségét, akikbe a magyarok nem egyszerűen csak belefáradtak már, de azt sem tudják, miként szabadulhatnának tőlük. A Jobbik párt radikális megoldást javasol a »vándor nép« kérdésének megoldására: a cigányok ivadékait bentlakásos iskolákba adni, a szülőknek pedig megtiltani, hogy kettőnél több gyermeket szüljenek”.
Az írás szerint az ukrán szélsőséges nacionalisták figyelmét nem kerülhették el „nagyszerű jobboldali kollégáik”. Sarij hozzáteszi: a Jobbik volt az, amely 2009-ben kezdeményezte az Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetségének létrehozását, amelybe javasolta az Oleg Tyahnyibok vezette ukrán politikai erő felvételét is.
A szerző csak ezután tér rá tulajdonképpeni mondandójára. „A jelenkori Magyarországnak kétségtelenül szüksége van egy pártra ilyen programmal. És első pillantásra teljességgel megmagyarázhatók a Jobbik vezetőségének kapcsolatai a Szvobodával. Ismétlem: első pillantásra megmagyarázhatók. Mert a magyar jobboldaliak programja nem merül ki a bűnöző cigányok inváziója elleni küzdelemben.
Először is, a párt odaadóan ápolja a magyar fasiszták, a nyilasok emlékét, valamint megemlékezik az 1938. november 2-i első bécsi döntésről, melynek értelmében Magyarországhoz került Karpatszka Ukraina.
Másodszor, a Jobbik tiszteletben tartja Magyarország területi egységét… az előző évszázad negyvenes éveinek határai mentén.
Ami a legnevetségesebb: a magyar nacionalisták egyáltalán nem leplezik, hogy legfőbb céljaik egyike »Nagy-Magyarország« létrehozása az »etnikai magyar területek« egyesítése útján. Többek között Ukrajna kötelékébe tartozó területek révén is.
És az első lépést ezen az úton a Jobbik a Tisza-melléki autonóm járás létrehozásában látja, amelyben sok magyar gyökerű ukrán él.”
Megértjük az olvasót, ha máris a haját tépni támad kedve a tévedések, pontatlanságok és féligazságok miatt, amelyektől csak úgy hemzseg az írás. Próbáljuk meg átrágni magunkat a cikken, mielőtt levonnánk a következtetéseket.
Az íráshoz ábrát is mellékeltek, Nagy-Magyarország térképét a következő szöveggel: „Így látják a jobboldali nacionalisták a jövő Magyarországát. A vörös szín a jelenlegi terület. Zölddel vannak jelölve azok a területek, amelyeket annektálni akarnak a magyar jobboldaliak”.
Pedig Nagy-Magyarország térképe körül ott a felirat: „Igazságot Magyarországnak! Justice for Hungary!” Vagyis a térkép azt mutatja, mit veszített el Magyarország, s nem azt, hogy állítólag mely területeket szándékoznak annektálni egyesek.
„Az adott területeket 1947 februárjában adták vissza Ukrajnának – folytatódik az írás. – Ideje volna felülvizsgálni ezt a történelmi döntést? Amennyire látom, a felülvizsgálatban szerepe lesz annak a Szvobodának is, melynek választási programja csupa kántálás a szülőföld iránti szeretetről.
Egyébként a közelmúltban a polgármesteri hivatalra Beregszászban kifüggesztették az ukrán mellé a magyar zászlót is. De valahogy nem emlékszem a szvobodások felháborodott hangjára a parlamenti szószékről ennek kapcsán.
Nem kétlem, hogy amennyiben az orosz zászló hirtelen megjelenne a városi tanács felett valahol a Szlobozsanscsinán (történelmi tájegység Ukrajna északkeleti részén – a szerk.), akkor Farion (Irina Farion a Szvoboda parlamenti képviselője – a szerk.), vagy bármelyik másik szenzációhajhász határidő nélküli blokádba kezdene a parlamenti emelvényen, amíg a gyűlölt trikolórt el nem távolítanák, a helyi hivatalnokok ellen pedig bűnügyi eljárás nem indulna.
Mint ismeretes, ukrán területekre Románia is igény tart. Lehetséges, hogy a Szvobodának aktívabban kellene együttműködnie a románokkal ezen a téren. Ahogy mondani szokás, küzdhetnének a történelmi igazságosságért.” (…)
„Akkor hát mégis miért barátkozik Tyahnyibok és a Szvoboda a magyar Jobbikkal? – teszi fel a végső, s némileg költői kérdést a szerző. – Vajon nem azért-e, hogy hatalomra kerülve odaadják »partnereiknek« hazájuk egy részét? (…) Talán Tyahnyibok csak a »moszkalokkal« (a moszkal / москаль az oroszok gúnyneve az ukránok körében – a szerk.) képes védeni az országot? Személy szerint én nem látok számottevő különbséget abban, hogy például az oroszoknak vagy a románoknak adjuk-e át a területeket. Esetleg a magyaroknak.
