Kopogtató: a kézbe, amelyik enni ad

Az elemi iskolában volt egy zűrös osztálytársam. Gyerek, szociálisan hátrányos családi háttérrel, akivel „mindig történik valami”.

Gyakran verték el az idősebb fiúk, vagy kötöttek ki rajta a tanárok. Sokszor próbáltam megvédeni a srácoktól, és feldúltan mérgelődtem az iskolapadban, amikor az osztály előtt szégyenítette meg az igazgató, valamilyen lopott holmit próbálván számon kérni rajta.

„Hát nem látja, hogy sír, jajveszékel szerencsétlen fiú? Szerinte így esküdözne, hogy nem lopott semmit, ha valóban tolvaj volna? Hogy lehet ilyen kegyetlen valaki, hogy megalázza mindenki előtt?” – értetlenkedtem.

Aztán eltelt egy kis idő, és a gyereknek mégis kezdett derengeni, hogy hol lehetnek az eltűnt tárgyak. Persze nem ő lopott, csak „jelen volt”, amikor valakik – akiket félelemből nem nevezhet meg – elcsórták a tanszereket.

Nagyobb figyelemmel kezdtem kísérni a sérelmeit, és hamar feltűnt, hogy nem a két szeméért kapta a veréseket, azok legtöbbször gúnyolódásra, rongálásra, lopásokra tett válaszlépések voltak.

Van egy pont, amikor mindenkinek lehullik az álarca és már senkit nem hat meg az őszintétlen mentegetőzés. Hiába mutogatunk a padtársunkra annak törött tolltartójával a kezünkben, vagy a gonosz boltos nénire, hogy fültövön ragadott, miközben a zsebünkben lapul a szülőknek elcsórt cigi, vagy tele a szánk a lopott csokival…

Az utóbbi időben egyre többször vonok párhuzamot elkallódott osztálytársam és csodaországunk között. Annyiszor írtunk már a hátba szúrásokról, a jogfosztó lépésekről és az ukrán vezetés köpönyegforgatásáról, hogy úgy érezzük, már-már lehetetlen tovább ragozni a történetet.

Azt, hogy az oktatási miniszter a napokban a kárpátaljai magyar tanulók rossz érettségi eredményeivel dobálózott, és megoldásként  –  a számtalan megbeszélést, módszertani javaslatot, és a Velencei Bizottság döntését semmibe véve – egyedül az új oktatási törvényt ajánlotta, már szinte rezignáltan vettük tudomásul. Tudjuk, hogy a minisztérium csak látszatgesztusokra képes és valójában jottányit sem szeretne engedni a törvény jogfosztó nyelvi cikkelyéből.

Ám a tény, hogy egy évek óta létező, most megnevezésében némileg módosított tisztséget kérnek számon Magyarországon, melynek meglétéből csak és kizárólag profitált Ukrajna, már túlmegy a józan ész határán.

Hogy az ország belső ügyeibe történő durva beavatkozásként értékelik a Kárpátaljára érkező adományokat, a megyében ingyen végzett felújításokat, infrastrukturális fejlesztéseket, életmentő műtéteket, vagy a kelet-ukrán fronton sérült ukrán katonák rehabilitációját és a térségben élő gyerekek magyarországi üdültetését, az arra enged következtetni, hogy Ukrajnának végképp elgurult a gyógyszere és nincs lehetőség új recept kiírására, mert nincs az a tabletta, infúzió, vagy kemény drog, ami helyreállítaná a zavart a fejekben.

Pallagi Marianna
Kárpátalja.ma