Kijevben megszüntetnék Kárpátalja megyét

A Zerkalo tizsnya országos hetilap internetes változatában a napokban ismertetett elképzelés szerint a jelenlegi 24 ukrajnai megyét nyolc adminisztratív-territoriális régióba vonnák össze.

A lap számára írt cikkében Szerhij Grinyeveckij, a hatalompárt, a Régiók Pártja parlamenti képviselője kifejti, hogy a jelenlegi adminisztratív-territoriális felosztás és a végrehajtó hatalom gyökeres átalakításra szorul. A szerző emlékeztet, hogy már évekkel ezelőtt, 2005-ben is történtek kísérletek az átalakításra, de az akkor kidolgozott koncepció „negatív érzelmek hullámát váltotta ki”, ezért évekre meg kellett feledkezni róla.

„Sőt a tapasztalat azt mutatja, hogy az elégedetlenség katalizátorává válhat a puszta felemlegetése is az olyan gyökeres változásoknak, melyek elsősorban a megyei és a helyi hatalmi intézmények és struktúrák vezetőinek érdekeit érintik. Ha pedig figyelembe vesszük azt a tényt, hogy országunkban majdhogynem 2-3 évente választásokra kerül sor, érthetően nincs túl sok vállalkozó, aki csökkentené a népszerűségi mutatóját a mégannyira szükséges, de a helyi csinovnyikok körében népszerűtlen reformokkal” – írja Grinyeveckij. Szavai szerint ugyanakkor hosszú csend után napjainkban a területi felosztás és a helyi önkormányzatok megreformálásának kérdésköre ismét nagyon aktuális.

A szerző a továbbiakban egy sor tudós véleményét idézi azzal kapcsolatban, hogy mi indokolja a reformot, milyen célokat kellene annak szolgálnia, illetve milyen modell megvalósításával érhetők el a kitűzött célok. Mint írja, egyesek szerint fel kell készülnünk a gyökeres változásra, melynek eredményeként a jelenlegi 24 apróbb megye helyett nyolc hatalmas territoriális-adminisztratív képződmény jelenik meg: Krím Autonóm Köztársaság; Donyecki régió (Donyeck és Luhanszk megyék); Kárpáti régió (Lviv, Ivano-Frankivszk, Csernyivci és Kárpátalja megyék); Kijevi régió (Kijev, Kirovográd, Cserkaszi és Csernyihiv megyék); Podóliai régió (Vinnyica, Hmelnyickij és Ternopil megyék); Polisszjai régió (Voliny, Rivne, Zsitomir megyék); Dnyeper-melléki régió (Dnyipropetrovszk és Zaporizzsja megyék); Fekete-tenger melléki régió (Odessza, Herszon, Mikolajiv megyék); Szlobozsanszki régió (Harkiv, Szumi, Poltava megyék).

„A tudósok véleménye szerint a területi reformnak éppen ez a modellje teszi lehetővé a végrehajtó hatalom egységét, megszilárdítja a pénzügyi-közgazdasági forrásokat, nagyságrendekkel csökkenti a bürokratikus apparátust és következésképpen a teljes korrupció határait és lehetőségeit. Ennek a területi változásnak köszönhetően számottevően megnő a régión belüli kapcsolatok intenzivitása és szilárdsága, jelentősen csökken a működésképtelen régiók száma, nem lesznek olyan szélsőségesek a különbségek a társadalmi-gazdasági fejlődés terén” – hangsúlyozta a képviselő.

A cikkből ugyanakkor az is kiderül, hogy egyelőre távolról sincs egyetértés a tudósok és a politikusok között se a tekintetben, hogy mi lesz az új rendszerben a járások szerepe – megmarad-e például a jelenlegi nagyságuk, vagy esetleg azok területe is nőni fog –, se arra vonatkozóan, hogy mi történjék ezzel párhuzamosan az önkormányzati rendszerrel.

A szerző igen helyesen jegyzi meg, hogy a jelenlegi megyerendszer a szovjet közigazgatási modellnek felelt meg a leginkább, amelyben a másodlagos kérdések szintjén sem jutott komoly szerep a helyi önkormányzatoknak, a cél a központ utasításainak végrehajtása volt. E tekintetben viszont máig nem történt meg az igazi áttörés Ukrajnában, jegyezhetjük meg. A különbség csupán annyi, hogy az utóbbi húszegynéhány évben nem Moszkva igyekezett érvényesíteni az akaratát a megyei és járási központokban, hanem Kijev.