Így vagy úgy, de a területek elvesznek. Aztán az elveszett földekről kiköltöztetik az ukránokat is.
A Jobbikkal való barátkozás nemcsak az EU-ban teszi szalonképtelenné Tyahnyibokot, de Ukrajnában is. Ám úgy tűnik, hogy számára fontosabb az európai imázs a kárpátaljai ukránok sorsánál, akiknek a földjét kész átadni Magyarországnak.”
Nem vállalkozhatunk arra, hogy valamennyi hibát, bakit helyre tegyünk, amelyeket cikkében elkövetett a szerző – amint azt sem tudhatjuk, hogy minden esetben tudatlanságból kalandozott-e el a valóságtól. Az olyan „apróbb” tévedéseket, mint hogy például Kárpátalját nem 1947-ben „adták vissza” Ukrajnának, hanem 1945–1946-ban, az olvasó nyilván maga is kiszűri. Miután a cikket átvette az ungvári ua-reporter.com portál is, a kárpátaljai kommentelők maguk végezték el ezt a fajta korrekciót hozzászólásaikban. Ők fontosnak tartották hozzátenni azt is – és szeretném hangsúlyozni: nem magyar, hanem ukrán-orosz olvasókról beszélünk –, hogy 1946-ot megelőzően Kárpátalja sosem volt Ukrajna része.
Néhány fontosabb körülményt azonban ezen túlmenően sem árt tisztázni. Mindenekelőtt alapvető tévedés, hogy a Szvoboda és a Jobbik együttműködnek (ez legalább annyira hamis állítás, mint az, hogy mi itt Kárpátalján „magyar gyökerű ukránok” lennénk). A „biztató” kezdet után a két párt politikusai nem tudtak felülemelkedni valódi természetükön, így a szerző állításával ellentétben a Szvoboda igenis gyanakvással tekint a Jobbik minden Kárpátaljával és az itteni magyarsággal kapcsolatos megnyilvánulására, s egyetlen kínálkozó alkalmat sem mulaszt el, hogy „testvérpártját” szeparatizmussal vádolja. Ugyanígy nem igaz, hogy az ukrán nacionalisták szó nélkül hagynák a középületeken lobogó magyar zászlókat. Senki sem tudja ezt nálunk, kárpátaljai magyaroknál jobban, akik szünet nélkül tűrni vagyunk kénytelenek szidalmaikat és fenyegetéseiket emiatt. Ám a cikkíró mindezt nem tudhatja, mert azon túl, hogy tájékozatlan a témában, valószínűleg még csak nem is kárpátaljai.
Hogy akkor mégis miért ír efféléket? Miért ragaszkodik ahhoz, hogy gyakorlatilag a nemzetárulás vádját süsse rá a magát a legnemzetibbnek tartó ukrajnai pártra? Mindenekelőtt azért, mert a cikk nem nekünk íródott, hanem vélhetően az ország keletibb tartományaiban lakóknak, az orosz ajkúaknak, pontosabban mindazoknak, akik a legnagyobb fenyegetést magukra, szovjet-orosz, vagy újabb keletű ukrán kultúrájukra nézve Tyahnyibok nacionalistáiban látják. Őket igyekszik meggyőzni a szerző a Szvoboda hazafiatlanságáról.
Bizonyára észrevette az olvasó, hogy az ismertetett cikk struktúrájában és stílusában is mennyire hasonlít az ukrán nacionalisták szövegeihez, akik szinte pontosan ugyanilyen stílusban bélyegzik meg és ítélik el ellenfeleiket. Vagyis nagy valószínűséggel állítható, hogy nem a „népharag” szól a szerzőből, hanem a politika igyekszik ily módon is összetartani, mozgósítani táborát.
Végeredményben azt kapjuk, hogy az ország politikai erőinek két fő irányzata, a Moszkva felé kacsingatók és a hímzett ukrán inget, a visivankát hordók egyre elkeseredettebben szorongatják egymás torkát, ám csak egyik kezükkel, mert a másikkal mindketten belőlünk, kárpátaljai magyarokból – no meg a többi ukrajnai kisebbségből – igyekeznek kipréselni a szuszt. Egy cikk alapján messzemenő következtetéseket levonni nem volna bölcs dolog, mégis úgy tűnik, a szemben állók között nézeteltéréseik ellenére ki nem mondott egyetértés van a tekintetben, hogy a kisebbségiek csak gyanús, szeparatista elemek lehetnek – főleg az a részük, amely nem hajlandó beolvadni az ukránságba, beállni a két gyűlölködő tábor valamelyikébe, hogy együtt üvöltsön a farkasokkal.
A végén még úgy járunk, mint az a bizonyos nyúl a viccben, akit a farkas és a róka hol azért vert meg, mert volt sapka a fején, hol azért, mert nem. Ha viszont így van, ez csak egy újabb érv amellett, hogy nem érdemes együtt üvölteni a farkasokkal.