A legfontosabb kérdés tehát az, hogy maga Kijev készen áll-e a változásra: kész-e lemondani a fővárosi adminisztratív vízfej a régiók kézi vezérléséről, készek-e politikusok változtatni a jelenlegi, leginkább a hűbéri rendszerre emlékeztető hatalomgyakorlási mechanizmusokon, kész-e az állam szabad kezet adni az önkormányzatoknak legalább a helyi ügyek intézésében, s ehhez a központi költségvetéstől elvonva forrásokat is biztosítani?

Ha ugyanis ezen a területen nem következik be változás, a reform kudarcra van ítélve.

Lássunk egy gyakorlati példát! A kárpátaljai magyar oktatás berkeiben az elmúlt hónapok egyik sokat vitatott kérdése volt a második idegen nyelv oktatásának bevezetése az általános iskolában. Miután a kárpátaljai magyar iskolákban a magyar, mint anyanyelv mellett az ukránt is oktatják államnyelvként, s ehhez adódik még a kötelezően oktatandó idegen nyelv, a második idegen nyelv bevezetésével az iskolásoknak immár négy nyelvet kell tanulniuk ősztől, ami jelentős megterhelést jelent. Ráadásul ez az oktatás minőségének rovására megy, hiszen az anyanyelv oktatására így is kevesebb tanóra jut az optimálisnál. A Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ezért az elmúlt esztendő, azaz a minisztériumi rendelet megjelenése óta szorgalmazta, hogy miután az Oktatási Minisztérium vonatkozó rendelete is úgy fogalmazott, hogy a második idegen nyelv bármelyik idegen nyelv, vagy az orosz, esetleg a nemzetiségi kisebbségek valamelyik nyelve is lehet, tegyék lehetővé a hatóságok a magyar nyelv oktatását második idegen nyelvként a magyar tannyelvű iskolákban. Indoklásuk szerint ezáltal nőhetne a tárgy oktatására fordítható órakeret, illetve mérsékelhető volna a diákok terhelése.

A Kárpátaljai Megyei Állami Adminisztráció Oktatási és Tudományos, Ifjúsági és Sport Hivatalának a járási és városi oktatási osztályokhoz és főosztályokhoz minap eljuttatott körlevelével azonban szertefoszlottak a magyar pedagógusok reményei. A megyei tanügyi vezetés ugyanis egy minisztériumi levélre hivatkozva utasításba adta, hogy az iskolák kötelesek „egy másik idegen nyelv oktatását bevezetni, amely különbözik az adott intézmény oktatási nyelvétől és attól a nyelvtől, amelyet már tantárgyként oktatnak”.

Láthatjuk tehát, hogy adott esetben a megyei oktatási hatóság nem méltóztatott egyéb szerepet magára vállalni, mint a postásét, amennyiben kritikátlanul továbbította a minisztériumi utasítást az alsóbb szinteknek, s nem volt tekintettel a kárpátaljai magyar iskolások helyzetére. Ma azonban az internet világában egy ilyen hivatalra semmi szükség, hiszen bármelyik minisztériumi hivatalnok is megküldhette volna az adott körlevelet az érintetteknek a járásokba.

Valóban nagy kérdés, hogy mi történne, ha valóban végrehajtanák a territoriális-adminisztratív reformot, s a megyei oktatási hatóság Ungvárról a hágón túlra költözne az új megyeközpontba, például Lembergbe. Kétségtelenül megtakarítás érhető el, ha a 24 megyeközpont helyett csak nyolcból küldözgetik majd a sokszor értelmetlen körleveleket a járási és városi hatóságoknak. De vajon beérik-e ennyivel a hivatalok? A jelenlegi megyei vezetés ugyanis feladatának tekinti a járási és városi oktatási hivatalok és az egyes oktatási intézmények felügyeletét is, amelyet sokak szerint találóbb lenne terrorizálásnak nevezni. Vajon az új lembergi megyei vezetés hajlandó lenne-e lemondani az értelmetlen iskolai papírmunka további szaporításáról, az iskolát sose látott tanügyi vezetők elképzeléseinek ráerőszakolásáról a pedagógusokra és a gyerekekre, a folyamatos dinom-dánomokkal és megaláztatásokkal járó ellenőrzésekről, valamint a semmitmondó gyűlésekről? Ha ugyanis nem így történik, a reform előbb-utóbb a visszájára fordul: a megyén belüli nagyobb távolságok miatt a megyei oktatási vezetésnek a jelenleginél is több csinovnyikra lesz szüksége az alárendelt struktúrák kordában tartásához, vagyis még többe fog kerülni a fenntartásuk, a nagyobb útiköltségről már nem is beszélve. És nem csak az oktatásüggyel lehetnek problémák – hasonló kérdéseket kell majd megválaszolni az élet gyakorlatilag minden területén.

Kárpátalja és az itteni magyarság vonatkozásában egy további kérdést is meg kell válaszolnunk: mi lesz a jogainkkal, ha azoknak a galíciai ukránság központjának számító Lembergben kell majd érvényt szerezni? A kérdésre a válasz egyrészt könnyűnek tűnik, hiszen ha jobban belegondolunk, ritka kivételektől eltekintve a jelenlegi, ungvári megyei adminisztrációban sincsenek magyar emberek, s a rendszer jellegéből fakadóan azok sem a magyarság, hanem feletteseik, patrónusaik iránt elkötelezettek, akik által hivatalhoz juthattak. A bennünket Lembergtől elválasztó távolságtól eltekintve tehát tökéletesen mindegy, hogy miféle állami hivatallal van dolgunk.

Más a helyzet a megyei önkormányzattal. Jelenleg a helyi magyarságnak Kárpátalja lakosságán belüli részaránya 12 százalék körül van, s a két magyar párt képviseletében hét képviselővel rendelkezik a kilencvenfős megyei tanácsban. Ha azonban a tervek szerint „összecsapják” Kárpátalját a három nyugat-ukrajnai megyével, a 150 ezernyi magyar szinte kimutathatatlanná válik az óriásmegye négymilliót is meghaladó ukrán lakosságában, amely érthetően a tanácsi képviseleten is megmutatkozik majd.

Léteznek persze megoldások, amelyek ellensúlyozhatják valamelyest az új helyzetből fakadó hátrányainkat. Ilyen intézkedés lehetne például, ha létrehoznák a KMKSZ részéről már évek óta szorgalmazott Tisza-melléki járást, amely a tömbmagyarság által lakott kárpátaljai területeket egyesítené, s amelyben a magyarok alkotnák a többséget a lakosságon belül. Ezután a járási önkormányzat közvetítésével lehetővé tennék a magyarságot érintő kérdések megfelelő kezelését itt, a Lembergtől oly távoli végeken.

Minap Kijevben járt Latorcai Csaba, Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériumának nemzetiségi és civil kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára, ahol találkozott Broniszlav Szticsinszkij kulturális miniszter-helyettessel, valamint Valerij Pacskannal, az ukrán parlament emberi jogi és kisebbségi bizottságának elnökével. Az MTI beszámolója szerint a magyar politikust „Ukrán tárgyalópartnerei tájékoztatták arról, hogy a közigazgatási reform keretében tervezik az Ukrajnában élő nemzetiségek önrendelkezési jogainak kiterjesztését”.

Feltéve, hogy nem csak a külföldi vendéget akarták lerázni ezzel a sokat sejtető, de valójában keveset ígérő mondattal, megállapíthatjuk, hogy ezek szerint Kijevben is ráébredtek a hivatalnokok, hogy a reform megvalósítása esetén kezdeniük kell valamit a magyar problémákkal. Kérdés azonban, hogy mire számíthatunk egy olyan kormányzattól, amely még a saját maga által elfogadott nyelvtörvényt sem szándékozik betartani? Kérdés az is, mit szólna ehhez a „kivételezéshez” az új megye vagy régió ukránsága, amely az utóbbi választások tanúsága szerint mindinkább jobbra tolódik, s egyre türelmetlenebbé válik a nemzeti kisebbségekkel szemben?

Mindez azonban még egészen bizonyosan nem a közeljövő gondja. Erre utal többek között, hogy több, a hatalomhoz közel álló portál is átvette a tribyna.org.ua-nak azt a rövidhírét, amelyben Vaszil Lemak, az Ungvári Nemzeti Egyetem jogászprofesszora abszurdnak nevezte a Kárpátalja megye megszüntetésére vonatkozó elképzelést. „A gazdasági, mentális és számos egyéb problémán kívül nem vették figyelembe a legfontosabbat: az adminisztratív központnak az adott területi egység megközelíthetőségének feltételét” – nyilatkozta a portálnak az egyetemi tanár. Kijelentése nagyszerűen érzékelteti a helyi, regionális elit hozzáállását a reformhoz: a derék professzor aggódik, hogy a polgárok nem tudják majd megközelíteni a hivatalokat, holott hivatalokba járni, ügyeket intézni, „kijárni dolgokat” a vérünkben van. Fel sem merül benne a lehetőség, hogy eljöhet az idő, amikor az átlagpolgárnak semmi dolga nem lesz többé a megyei vagy regionális hatóságokkal, mert visszaszorul a bürokrácia, s mert az ügyek többsége a lakóhelyéhez közel is elintézhetővé válik. Amíg a bürokraták meg nem emésztik ezt a gondolatot, nem kell aggódnunk Kárpátalja sorsa miatt.